A méhecskéknél másképp van,
mint az embereknél

Az emberi kommunikáció abban különbözik az állatitól, hogy az ember képes arról is beszélni, ami nem tényszerű, sőt arról, ami ellentétben áll a tényekkel. A nyelvek azonban nem csak abban a tekintetben különböznek egymástól, hogy ezeket hogyan fejezik ki, hanem abban is, hogy ezeket mennyire részletesen lehet vagy kell kifejezni bennük.

Nemcsak az emberek kommunikálnak, hanem nagyon sok állat is. A méhek például el tudják magyarázni egymásnak, hol van remek virágpor, amit be lehet gyűjteni. De eddigi tapasztalataink szerint az ember az egyedüli lény, aki rendszeresen olyan dolgokról is kommunikál, amelyek nincsenek jelen, nem elérhetők a kommunikáció időpontjában. Például a méhecskék nem tudnak a tegnapi virágpor-lelőhelyekről társalogni, vagy a holnapiakról, vagy arról, hogy hol kellene új virágpor-forrást keresni.

Mi, emberek viszont gyakran beszélünk múlt- és jövőbeli eseményekről, vagyis olyanokról, amelyeket tényszerűnek állítunk be, de nem a kommunikáció idejére érvényesek (hanem annál korábbi vagy későbbi időszakokra). Éppen erre valók az emberi nyelvekben a különböző igeidők. De beszélünk nem tényszerűnek beállított eseményekről is, mint amilyenek a lehetőségek, vágyak, a mások vagy magunk által elgondolt (fiktív vagy igaznak hitt, de nem bizonyos) helyzetek, és így tovább. Sőt, még tényellenes eseményekről is szoktunk beszélni, amelyekről éppen azt állítjuk, hogy nem tényszerűek. Ez általában feltételes mondatokban fordul elő: Ha lenne autóm, kölcsönadnám. Vagyis nincs autóm, mégis képes vagyok beszélni arról a tényeknek ellentmondó elképzelt helyzetről, hogy mégis van autóm, és képes vagyok erről az elképzelt helyzetről nyilatkozni (ti. azt, hogy egy ilyen helyzetben kölcsönadnám az autómat).

Egy mellékes megjegyzés: állandóan halljuk, például a sajtóban, hogy „ezt csak feltételes módban mondom”. A feltételes módú alakok a magyar igéknek a -na, -ne, -nék, -nánk stb. végű alakjai. Nevüket onnan kapták, hogy a tényellenes feltételes mondatokban ezeket használjuk (ld. az előző példát). De a legtöbbször mégsem ilyen mondatokra mondják, hogy „csak feltételes módban mondtam”, hanem olyanokra is, amelyekben -hat/-het toldalékos a ragozott ige: Jövőre felemelhetik az áfát. Ez a mondat nem tényellenes, és nem is feltételes, hanem egy lehetőségről beszél: ’Elképzelhető, hogy jövőre felemelik az áfát’. Persze nyilvánvaló, hogy a lehetőségek sem a kommunikáció idején érvényes helyzetek, és az is igaz, hogy csak bizonyos feltételek esetén következnek be, de a nyelvészek másra használják a feltételes mód kifejezést.

Összefoglalva: azok a megnyilatkozásaink, amelyek nem a kommunikáció idejéről szólnak, többfélék lehetnek. A különböző típusokhoz más-más kifejezőeszközök tartoznak. Például az igeidők arra szolgálnak, hogy ne csak jelen idejű megnyilatkozásokat tudjunk megfogalmazni. Azokat a megnyilatkozásokat, amelyek szintén nem a kommunikációban fennálló helyzetre vonatkoznak, hanem például lehetőségekre, vágyakra, elképzelésekre, azokat modális állításoknak nevezzük, a különböző fajtáikat pedig modalitásoknak. De a név ellenére nemcsak az igemódok (például feltételes, felszólító) fejeznek ki modalitásokat, hanem, amint láttuk, a -hat/-het toldalék is, meg olyan kifejezések is, mint például a lehet, kell vagy szabad, az állítólag, a Karcsi azt hiszi, hogy... és így tovább.

Lehet, hogy mindez nagyon elvontnak tűnik. Valóban, ez a jelentéstan egyik legelvontabb része, hiszen a modalitások, a kommunikációban nem elérhető helyzetek közvetlenül nem érzékelhető, nagyon elvont, csak a fejünkben létező dolgok. De Ildikó nevű olvasónk kérdése, amelyre itt válaszolni fogok, nem olyan borzasztóan elvont. Így hangzik:

Németül kétféle kell létezik: ich soll es tun – ez egy belső késztetés, hogy valamit meg kell tennem; ich muss es tun itt valami külső kényszer, megfelelés, elvárás, kötelesség, hogy megtegyek valamit. Tehát ha azt mondom magyarul, ezt meg kell tennem, az lehet a szívem vágya is, hogy azt érzem, lesz, ami lesz, nem érdekel, ki mit szól, nekem ezt meg kell tennem, különben a szívem facsarodik bele. De lehet az is, hogy el kell mennem a rokonokhoz, pedig a hátam közepére sem kívánom, egy nagy megfelelés az egész, de mit szólnak, ha nem teszem.

Honnan származik a kell szó? Hogyan használták régen, hogyan magyarázzuk most, ha ezt a fajta érzelmi különbséget szeretnénk kifejezni? Van erre valamilyen „szabály”?

Ildikó nagyon jól látja, hogy a magyar kell többféleképpen értelmezhető, persze azon belül, hogy valamiféle kényszerre utal. Mindenképpen modális a jelentése, hiszen amit meg kell tennem, azt nem éppen teszem, és nem is a múltban tettem, és a jövőben sem biztos, hogy megteszem. Abban is teljesen igazat adok Ildikónak, hogy a németben (és sok más nyelvben) eltérő nyelvi kifejezőeszközei vannak a belülről fakadó késztetésnek és a külső kényszernek. Olyan ez, mint ahogy a német Baum ’fa mint növény’ és a Holz ’fa mint anyag’ szavaknak a magyarban a fa főnév felel meg. Ildikó két modalitást említ: belső kényszer (német sollen): Meg kell mondanom, nekem ez nem tetszik; külső kényszer (német müssen): Holnapig be kell fizetnem ezt a csekket. De van a kell igének egy harmadik használata is, egy harmadik modalitásra is utalhat (németül ezt is a sollen fejezi ki), amikor a tudásunkból vagy hiedelmeinkből következik valami, ez „kényszeríti ki”, hogy igaz legyen, ezért nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a valóságban is teljesül. Például: – Hol a kalapács? – Ott kell lennie a fiókban.

Különösen érdekes kérdés, hogy honnan származnak a modalitást kifejező nyelvi eszközök, mivel ez rávilágíthat, hogy az emberi gondolkodásban milyen más jelenségekhez kapcsolódik a modalitás. Például nagyon sok nyelvben szótörténeti (etimológiai) összefüggés van az ’akar’ jelentésű igék és a jövő idő kifejezőeszközei között, mivel az akarat nyilván a jövőben lezajló eseményre irányul. (Ugyanígy a ’lehet’ és a ’kell’ is szorosan kapcsolódik a jövő időhöz.) A ’lehet’ ugyanakkor mindenféle más képességekhez kapcsolódik, ezért gyakran a ’tud’ vagy az ’elbír’ jelentésű igékkel áll összefüggésben.

A ’kell’ jelentésű kifejezések egy része tehát a jövő idő jelölésére szolgálókból származik, hiszen az, amire valamilyen erő a jelenben kényszerít (vagy próbál kényszeríteni), az a jövőben válhat valóságos cselekvéssé, eseménnyé. Így például ugyanabból az ősgermán *skulanan ’tartozik, kötelezettsége van’ igetőből, amelyből a németben a sollen ’kell’ ige származik, a hollandban a jövő idő segédigéje (zullen), az angolban pedig a shall lett, amely jövő időt és kötelezettséget is kifejezhet. (És a német Schuld ’felelősség (rossz tettért)’ főnév is ebből származik.) A német müssen ’kell’ ige viszont az ősgermán *mōtanan igéből származik, amelynek jelentése ’lehet, képes, fel van hatalmazva vmire’ volt, és ugyanebből a tőből különböző germán nyelvekben ’lehet’ és ’kell’ jelentésű igék is származnak (meg persze a magyar muszáj a muss sein kifejezésből).

De nemcsak a jövő idő, a tartozás vagy a lehetőség kifejezéséből származhat ’kell’ jelentésű ige. A magyar kell például finnugor eredetű szó, és a többi finnugor nyelvben általában (a ’kell’ jelentésen kívül) ’kíván, kívánatos, tetszik’ jelentésű igék származnak ugyanabból a finnugor tőből (ami a finnugor alapnyelvben *kelke lehetett). A magyarban is vannak nyomai ilyesfajta használatnak: kellemes, kelleti magát.

Kapcsolódó tartalmak:

• Mézesmadzag
• Időszerű kérdések: jelen, múlt, jövő
• „Folyamatos” és „befejezett”
• A múlt idejű igealakok
• Az igekötők „jelentése”
• Kezdetben vala az ige

Hasonló tartalmak:

• A defekt hungarikum!
• A mumus azt mondja, hogy „hamm”?
• Fal-e a hangfal?
• Hóhér és bakó
• Honnan jön a kaszroj?

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)