A magyar nyelv hősies harca a szenvedő szemlélettel

Olvasónk zavarban van: nem érti, ki fogan meg: az anya vagy a gyermek? Házi szakértőnk a nyelvtörténet mélységeiben is elmerült, és a szóképzések furcsaságai is megmérettetődnek.

Hogy képes megfogalmazással kezdjem, a magyar nyelv évszázadok óta hősies harcot vív azzal, hogy viszonylag egységesen, rendszeresen jelölje a „cselekvő” és „szenvedő” szemlélet különbségét olyan igéknél, amelyek aktív, tárgyra irányuló cselekvésekre utalnak. A cselekvő szemlélet azt jelenti, hogy az ige alanya utal arra, aki a cselekvést végrehajtja (ezt úgy mondják, hogy az ágens szerepét játssza), a tárgya pedig olyan dologra, ami a téma szerepét játssza, vagyis aminek cselekvés megváltoztatja az állapotát vagy a helyét. Egészen eltérő eszközökkel különböztetjük meg például a cselekvő szemléletű szül igét a szenvedő szemléletű születiktől, mint a hasonlóan cselekvő szemléletű ad igét a hasonlóan szenvedő szemléletű adódiktól. Úgy tűnik, ma éppen az -ódik/-ődik képző a szokásos eszköze ennek, hiszen ha újonnan kell szenvedő szemléletű igealakot létrehoznunk, valószínűleg ezt használjuk: lenyúl ∼ lenyúlódik (nem pedig lenyúlatik, az régies lenne).

Nem mintha más nyelvekben nem lenne hasonlóan nagy a kavarodás, de most a magyarról beszélünk. Az, hogy a különbséget (más nyelvekben is) sokféleképpen fejezzük ki, nem véletlen. Azokban a cselekvésekben, amelyekről szó lehet, egészen különböző szerepeket játszhatnak az ágensnek és a témának megfelelő szereplők. Például szülni egészen más értelemben szándékos, tudatos cselekvés (ha egyáltalán az), mint adni (és az ad igének is rengeteg különböző használata van, és ezekben egészen eltérő lehet az alannyal jelölt résztvevő szerepe). Aki születik, az is egészen más értelemben megy át állapotváltozáson, mint mondjuk az, ami megfő (ennek az igének megfőz a cselekvő szemléletű változata), az pedig, ami adódik, nem is állapot-, hanem helyváltoztatáson megy át (legalább „átvitt értelemben”, vagyis abban, hogy a birtokosa megváltozik). Szóval ha rettentő bonyolult, heterogén jelenségkört kell néhány egyszerű nyelvi eszközzel lefedni, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy egy nyelven belül is, a nyelvek között is nagy a változatosság a kifejezőeszközök tekintetében.

Ehhez a problémához kapcsolódik Bernadett nevű olvasónk kérdése:

Régóta foglalkoztat , hogyan kell a „fogantatás”, „megfogan” szavakat helyesen használni. Eddig úgy gondoltam, hogy a terhesség, vagy a gyermek szokott megfoganni, de sokszor hallok olyat, hogy „nem fogant meg a nő”. Lehet, hogy én gondolom rosszul, de az a nő már évtizedekkel ezelőtt megfogant, amikor az ő élete elkezdődött. A „fogantatás” esetében is furcsa a helyzet: most akkor ki fogan(t) meg kicsodát (Műveltető szerkezetnek tűnik. Vagy itt nem az?)?

A fogantatás szó tényleg viccesnek tűnhet annak, aki nem ismeri, hiszen ha a fogan azt jelenti, hogy ’létrejön, fejlődésnek indul’, vagy esetleg azt, hogy ’teherbe esik’, akkor a fogantatnak azt kellene jelentenie, hogy ’elintézi, hogy valaki létrejöjjön’, illetve ’teherbe essen’. A -tat/-tet (és az -at/-et) képző ugyanis általában, ma is használatos módon a műveltetés kifejezése, ami azt jelenti, hogy olyan cselekvésre utalunk, amellyel valaki valahogy eléri, hogy valaki más egy másik cselekvést elvégezzen: bevezetteti a kábelt ’elintézi, hogy bevezessék a kábelszolgáltatást’, illetve felrakatja a reklámot ’elintézi, hogy valaki felrakja a reklámot’. (Általában többszótagú tövek esetén a -tat/-tet, egyszótagúak esetén pedig az -at/-et képzőt használjuk.)

De a fogantatás esetében nem így van: ebben az a -tatik/-tetik (illetve -atik/-etik) képző lapul meg, amelyik szintén azoknak az eszközöknek az egyike, amelyeket egy bizonyos időszakban a szenvedő szemlélet kifejezésére használtak, de ebben a szerepükben ma már csak nyomokban maradtak fenn, például a kéretik ’kívánatos’, eredetileg: ’Ön meg van kérve’ vagy az akadályoztatás ’amikor valakit akadályoznak’, megtiszteltetés ’amikor valakit megtisztelnek’, megpróbáltatás ’amikor valakit „megpróbálnak”, próbára tesznek’ szavakban. Így már érthető, hogy a fogantatás azt jelenti: ’az, amikor valamit vagy valakit „fogannak”’. Hoppá, de ez sem stimmel: ha a fogan azt jelenti, hogy ’létrejön, fejlődésnek indul’, illetve ’teherbe esik’, akkor nincs is tárgya, hiszen ezek nem cselekvések, különösen nem olyanok, amelyekben ágenst és pácienst különíthetnénk el, tehát szenvedő szemléletű alakja sem lehet, semmi keresnivalója utána a -tatik végződésnek.

A rejtély nyitja a fogan szó eredetében keresendő. Ez a fog tőből van képezve, azzal az -an/-en „mozzanatos” képzővel, ami jellegzetesen olyan eseményekre utaló igékben található meg, amelyeket pillanatnyinak képzelünk el (főleg ún. „hangutánzó” tövekhez ragasztva): dobban, kattan, illetve egy esemény kezdetét jelöli (ez az ún. inchoatív használat): (fel)röppen. Tehát a fogan régi jelentése körülbelül az lehetett volna, hogy ’megfog, fogni kezd’, de ebben az alakjában nem találjuk meg, csak „ikes” formában: foganik. Mármost tudni lehet, hogy az -ik is azok közé a képzők közé tartozik, amelyeket (egy bizonyos időszakban) a szenvedő szemlélet jelölésére használtak a magyarban, és szintén csak nyomokban maradt meg ez a szerepe, pl. tör (cselekvő) és törik (szenvedő). Tehát a foganik „a szó szoros értelmében” azt jelenthette, hogy ’elkezdik megfogni, megragad’.

Megfogant, de ki?
(Forrás: Wikimedia Commons / Canwest News Service)

További jelentéstani bonyodalom, amire Bernadett is utal, hogy a fogan alanya nemcsak a magzat lehet, hanem az anya is. Az az igazság, hogy már az első előfordulásokban is megvolt ez a kettősség, a 15–16. században, amikor még foganik volt a szó alakja. Már akkor is több értelemben használták: ’(magzat) fejlődésnek indul, (növény) megered, gyökeret ereszt, (anya) teherbe esik’. Az utóbbi, a ’teherbe esik’ használat feltehetően metonimikus: elnézést a mondén hasonlatért, de olyan, mint amikor azt mondom, hogy lemerült a telefonom, pedig valójában a benne levő akkumulátor merült le. Egyébként nem kizárt, hogy a fogan(ik) egyfajta tükörfordítás a latinból. A neki megfelelő latin ige, a concipiō ’megfogalmaz; magába fogad; megfogan’ a con- ’össze’ igekötő és a capiō ’elkap, megfog’ tő összetételéből származik, és hasonlóképpen többértelmű, mint a magyar fogan(ik).

De ezzel még mindig nem értünk a nyomozás végére. Mi a helyzet a fogantatás főnévvel? Vajon későbbről származik, amikor a foganik helyett már az -ik nélküli fogan alakot használták, és a szenvedő értelem éreztetésére ehhez fűzték hozzá a -tat képzőt? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a névszói képzésben elvész az ikesség, tehát mind a fogan, mind a foganik igének foganás az -ás/-és képzős párja, ezért kellett egyértelművé tenni a -tat/-tet segítségével a szenvedő értelmet a fogantatás szóban? Ezt valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Azt viszont tudjuk, hogy a fogantatik ige is előfordult nyomtatásban már a 16. században, vagyis lehet, hogy egyidejűleg mind az -ik, mind a -tatik végű alakot használták szenvedő értelemben, vagyis már akkor is volt némi kavarodás a szenvedő szemlélet kifejezésében. Nem tudom, hogy egyáltalán megállapítható-e ez, hogy tudja-e valaki, nekem nem terjednek eddig a nyelvtörténeti ismereteim.

Mindenesetre a nagy kavarodással már régen is együttjárt az, hogy a szenvedő szemléletet akár halmozottan is jelölték. Valamelyik régi módszert már nem érezték elegendőnek, mert elhomályosult, a néhány megkövesedett maradványból már nem volt érezhető a valóságos szerepe, ezért hozzábiggyesztettek még egy jelölést. Így már a 19. században is megjelent nyomtatásban a látszódik ige, ami úgy alakult ki, hogy a már amúgy is szenvedő szemléletű látszik tövéhez biggyesztették az újabb kifejezőeszközt, az -ódik/-ődik képzőt. (A látszik igében az -sz mint a szenvedő szemlélet kifejezőeszköze már alig felismerhető, csak néhány más esetben figyelhetjük meg, pl. a régies hallszik szóban.) És ma is megfigyelhető a többszörözés. Választások idején ezerszer hallhatjuk a megmérettetik kifejezést, olyanoktól, akik szeretik a veretesnek kinéző szóhasználatot. Ebben a mér tőhöz először az -at/-et képző járul (mert a tő egyszótagú), és az így kapott megméretik már szenvedő szemléletű, azt jelenti, hogy ’valakit megmérnek’. És ehhez járul még a -tatik/-tetik (mert ez a tő így már többszótagú), aminek ugyanaz a funkciója, mint az előző képzőnek. Sőt, én már azt is hallottam, hogy megmérettetődik.

Kapcsolódó tartalmak:

• A méhecskéknél másképp van,
  mint az embereknél
• A magyar -ny végződések kalandos története
• Az igekötők „jelentése”
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?
• Megint arról, hogy mi a legoptimálisabb

Hasonló tartalmak:

• Bepillantás a műveltetés boszorkánykonyhájába
• Hol ford -ul/-ül elő?
• Át és keresztül
• Az eltűnt nővér nyomában
• Az évszázad párbaja

Hozzászólások (15):