Kezdetben vala az ige
Sorozatunk legutóbbi részében a névszók ragozásával foglalkoztunk. Most megmutatjuk, hogy az igékkel sincs sokkal könnyebb dolguk a kisgyerekeknek, amikor megtanulják a nyelvet.
A magyar úgynevezett agglutináló nyelv, magyarul ragasztó vagy ragozó. Ez azt jelenti, hogy a szótövek és a toldalékok egymástól elválaszthatóak; egy szó alakjait úgy tudjuk létrehozni, hogy a szótőhöz hozzáillesztjük a toldalékokat. Tehát a nyelvet elsajátító gyereknek, mondhatnánk, relatíve könnyű dolga van, amikor az alaktant tanulja: gyakorlatilag memória kell hozzá: meg kell tanulni a töveket és meg kell tanulni a toldalékokat, és már lehet is őket kombinálni, oszt annyi. Persze, ahogy azt a Móricka elképzeli...
Kiskorú adatközlőink egyre szaporodnak, így eljutottunk odáig, hogy már két Lénával dolgozunk. Mostantól az idősebbik Lénát Léna1-nek, a fiatalabbik Lénát (aki ebben az írásban bukkan fel először) Léna2-nek nevezzük. A számozás nem fejez ki semmit, csak a megkülönböztetésüket szolgálja! Sorozatunk legutóbbi részében a magyar főnevek toldalékolásával kapcsolatban már felhívtuk a figyelmet arra, hogy a dolog korántsem ennyire egyszerű, mert a tövek nagyon sokféle alakváltozatban léteznek. Meg más nehézségek is adódnak, például egy tisztességesebb magyar rag sem egyalakú, hanem hangrendileg illeszkedik a tőhöz (ablakban, de szekrényben), a tő és a toldalék közé pedig úgynevezett kötőhangzók kerülnek (a bot szó a -t tárgyraggal ellátva: botot, az o az úgynevezett kötőhangzó). Éppen ezért nem csoda, hogy a nyelvet tanuló gyerekek vicces furcsaságokat mondanak néha, például ilyeneket:
Manka: Kérek egy tetejt!
Léna2: Tető! Te!
Manka: De én tetejnek hívom.(Forrás: Manka mondta)
Aztán persze azt is meg kell jegyezni, hogy a toldalékokat a szavak végéhez illesztjük, kivéve, amikor nem:
Én vagyok a legmagas! Én vagyok a legmagas! Látod Anya?
(Forrás: Manka mondta)
A melléknevek fokozása például pont egy kivételesnek mondható eset, mert itt nem elég, hogy a szó elejére is kell illeszteni egy morfémát (leg-), de még a végére is. Ilyen, egyszerre két helyről támadó toldalék nincs is másik a magyarban. Tehát a névszókkal kapcsolatosan sok probléma adódik. Könnyebbek-e az igék?
Azt gondolhatnánk, hogy igen. Hiszen a magyarban összesen háromféle igeidő van (jelen, múlt, jövő), háromféle igemód (kijelentő, feltételes, felszólító-kötő), de semmi a nyelvtanulásból ismert szörnyűség, mint az úgynevezett időegyeztetés (mint az újlatin nyelvekben), és nincs külön folyamatos és befejezett ragozás (mint például az angolban). Első látásra elég áramvonalasnak tűnik a magyar igeragozás. Persze akadnak kivételek is...
Manka: Most át fogok változni aranytündérré. Arany szoknyám fog lenni, és csillogós rózsaszín cipőm, és nagyon gyönyörű szép csillogós ruhám is lesz. És szárnyam. Már át is változtam. Látod?
Anya: Ühüm.
Manka: És egész éjszaka repülni fogok. És majd reggel elmesélem neked.(Forrás: Manka mondta)
De azok a problémák, amelyek a névszókkal kapcsolatosan előfordulnak, az igéknél sem tűnnek el. A különböző tőtípusok különböző galibákat okoznak a szótövek és a toldalékok határán. Különösen nehezek a leggyakoribb igék (eszik, iszik, alszik), így jönnek létre Léna2 beszédében a következő alakok
Iszi a tejet.
Alszottam.
Logikus, hogy az isz- és az alsz- látszik igetőnek, hiszen: iszom, iszol, alszom, alszol stb. Az, hogy vannak más tőváltozatai is ezeknek az igéknek – például az alsziknak az alud- – sokkal kevésbé feltűnő, mert sokkal ritkábban szerepel, mint az alsz-. Az iszi alak előfordulását pedig valószínűleg az eszi, hiszi, viszi, veszi alakkal való hasonlósággal magyarázhatjuk. Lássuk be, a nyelvtanuló gyerek nem tudhatja, hogy az issza olyan, mint a nyitja stb., hogy a harmadik személyű tárgyas ragozásban a -ja párja az -i, most arról nem is beszélve, hogy miért kell egy magas hangrendű (elöl képzett) tőhöz mély hangrendű (hátul képzett) toldalékot illeszteni...
Az igéknél is, akárcsak a névszóknál, problémás megjegyezni, hogy melyik tő hangkivető:
Anya: Benedek, melyik a Morgó törpe?
Benedek: Amelyik mindig morg.
Teljesen egyértelmű a válasz: az olvasó olvas, az író ír, a morgó morg. nem csoda, hogy Benedek nagy hirtelenjében nem a forgó – forog, zörgő – zörög mintájára hozta létre a szóalakot.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Aztán ott vannak a képzők, amelyek általában sokkal kevésbé szabályosak, mint a ragok. Meg kell jegyezni, hogy melyik szótőhöz, milyen képzőt tudunk használni. Az igeképzésben két nagyon gyakori képző van, az -l (printel, csetel) és a -z (giroszozunk, falafelezünk). Léna1 20 hónapos korában ez elé a dilemma elé került, és választott:
buszolunk
Aztán vannak még ennél bonyolultabb esetek is; szintén Léna1 28 hónapos korában a következő utasítást adta:
Kergetülj el, Hisztimanó!
A felszólító mód tökéletes, a igekötő az ige mögött áll, van olyan ige, hogy kerget, és akit kergetnek, az miért ne kergetülhetne, ha egyszer amit pirítanak, az pirul, amit sütnek, az sül stb. (A kérdés természetesen költői.)
Azt sem könnyű mindig átlátni, hogy mely igék képzettek, és melyek nem azok, hogy a beletenyerel mintájára megalkotható a belekönyököl, beletérdel is:
Léna2: Ne csináld, beletenyerelsz!
Manka: Nem is!
Léna2: De a könyökével beletenyerelt!(Forrás: Manka mondta)
Végül különösen vicces fejezete a magyar igealakok körüli kalamajkának az igekötők és a különböző igekötőszerű képződmények, az úgynevezett inkorporált bővítmények változatossága. Léna1 33 hónapos korában ezt mondta:
Megbosszútállom a Karakot, ellopom az összes kacsát.
(Forrás: hjkonyvtar.blogter.hu/)
Manka pedig az ellentétes jelentésű igekötőket próbálgatta:
Gyere Anya, robbanjunk fel, aztán robbanjunk le!
(Forrás: Manka mondta)
A példák száma persze még a végtelenségig bővíthető lenne, azt azért reméljük, sikerült érzékeltetni, hogy az igeragozás megtanulásában talán nem a suksükölés vagy a nákolás a kihívás.