Mézesmadzag
A méh az egyik legfejlettebb társadalmi életet élő rovarfaj. A „méh” szó hallatán a legtöbb embernek – nem véletlenül – a közel hatezer évvel ezelőtt háziasított mézelő méh jut az eszébe. A méheknek azonban rajtuk kívül is közel 20 000 fajuk ismert, sőt, a számuk feltehetőleg sokkal nagyobb.
Az állati kommunikációról általában elmondható, hogy oszthatatlan, felcserélhetetlen és nem kombinálható jelekből vagy jelsorokból áll. A társas rovarok 10–20 jelzést használnak, amelyek 70%-a kémiai jelzés (az embereknél ugyanez a szám 20–60. Ezzel végtelen számú közlésre vagyunk képesek).
(Forrás: MTI/Oláh Tibor)
Táncolj!
A méhek kommunikációja – a közösség szervezettségéhez méltóan – összetett és rendkívül magas fokú. Típus szerint az alábbi kommunikációs formákról beszélhetünk (a felsorolás nem rangsorolja fontosság szerint az egyes érzékterületeket).
Vizuális kommunikáció
A méhek kommunikációjának legismertebb módja a méhtánc (ezen az oldalon az érdeklődők tetszőleges méhtánc-animációkat tudnak létrehozni). A méhtánc szimbolikus, mivel a táplálék helyéről, irányáról, távolságáról és minőségéről, azaz elvont fogalmakról tájékoztat. A tánc nem genetikus, hanem tanult: a frissen kikelt dolgozók pl. „tanrepüléseket” végeznek a kaptár körül, hogy megjegyezzék a színét, formáját, környezetét, a naphoz viszonyított irányát. A méhtáncnak „tájszólásai” is vannak: az azonos fajba tartozó, de más helyen élő méhek különböző formájú, más figurákból álló méhtáncot járnak.
Élet a kaptárban
A méhek leginkább ismert élettere a kaptár. A kaptár mesterséges élettér, mivel az ember hozta létre. Egy kaptárban egyetlen család él: a közösség minden tagja „rokona” a másiknak; mást nem is igen engednek be a kaptárba.
A méhcsalád egyes tagjai küllemükben és a közösségben betöltött szerepükben is eltérnek egymástól.
A család feje, vezetője a méhkirálynő (a méhészek által használt szóval anya). A királynő a legtermetesebb méh a kaptárban; mérete kb. 22 mm. A színe sötét, a teste hosszúkás, szívószerve nincs. A feladata, hogy tojásokat rakjon le. Naponta kb. 1000–1500 tojást képes lerakni, tavasszal pedig naponta mintegy 2000-et. Egy királynő több (akár 7–8) évig is élhet. Életében egyszer párosodik egy herével – a párzás során összegyűjtött hímivarsejt-mennyiség egész életére elegendő a tojások megtermékenyítésére.
A lerakott tojásokból – több átalakulási fázis után – mintegy 20 nap múlva kel ki az új méh.
Ha az új egyed nem megtermékenyített tojásból kel ki (ez az ún. „szűzen szaporodás”), úgy hímnemű, és herének nevezik. A here fullánktalan, élethossza kb. 4–5 hét, legfeljebb fél év. Nem dolgozik, nem repül ki (a párzást kivéve, amikor az egyikük, a legerősebb hím megtermékenyíti a királynőt), sőt, nem is táplálkozik önállóan: a dolgozók etetik. A kaptárban csak tavasszal van belőlük – utána a dolgozók elhajtják vagy elpusztítják őket.
Ha az új egyed megtermékenyített tojásból kel ki, úgy nőnemű, és többségében szaporodásra képtelen dolgozó (méhész szaknyelven munkás méh). A kikelt nőstény méhek egy kisebb része szaporodásra képes anyajelölt, azaz potenciális méhkirálynő. A hétköznapokban azonban a „méh” szó hallatán a legtöbb ember előtt a kirepülő, virágról virágra szálló, nektárt és pollent gyűjtő dolgozó munkás méh képe jelenik meg. A dolgozó méhek a legkisebb méretűek (kb. 16 mm-esek), életük mintegy 8 hétig tart. Feladatuk többrétű: a kaptáron belül dajkaként működnek (etetik a királynőt, a lárvákat és a heréket, ha vannak); őrt állnak a kaptár előtt; felderítést végeznek; begyűjtik a virágport és nektárt; végül pedig lépeket építenek.
A méhek kommunikációjának legfontosabb eleme, a méhtánc tehát a dolgozó méhekhez köthető.
A táncnak három típusa van. Az első az ún. körtánc (kerektánc). Ilyenkor a felderítő berepül a kaptárba, és ott körbe tipegve értesíti az őt kísérő többi méhet a nektár minőségéről.
A táncok leghíresebbike a rezgőtánc (riszálótánc). A rezgőtánc nyolcas alakú: a felderítő egy középső, egyenes szakasz során a potrohát riszálva előre halad (rezgőrész), majd jobbra, illetve balra tesz meg egy-egy félkört (visszatérő rész). A tánc 1–100 vagy még több nyolcasból állhat, és minden eleme hordoz információt. A tánc sebessége és a megtett körök száma fordítottan arányos a repülési távolsággal (minél messzebb van a táplálék, annál lassabb és annál kevesebb benne a fordulat). A vízszintes felületen táncolt egyenes szakasz a táplálék irányára utal: a naptól való eltérés szögét jelzi (amelyet a méh a tánc során, az eltelt idő függvényében folyamatosan korrigál). A függőleges felületen táncolt egyenes szakasz iránya szintén a naphoz viszonyít: felfelé táncolva azt jelzi, hogy a táplálékforrás éppen a nap irányában, lefelé táncolva pedig, hogy a nappal szemközt van (a függőleges tengelytől való minden eltérés szintén a naptól való eltérés szögét mutatja). A potrohriszálás sebessége a lelőhely gazdagságára utal: minél gyorsabb a himbálás, annál bőségesebb az élelem. A rezgőtáncot a többi dolgozó először végignézi, majd együtt táncolja a felderítővel. A tánc végén pedig elrepül a megfelelő irányba.
A harmadik tánctípus a remegőtánc. A tánc szerepe a többiek viselkedésének módosítása. A remegőtáncot nem a felderítők, hanem a begyűjtő méhek táncolják, ha úgy tapasztalják, hogy a kaptárban kevés a feldolgozó méh. A remegőtánc eltáncolása után a begyűjtő méhek egy része nem száll ki nektárt gyűjteni, hanem segít a begyűjtött nektár feldolgozásában.
A kör- és remegőtánc jelentését Karl von Frisch fejtette meg, amiért 1973-ban (Konrad Lorenz és Nikolaas Tinbergen társaságában) orvosi Nobel-díjjal jutalmazták. A remegőtánc jelentésére érdekes módon csak 1993-ban sikerült rájönni, noha Frisch már a 20-as években leírta.
A méhek szín és forma alapján felismerik a virágokat, és a látvány alapján döntik el, melyikre érdemes rászállniuk. Ahogy a virágokat, az emberi arcokat is képesek megjegyezni, legalábbis egy, a pavlovi kondicionáláson alapuló kísérlet ezt az eredményt hozta (sőt, az arc néhány napra meg is őrződött a méhek emlékezetében). A méhek látásáról emellett el kell mondani, hogy nem pusztán a napfény érzékelésére alkalmas, hiszen borús, sőt, esős napokon is tökéletesen el tudják táncolni társaiknak a táplálék pontos helyét. A szemük ugyanis összetett, és képes az UV fény érzékelésére, ami még borús időben is tökéletes tájékozódást tesz lehetővé a számukra.
Zizegj, illatozz!
Hangadás
A méhtánc roppant látványos ugyan, a kaptárban mégsem a látvány a legfontosabb, hiszen sötét van. A méhek éppen emiatt a táncot hangjelzésekkel is kísérik. A remegőtánc során a felderítő magasabb és alacsonyabb hangokból álló hangjelzést ad ki, amelyek időtartama egyenesen arányos a lelőhely távolságával, illetve a táplálék cukortartamával is.
Tapintás
Különösen hangzik, de a méhek közlésfolyamataiban fontos a tapintás, amelyre a méhtánc előtt kerül sor. A felderítőt ugyanis a kaptárba érkezés után elözönlik, megérintik, végigtapogatják a többiek – így ellenőrzik az általa hozott nektár minőségét.
Szaglás és kémiai anyagok
A méhek kommunikációjának nagyon fontos része a szaglás. Ennek segítségével ismerik fel testvéreiket, illetve az egyes virágokat is. Szaglásuk kiváló: egy dolgozó pl. csak akkor keveri a különböző fajta virágporokat, ha az általa gyűjtött virágpor elfogyott.
Az egyes kaptáraknak saját, egyedi illata van. A családtagok a saját illatukat egy zsákba zárva viszik magukkal. Hazatéréskor, mikor az őrök ellenőrzik őket, kinyitják a zsákot, és csak ha a benne lévő szagminta megfelelő, kapnak bebocsáttatást a kaptár belsejébe. Az idegen, más kaptárból származó méheket az őrök elkergetik, akár el is pusztítják – kivéve, ha teli mézhólyaggal és barátságos szándékkal közelednek (azaz odaadják a birtokukban lévő mézet).
A méhek emellett feromonokat is kibocsátanak és érzékelnek. A feromonok hírközlő kémiai anyagok, amelyek befolyásolják a fajtársak viselkedését.
A kaptárba érkező felderítő vagy dolgozó feromonokat bocsát ki, hogy magához hívja az ott lévő méheket. Párzás idején a méhkirálynő által a kaptáron kívül kibocsátott feromonok magukhoz vonzzák a heréket (a kaptáron belüli feromonok hatástalanok maradnak rájuk), és ezután sor kerülhet a nászrepülésre. Sok faj feromonos illatösvényt készít a táplálékig, hogy megkönnyítse az odatalálást – ezt azonban más fajok is érzékelhetik, és „kirabolhatják”, sőt, akár el is pusztíthatják a felfedezőket (ezért előnyösebb, bár időigényesebb a tánccal jelzés).
Elektronikus kommunikáció
A méhek testében ugyanúgy felgyülemlik némi elektromosság, mint az emberében. Ennek segítségével vonzzák testük bolyhaira a virágport, amely repülés közben is rajtuk marad. A méhek körül repülés közben gyenge erőtér alakul ki, amelynek feszültségét változtatva szintén képesek bizonyos információk átadására.
Miért ilyen bonyolultan?
A méhek kommunikációja igen jellegzetes.
Egyfelől a részfolyamatai egymásra épülnek (pl. a gyűjtésből visszatérő dolgozó méhet először megszagolják az őrök, majd a kaptárba érve feromonnal csalogatja oda a többieket, akik megtapogatják, és ezután járja és zümmögi el a táncát). Másfelől jelentősen módosítja a többiek viselkedését.
Emellett megfigyelhető benne a redundancia, a túlbiztosítás (az emberi kommunikációra is oly jellemző bőbeszédűség). Ugyanazt a jelenséget többféle módon is kifejezik – a táplálék minőségét pl. hangjelzéssel, a mozgás sebességével és tapintással egyaránt.
A méhek más fajokkal is folytatnak (ha nem is direkt) kommunikációt: az általuk kibocsátott riasztóanyagok pl. a hangyákat és a darazsakat is figyelmeztetik.
A szorgos kis lények tehát ékes példái annak, hogy a közösségi szerveződés az evolúció alacsonyabb szintjein is páratlanul gazdag és összetett kommunikációt alakíthat ki. A mézről pedig (amelynek létrehozására irányul pl. a méhtánc) nem is ejtettünk szót, pedig milyen ízletes és egészséges...