0:05
Főoldal | Rénhírek

Miből van a lekvár?

Hogyan dönthetjük el, hogy egy szó eredetére adott magyarázatok közül melyik lehet a helyes? Milyen csapdák várnak ránk? Mit is vizsgálunk egy szó eredeténél?

nyest.hu | 2012. február 27.

Érdekes cikket közölt néhány hónapja a Magyar Narancs Barotányi Zoltán tollából. A remek cikkből számos érdekességet tudunk meg a lekvárfőzés kultúrájáról, kémiájáról, sőt, a lekvárfogyasztás biológiájáról is. A cikk kitér a lekvár szó eredetére is:

[...] a középkori (orvosi) latinban használták az alactuarium kifejezést azokra a tömény mézes szirupokra, melyekben el lehetett keverni a keserű orvosságot, főzeteket. Ebből lett volna a liktárium, majd a lekvár – s az amúgy magas cukortartalmú gyümölcs főzéssel történő tartósítása is minimum ilyen régi.

Sajnos a szerző nem írja meg, hogy honnan veszi a magyarázatot, bár gyanítható, hogy a magyar Wikipédiáról. Mindenesetre elsődleges szótörténeti forrásunk, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) másképp nyilatkozik.

Szlovák eredetű; vö. szl[ová]k. lekvár 'gyümölcsíz,lekvár' (...), R[égi] lektvar 'pépes orvosság' (...); – vö. még cseh lektvar, R[égi], N[épi] lekvar, lekvár 'pépes orvosság; orvosság, gyógykeverék, kotyvalék', N[épi] lekvár 'lekvár' (...).

Hogyan került a szó a csehbe és a szlovákba? Gondolhatnánk, hogy saját szóalkotásról van szó, hiszen a lék ’gyógyszer, orvosság’ jelentésű, a var önmagában ’főzés’ jelent, a tvar pedig ’alakot’. Az összetételekben való használatát könnyebben megértjük, ha figyelembe vesszük, hogy a vařit ’főz’, illetve a tvořit ’készít, alkot’ szavakkal vannak kapcsolatban: ezek szerint ’gyógyfőzet’, illetve ’gyógykészítmény’ lehetett az eredeti jelentésük. Ennek az elképzelésnek kissé ellentmond, hogy a hasonló összetételek, ha elő is fordulnak, nem tipikusak a szláv nyelvekben, illetve hogy az első szótag magánhangzója rövid (bár az összetételek elhomályosulása során ez is megtörténhet).

Fügelekvár
Fügelekvár
(Forrás: Wikimedia Commons / PatríciaR / CC BY-SA 3.0)

Az angol Wikipédia szerint mind a magyar, mind a cseh és a szlovák terminus a kései latin alactuarium szóra vezethető vissza, de vannak ide tartozó kifejezések a középfelnémetben és az ófranciában is. Gyanús azonban, hogy a teljes interneten csak ebben a kontextusban fordul elő ez a szó, ellenben máshol electuarium alakban fordul elő. Amennyiben ez volt az eredeti alak, sokkal könnyebb megmagyarázni a a magyar, cseh, szlovák első szótagi e-jét, de még a liktárium i-jét is (mely a-ból aligha könnyen levezethető). Ráadásul a legendás borítójú cseh etimológiai szótár is azt állítja, hogy a cseh alakok az ófelnémet electuārje átvétele, ami viszont a latin ēlectuāriumból származik, az viszont a görög ἐϰλειϰτιϰόν [eklektikon] szóból. Itt derül ki, hogy ide tartozik a német Latwerge is: az erről szóló Wikipédia-szócikk szerint szintén electuarium alakból származik – és itt derül ki, hogy a görög szó a ’nyal’ ige származéka.

Melyik a helyes?

Láthatjuk, hogy a két szótörténeti magyarázat nem zárja ki egymást. A kérdés az, hogy mi szükség van a szlovákot bevonni a magyar szó etimológiájába, illetve hogy ha a szó a szlovákban latin eredetű, azt miért nem említi a TESz.

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Ha az alactuariumból a magyarban liktárium lett, akkor kérdés, hogy miként került vissza a szóba a v. Nyilván sehogy: egyszerűbb azt feltételezni, hogy a szó a szlovákból került a magyarba, ahol megvolt a v (ráadásul az első szótag magánhangzója is megegyezik). Természetesen nem zárható ki, hogy a magyarban is fennmaradt a v-s változat, de, úgy látszik, erre nem utalnak adatok.

A másik kérdésre még egyszerűbb a válasz. A magyar etimológia szerint egy szó olyan eredetű, amilyen nyelvből az az adott nyelvbe (esetünkben a magyarba) bekerült. Azt, hogy a forrásnyelvben honnan van, a TESz. is csak ritkán jegyzi meg.

Látszólag ez nagy veszteség, hogy nem tudjuk meg a szavak végső eredetét. Ha azonban jobban belegondolunk, következetesen végiggondolva arra kellene jutnunk, hogy minden szó ismeretlen eredetű: végül elérnénk egy olyan nyelvet, amelynél már nem tudnánk, hogy honnan került oda... A másik, ennél még nyomósabb ok az, hogy a magyar nyelv (illetve kultúrtörténet) számára mindig az a legfontosabb, h a magyarba hogyan került a szó. A szó addigi története a magyar nyelv (kultúra, történelem) szempontjából már csak ritkán érdekes. Az, hogy a lekvár szlovák jövevényszó, a szlovák-magyar érintkezés nyoma, függetlenül attól, hogy miként került a szlovákba.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (5):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
7 éve 2012. február 29. 01:56
5 scasc

@Fejes László (nyest.hu): Bocsánat, négy karakterrel tévedtem. Hangfestő a gyakori, egyébként ennek ellenére pont általad leírt módon szubjektív minősítése (ellenben az általában transzparens hangutánzóval, amivel semmi gondom).

7 éve 2012. február 29. 01:53
4 scasc

@Fejes László (nyest.hu): Az etimológia eredeti jelentése: "a szavakban lakozó igazság magyarázata". Az igazsághoz nem csak az első lépés, hanem az egész láncolat hozzá tartozik.

7 éve 2012. február 28. 15:42
3 Fejes László (nyest.hu)

@scasc: Miért ne lenne etimológia szótár? Arról nem is beszélve, hogy függetlenül attól, hogy laikus érdeklődéssel esetleg egy szó legkorábbi eredetét keressük, szakmai szemmel nem ez az érdekes.

A hangulatfestő pedig nem etimológiai kategória, egy szó nem jön úgy létre, hogy „hangulatfestő”, hanem valahogy kialakulnak bizonyos érzések, úgynevezett konnotációk, amelyek a szavakhoz fűződnek. Ez azonban stilisztikai minősítés, és nagyban szubjektív. Nem tudok róla, hogy a TESz. bármelyik szó eredetét hangulatfestőként adná meg, úgyhogy várom a példákat.

7 éve 2012. február 28. 15:26
2 scasc

Igen, így nem is nevezhető "etimológiai" szótárnak (a szó eredeti értelme szerint).

Amúgy ez a TESZ egyik nagy hiányossága (meg hogy előbb nyomja rá a "hangulatfestő" bélyeget egy szóra, minthogy bevallja: ismeretlen eredetű). Sőt, egyes más szituációkban sem imparciális.

7 éve 2012. február 27. 21:42
1 Annie

Hát ez elég szubjektív, engem jobban érdekel a végső eredete a szónak...