„Míg meg nem csaltál, elveszesz, Nem azt igérted-e?” – énekli Ofélia. De vajon Oféliát elveszik, vagy Ofélia elvesz? Vagy inkább elveszik? Esetleg elvész? Házi szakértőnk a rejtély nyomába ered.

Olvasónk nem érti, hogy ha van takarít, miért nincs takarul, ha van takargat, miért nincs takarog. Házi szakértőnk elmondja, miért nincsenek késztetés–eredmény párok, és mik azok.

Az „oxidáció” szó magyarul (is) úgy hangzik, mintha egy latin *oxidātiō szóból származna, pedig valamikor a 18. században alkothatták a szintén mesterségesen, görög elemekből alkotott „oxigén”-ből.

Nátrium, kálium, bárium, de nem kálcium, hanem kalcium – legalábbis a helyesírás szerint. Olvasónk csodálkozik, házi szakértőnk pedig megmagyarázza az eltérést, melynek természetesen kultúrális okai vannak.

A „modális partikulákban” állítólag az a közös, hogy nincsenek toldalékolt alakjaik, a mondatban semmivel sem alkotnak alaktani vagy mondattani szerkezetet (akármit jelentsen is ez), és „nincs mondattani szerepük”.

A „lövöldöz” szót gyakorító képzősnek érezzük, annak ellenére hogy semmilyen más szó toldalékaként nem szerepel az -oldoz/-eldez/-öldöz. Nyilván azért, mert a lő igének van löv- tőváltozata, és sok „gyakorító” ige végződik -doz/-dez/-döz toldalékkal....

Amíg nem volt elektromos zongora, addig az „akusztikus zongora” elnevezés elnevezés nem létezett; azért kellett létrehozni, hogy a hagyományos, húros zongorát megkülönböztessék az új típusútól, a húr nélkülitől.

„Kopogtat a gólya”, vagy „kopogtat az ősz”, „kopogtat az ajtón” – ezek teljesen természetesnek tűnnek. A „Kati kopogtat Julival” abszolút idegennek hangzik, pedig a -tat-/-tet- műveltető képző: ha valakit kopogásra késztetünk, akkor kopogtatunk vele,...

Olvasónk azt szeretné tudni, hogy honnan ered a „favicc” szó. Ám nem csak ez a kérdés, hanem az is hogy egyáltalán mi az a favicc. Ennek megválaszolásához viszont azt is tudnunk kell, mi az a vicc...

Olvasónk zavarban van: nem érti, ki fogan meg: az anya vagy a gyermek? Házi szakértőnk a nyelvtörténet mélységeiben is elmerült, és a szóképzések furcsaságai is megmérettetődnek.

A „melyik” több egyforma jellegű tárgy közüli választásra kéri a hallgatóságot, a „milyen” szót tartalmazó kérdés ezzel szemben nem egy (több) dolog azonosítását kéri a hallgatóságtól, hanem azt, hogy bizonyos jellegzetes tulajdonságot vagy tulajdons...

A „felmos” inkább padlóra, a „lemos” inkább nagyobb tárgyra, a „megmos” pedig nagyon sok mindenre vonatkozhat, de ezeknek a használatoknak nincs jól látható összefüggése az igekötő megválasztásával.

Olvasónk látszólag komoly nyelvészeti kérdést tesz fel. Házi szakértőnknek azonban sajnos ezúttal nincs alkalma a nyelvelméleti kérdések mélységeibe ereszkedni, helyette ismét a helyesírás miatt morog.

A helyesírás senkire nézve nem kötelező, magánjellegű kommunikációban pláne nem. Vannak helyzetek, amikor a jobb megértés érdekében célszerű is megszegni őket. Máskor viszont éppen a megértés érdekében érdemes a „helyes” használat mellett megmaradni.

Titokzatos munkahelyú titokzatos olvasónk egy titokzatos képzőről kérdezi házi szakértőnket, aki azonban nem titkolódzik, és feltárja a titkot.

Vannak rettentő ritka magyar szavak, mint például nyaralócska, autómoraj, elcsehesít vagy éppen csánk, amelyeknek a létezését nyilván senki sem kérdőjelezné meg. Vagy mégis?

A sorbaállás társadalmi „intézményre”, módszerre utal, aminek az a lényege, hogy az dönti el, ki mikor kerül sorra, hogy mikor érkezett a sorbaállás helyszínére, és ennek következtében hányadik a sorban – még csak nem is kell állni ahhoz, hogy az emb...

A latinban létezik a hím- és a nőnem megkülönböztetése, de az ’apa’ jelentésű (és hímnemű) „pater” szó nem az ’anya’ jelentésű (és nőnemű) „māter” hímnemű változata (vagy megfordítva), hanem történetileg semmi közük egymáshoz, ahogy az ’öcs/báty’ jel...

Az „ismétlős” válaszok funkciója, hogy a beszélő „fenntartásait” fejezi ki, azt, hogy a válasza nem a teljes igazságot fejezi ki – éppen a megismételt elem tekintetében. Ha ugyanis egyszerű, ismétlés nélküli választ adna, az azt sugallná, hogy a vála...

Azt, hogy mi helyes és nem, nem a nyelvtani szabályok, hanem nyelvérzékünk alapján döntjük el. A nyelvtani szabályok csupán arra szolgálnak, hogy megmagyarázzuk, miért is érzünk egy-egy alakot helyesnek – vagy éppen helytelennek.

Olvasónk szerint egyes kifejezések manapság nagyon sok esetben elveszítik eredeti funkciójukat, és inkább afféle kötőszóként szolgálnak. Házi szakértőnk szerint konkrétan ezek az esetek korunkra jellemzőek, de hozzájuk valamilyen szinten hasonló vált...

Teljesen alaptalan feltételezés, hogy a magyar eredetű szavak bármiben is „jobbak”, mint az idegen eredetűek. Ráadásul jó dolog a nyelv gazdagsága, vagyis az, hogy egyazon célra sokféle kifejezés áll a rendelkezésünkre.

Könnyen félreérthetjük a másikat. Azt gondolhatjuk, túlságosan is büszke, miközben épp udvarias akar lenni – vagy éppen csak bizonytalan. Óvakodjunk az elhamarkodott ítéletektől!

Olvasónk nem nagyon szeret egy bizonyos kifejezést, ám házi szakértőnk elég megértően viszonyul fenntartásaihoz, még ha nem is igazán ért vele egyet. Talán olvasóink számára sem lesz haszontalan, ha megismerik véleményét.

Nem lehet valaminek jó szaga, mert a szag eleve rossz – hangoztatja sok nyelvtársunk. Az ilyen megalapozatlan logikázásoknak azonban messze ható következményei lehetnek...

Mi látnivaló lehet egy köldökön? A ködöt sülve, főve vagy rántva érdemes fogyasztani? Miről szólnak a kövek? Házi szakértőnk sajátos olvasói kérdések megfejtésével kísérletezik.

Olvasónknak nem tetszik egy új akadémiai projekt neve. Vajon házi szakértőnk megvédi az elnevezést, vagy igazat ad olvasónknak, és maga is rosszallását fejezik ki?

Nem azok a szerkezetek helytelenek, melyek nem szerepelnek a nyelvtanokban, hanem a nyelvtanok hibásak. Nem egyszerűen azért, mert nem tárgyalják az adott szerkezeteket, hanem azért, mert leegyszerűsített képet sugallnak a nyelvről.

Ön szerint jó a fenti mondat? Gondolja végig, egyelőre ne olvasson bele házi szakértőnk válaszába, hogy az ne folyásolja be saját véleményét!

Vannak igék, melyeknek alakjuk alapján mást kellene jelenteniük, mégis ugyanúgy használjuk őket. Ráadásul nem feledkezhetünk meg a magyar, az angol, a latin és a holland között felfedezhető figyelemre méltó hasonlóságokról sem.