Honnan jön a kaszroj?
Egy alig ismert tájszóról hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy „parasztos”. Ha azonban utánajárunk történetének, kiderülhet, hogy kiterjedt nemzetközi rokonsága van, és nagyon is „előkelő származású”.
Ági nevű olvasónk a Tiszántúlon használt kaszroj ’(főző)edény, fazék, lábos’ szó eredete iránt érdeklődik. A megoldás egyszerűnek tűnik, ugyanakkor hangtörténeti rejtélyekkel is szolgál. A szó a franciából indult nemzetközi útjára: a casserole [kaszrol] ma mély serpenyőt (vagy ha úgy tetszik, nyeles fazekat) jelent. Az az ófrancia casse ’(merő)kanál’ szó kicsinyítő képzős alakjából származik, eredetileg tehát ’kanálka, kanalacska’ volt a jelentése. A szó számos európai nyelvbe bekerült, miközben hangalakja mellett a jelentése is módosult: az angol casserole [keszöröul] ’tűzálló edény, sütésre szolgáló tál’, a portugál caçarola ’fedeles főzőedény’, a német Kasserol(le) ’fazék’, svéd kastrull ’(nyeles) fazék’, ukrán-belorusz каструля [kasztrulja] ’(főző)edény, fazék, lábos’, orosz кастрюля [kasztrjulja] ’(főző)edény, fazék, lábos’.
A szó a magyarba is bekerült. Igaz, az irodalmi nyelvben nem használjuk, de nyelvjárási szóként rengeteg alakváltozata van: a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára az Ági által említett kaszroj alak mellett a következőket ismeri A Castrol márkanév azonban nem ezzel a szóval függ össze, hanem a castor oil ’ricinusolaj’ szókapcsolatból jött létre szóösszerántással. : kasztroj, kasztrol, kaszrol, kásztró, kászró, kasztró, kaszró, kasztroly, kájszrony, kajsztron, kajsztrony, kastroj, kászló, kaszlor, kaszrog, kaszroly, kaszrony, kásztor, kásztrój, kasztron, kásztrony, kajszony, kraszló, krasztoj, kresztony, krajszon, krajszton, krãsznyon, krasztony. A szótár szerint a németből került a magyarba, többszörös átvétellel: az alakváltozatok részben a német változatokkal magyarázhatóak. A fent említett nyelveken kívül a TESz. szerint előfordul még a következőkben: szerb-horvát, illetve szlovén nyelvjárási kastrola, cseh kastrol (ebben az alakban megvan a lengyelben is), szlovák kastról. Azt azonban a TESz. kifejezetten tagadja, hogy szlovák közvetítésről is szó lehet – nyilván azért, mert volt ilyen feltételezés.
(Forrás: Wikimedia Commons / cyclonebill / CC BY-SA 2.0)
Az alakváltozatok történetének felderítését nehezíti, hogy nem tudjuk, hogy az egyes változatok honnan származnak, illetve hogy az adott nyelvjárást milyen hangváltozások jellemzik. Az egyik feltűnő variáció, hogy az [sz] és az [r] között hol van [t], hol nincs. A TESz. szerint a [t] már a francia nyelvjárásokban megjelenik (castrole), megvan a német nyelvjárási alakokban – feltételezhető, hogy az irodalmi német alak nem a német nyelvjárásokból származik, hanem a francia irodalmi alakot utánozza), továbbá mindenhol megvan a közép- és kelet-európai nyelvekben (sajnos az ezekben megtalálható alakváltozatokról nem sokat tudunk). Joggal feltételezhetjük tehát, hogy a magyarba is a [t]-s változat került be. Ez azonban felveti a kérdést, hogy a [t] nélküli változatokból hova tűnt a [t] – illetve hogy miként került egyáltalán oda.
Az előbbi kérdésre több válasz is lehetséges. Az egyik tisztán fonetikai: az [r] pergetett képzéséhez kedvezőbb, ha egy zár feloldásával indítjuk, mint a [t] esetében, nem pedig egy réshangból, mint az [sz] esetében – egy résből ugyanis nehezebb átmenet nélkül pergetésbe kezdeni (ez az eset tehát hasonló ahhoz, mint amelyet az [mr] kapcsán már leírtunk). A másik lehetséges ok, hogy a [sztr] hangkapcsolatot tartalmazó szavak hatottak analogikusan erre is. (Hasonló változást figyelhetünk meg a magyarban előforduló dinasztria esetében.) A [t] eltűnése magyarázható azzal, hogy a hallgató nem is érzékeli (azt gondolja, hogy csupán az [sz] és az [r] átmenetének könnyítésére, alkalmilag toldódott be, nem a szó része), ezért nem reprodukálja – azaz eltűnik a szóból. Másrészt egyszerűen arról is szó lehet, hogy a beszélők a hármas mássalhangzó-kapcsolat feloldására törekednek, hiszen ezek a magyarban szokatlanok – és különösen szokatlanok azon beszélők számára, akiknek a szókincsében kevés olyan idegen (tipikusan latin) eredetű műveltségszó szerepel, melyben ilyen kapcsolatok előfordulnak. Ez a szokatlanság vezethet oda, hogy a szónak rendkívül sok alakváltozata születik, a lényeg a hármas mássalhangzókapcsolat kerülése: az r kikerülhet a szó végére (kásztor, kaszlor), vagy átkerülhet az első szótagba (l. a kr- kezdetűek sorát).
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank C. Müller / CC BY-SA 2.5)
A kaszroj alakváltozattal kapcsolatban a másik fő kérdés, hogy miért lett az [l] [j]-vé? Az egyik lehetséges magyarázat a belső fejlődés: a kasztrolja [kasztrojja], kasztoljuk [kasztrojjuk] alakokból a beszélők a kasztroj- tövet vonták el. Ez annyiban valószínűtlen, hogy a [j]-re végződő szavaknál ilyenkor a birtokos személyrag [j] nélküli változata jelenik meg – az ő [ráspoja] (*[ráspojja]) / [ráspojuk] (*[ráspojjuk]). Ilyen alapon ezt a változást nehéz elképzelni. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy egyes nyelvjárásokban másképp működnek (működtek) a toldalékolási szabályok, mint a mai köznyelvben, és ez a változás megtörténhetett.
Ennél valószínűbbnek tűnik, hogy a [j] korábban [ly] volt. De hogyan lett az [l]-ből [ly]? Ha nem a fent vázolt módon, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a változás nem a magyarban ment végbe. Mint feljebb láttuk, az oroszban, a beloruszban és az ukránban a valamikori magyar [ly]-hez hasonló hanggal, az úgynevezett „lágy l”-lel helyettesítették a német [l]-t. Ennek az az oka, hogy a „kemény l”-t, mely inkább az angolból ismert „sötét (dark) l”-re emlékeztet, távolabb állónak érzik a német [l]-től. Ezekben a nyelvekben tipikus, hogy a német, francia vagy angol jövevényszavak [l]-jeit [lj]-lel adják vissza. A szlovák nyelvjárásokban is előfordul, hogy az általunk vizsgált szóban [ly] van: egy Gyetva környéki iskola honlapján megtalálhatjuk a kastroľ szót, melynek jelentése ’kisebbfajta fazék’. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a szó a szlovákból vagy a ruszinból (is) bekerült a magyarba: bizonyos alakváltozatai legalábbis így magyarázhatóak egyszerűbben.
(Forrás: fucimi.webnode.sk)
A további alakváltozatok közül viszonylag könnyen magyarázhatóak az ó-végűek: a szótagzáró l a magyarban gyakran beleolvad az előtte álló magánhangzóba, és azt megnyújtja (hó vót, hó nem vót...). A [t] [l]-lé válása ([sz] után) sem példa nélküli: a zászló valaha zásztó volt (a délszláv zastava [zasztava] szóból ered).
A leginkább azok az esetek rejtélyesek, melyeknek végén m, n vagy ny található. Ezek egymásból már könnyen fejlődnek, de hogy miképp jelent meg bármelyikük is, arra már nem találunk egyértelmű magyarázatot.
@Martha: Köszönjük. Persze igazán ez akkor segítene, ha tudnánk, hogy a n végű alak a románból származik-e, vagy a magyarból került a románba...
Az erdélyi román nyelvben használatos a castron és többesszáma castroane. ( fül nélküli fém edény megnevezésére használják és a csajka szinonimája, mindkét kifejezést egyaránt lehet az erdélyi magyar nyelvben is hallani)