Rendet rakni a szavak között
A gyerekek talán nem mindig értik, miért nevetünk olyan jóízűen rajtuk, amikor beszélnek. Az anyanyelv megtanulása hosszú és mulatságos folyamat: sokat kell próbálkozni, gyakorolni, mire megjegyezzük a nyelvtan szabályait.
Bárki, akinek a környezetében kisgyerek van, árgus fülekkel figyeli, hogy mit hogyan mond a gyerek. Elsősorban azért, mert persze meg akarjuk érteni, mit mond, meg akarjuk ismerni, hogyan gondolkodik. Másodsorban pedig azért, mert óhatatlanul érdekel minket az, hogy milyen nyelvi szabályokat hogyan alkalmaz, milyen lépéseken megy keresztül a nyelvtanulása. És sokszor maguk a szabálytalanságok, a rosszul használt kifejezések világítanak rá egy-egy szabályra számunkra is.
És bár minden gyermek különböző, és persze mindegyik egy külön kis világ, ráadásul mindig a sajátunk a legkülönlegesebb és legokosabb, azért sok mindenben hasonlítanak egymásra. Például abban is, hogy a környezet nyelvi ingerei nélkül a nyelvtanulás nem megy, visszamarad, és egy bizonyos kor után már nem is lehetséges tökéletesen megtanulni a nyelvet – ezt nevezik kritikus periódusnak. Aztán azt is megfigyelték a nyelvelsajátítással foglalkozó pszicholingvisták, hogy nagyjából ugyanazokon a szakaszokon mennek keresztül a gyerekek, amíg megtanulják a nyelvet: először csak a hangokat próbálgatják, majd gőgicsélni kezdenek, majd szavakat mondanak, majd egy szóból álló, zanzásított mondatokat, majd elkezdik a két, három stb. szóból álló mondatokat használni. És ez a folyamat nagyjából 6 hónapos kortól 6-7 éves korig tart.
Különösen nagy segítségünkre van az adatok összeállításában a Manka mondta című blog, ahol Manka nyelvi fejlődésének lépéseit olvashatjuk szülei jóvoltából.
Sorozatunkban különböző korú, magyar anyanyelvű gyerekektől származó nyelvi adatokat mutatunk be, és a rendszerezés igénye nélkül elemezzük őket nyelvi, nyelvtani szempontból. Az adatokat a szülők gyűjtése és lejegyzése alapján közöljük.
(Forrás: Wikimedia Commons / Chrisbwah / CC BY-SA 3.0)
Elsőként mondattani jelenségeket vizsgálunk. A néhány szavas mondatok – a szakirodalom szerint – körülbelül a 18 hónapos kor környékén jelennek meg, és innentől kezdve folyamatosan épül-szépül a mondattan. Megfigyelt és leírt jelenség, hogy a gyerekek először elemzés nélkül, egyben tárolják, és reprodukálják a mondatokat. Azaz egyben jegyzik meg a többszavas egységeket, és ilyenkor „helyesen beszélnek”. Később azonban észrevehetjük, hogy a mondatok „elromlanak”, azokat a szabályokat, amiket eddig – úgy tűnt – betart a gyerek, rendre elkezdi elrontani. Amikor ez történik, tudhatjuk, hogy a gyerek elkezdte szételemezni, összetevőkre bontani a mondatokat, csak még nem vonta le tökéletesen az összeépítéshez szükséges szabályokat. Így például előfordulhat, hogy előbb mondja nyelvtanilag helyesen a következő mondatot:
Mikor megyünk fel?
És később így „rontja el”:
Mikor felmegyünk?
Majd jóval később ismét a korrekt szórendet fogja alkalmazni, de már nem véletlenül, hanem azért, mert már levonta a kérdő mondatokra vonatkozó szórendi szabályt.
Élő példák
Node lássuk, hogyan működik mindez a valóságban! Léna 26 hónapos korában a következő párbeszédet folytatta le szüleivel:
Anya: Léna, te nem vagy éhes.
Léna: Vagyok éhes.
Léna válasza „helyesen” úgy lenne, hogy:
[De,] éhes vagyok.
Miért cseréli fel a szórendet? – Mert megtanulta azt a szabályt, hogy az ilyen, úgynevezett igefókuszos mondatokban, amelyekben az ige által kifejezett cselekvést, eseményt akarjuk szembeállítani más eseményekkel, az ige áll a mondat élén. Például képzeljük el a következő párbeszédet:
– Ne olvassak neked?
– [De,] olvassál nekem.
A szabály persze helyes, csak azt nem tudta még Léna, hogy az olyan igés – úgynevezett kopulás – szerkezetek, mint az éhes vagyok, nem így működnek. A vagyok persze valóban egy ige, de ebben az esetben segédige, így nem állhat főhangsúlyos helyen, meg kell, hogy előzze az éhes.
(Forrás: Wikimedia Commons / Larry D. Moore / GNU-FDL 1.2)
Ugyanerre a jelenségre láthatunk példát Manka és barátja, Noa párbeszédében:
(Manka és Noa rájöttek, hogy az ágytámlán keresztül egyedül fel tudnak mászni a pelenkázó tetejére.)
B: Ennek a Vera nem biztos, hogy örülne...
N: De én már vagyok két éves. Már elég nagy vagyok.(Forrás: Bölcsis beszélgetések)
Szintén 26 hónapos korában produkálta Léna a következőt:
Anya: Te már nagylány vagy, ki tudod fújni az orrod.
Léna: Vitatkozni tudok.
A jelenség, úgy tűnik, az előzőnek a fordítottja, hiszen a „helyes” válasz így hangzana:
Tudok vitatkozni [is].
Itt szintén a fránya segédige zavar be a szépen levont szabályba. A tud ugyanis olyan segédige, amely mindig hangsúlyos helyen kell, hogy szerepeljen: tud franciául, tud síelni stb. Ebből következően a tud igéhez tartozó bővítmény nem előzheti meg a segédigét, a tudnak kell a hangsúlyt kapnia.
Persze lehetséges, hogy Léna itt szembe akarta állítani a vitatkozást az orrfújással:
Vitatkozni tudok, és nem orrot fújni.
Ebben az esetben tökéletesen formálta a mondatot.
Na, szép, egyszer így van, másszor meg amúgy. Ha előre teszi az ember a segédigét, az sem jó, ha hátulra teszi, az sem jó. A szórend mintázatai amúgy sem könnyűek, sokféle eset van, de hogy még a különböző igék is különféleképpen viselkednek (azaz a szabályok alól vannak úgynevezett lexikális kivételek), ez már mindennek a teteje. Hát nem csoda, ha az ember gyereke néha napján elrontja.
az h a hun lezu a magyar elődje (és testvérnyelve), az biztos.
fidum > figyel vigyáz vizsgál vizslat
würi > őriz fürkész
(finnugor) watch:
finn. varoa vartioida vahtia varokaa
észt. valvama varitsema vaatama vahtima fn. varitsus valve valvkond valvekord uur
(ehhez még több adat kell)
124. é. viisa- ’megles’ zrj. vid'z'- ’néz, megfigyel’ –vigyá-z
...................
de
pl itt látszik h a finn nyelv nem előzi meg a magyart, hanem abból változott elfele
eye szem silmä silmä šilmä silm сельме сельме син sam čalbmi
meg itt is látszik h változott:
to wash mos pestä pestä peššä pesema шлямс муськемс пезэмс штамс мыссьыны [[]] bassat
20.század
en.wiktionary.org/wiki/Appendix:Uralic_Swadesh_lists
miközben a finnugor rokonsági megfelelők:
87. é.D. mõsk- cs. muška-, zrj. mys'ky-
finnugor.elte.hu/?q=mnfabbnfug
nem mellékesen
szláv: mýva мыць 'mics'
.
aztán itt is látszik, h keveredik az isha, a báty meg a bácsi
apa isä tuatto ižä isa тетя аля бать jaɣ áhčči
@Krizsa:
1. nem döntő, és egyébként logikailag se értelmes (ha a héberben nincs w, miből következik, h a magyarban lennie kéne).
2. példák?
és mi van ha nem hozzáadódott, hanem levált a v/w a sémiben és maradt az o.
azért mert nem létezik benne sz - z szétválás, az se bizonyít semmit. egyszerűen maradt azoknál a hangoknál amik voltak.
az még nem jelenti azt, h a szavai régebbiek lennének, vagy nem változtak volna (ha jól sejtem, senki se tudja a hangzóváltozások okát vagy hogy mikor történik meg egy nyelven, vagy melyik nyelveken mikor mikor a másikon máskor vagy nem). egy tényszerűnek látszik: a nyelvcsaládok szélső nyelvei tovább megőrzik az eredeti változatot - viszont amikor változnak, senki se tudja megmondani mennyire térnek el az eredetitől.
a finnugor nyelvek között lehet a finn az iránytű, de a finnugor nyelvek előzménye a hun, attól tértek el.
de a létigék hasonlósága nem véletlen, erre még érdemes visszatérni.
@szigetva: hidd el te.
nem adtál választ a kérdésre. h habba-ból lett have az van ott, de a had has nincs ott.
ezek is lekövetkeztetik, nem az a párhuzamos szó, úgyhogy nincs köze hozzá, hiába jelenti ugyanazt a latin habere.
itt van szétbontva
www.verbix.com/webverbix/go.php?D1=9&H1=109&T1=habeo
@Krizsa: Nem, nem a latinból. Hidd el, aki egy icipicit is ért a nyelvészethez, az ilyenkor rögtön rájön, hogy te semennyit nem értesz hozzá. Egyébként a kérdésedre a választ a Google 0,43 mp alatt találta meg: www.etymonline.com/index.php?search=have
Na, akkor ki tudja, honnan származtatják (persze nyilván a latinból), de nem ilyen egyszerű -
az angol have, had - has változatokat? Komolyan kérdezem.
@azadantaathum: Csakhogy én nem erre alapozok. A "finnes" dolgokat csak a finnugor részvénytársaság tájékozódására (vígasztalására) teszem fel, hogy ott is vannak SZÓTÁRI tények. Ha már mást úgyse akceptálnak.
Én onnan tudom, hogy a magyar V-vel kezdődő egyszótagúak valójában W-vel kezdődnek,
1. mert a héberben szókezdő W kizárólag 6 jövevényszóban van.
2. mert az összes magyar (és finn) W-vel kezdődő alapszavak a héberből kizárólag úgy rokoníthatók, ha előbb levesszük a szókezdő V-t. Értsd: ha egyáltalán van jól azonosítható héber rokonszavuk, az mindig torok-magánhangzóval (gyakran O-val) kezdődik.
Vagyis a W-nek az O/U/W triász, annak pedig egy sémi torokhang (gyakran O) volt az elődje.
A magánhangzó rendszer ősiségét tehát a sémi nyelvekből - a lelágyulás folyamatát, a diftongusok megjelenését pedig elsősorban az indoeurópai nyelvek ŐSÉBEN, a FINNben lehet legjobban tanulmányozni.
A mássalhangzó rendszerre azonban ez nem áll fenn. Az ős-mássalhangzók sokkalta régebbiek a magánhangzóknál. A finn is sokkal régebbi a magyarnál, hébernél. Ebben tehát a FINN az iránytű. Pontosan azért, mert a 6 db. legfontosabb hangváltozás (B, C, F, G, az S/Sz szétválása Sz-re és a Z) még nem létezik benne.
@Krizsa: az egész (feltételezett) időbeli sorrendiség ott bukik meg, h ezek 20. századi vogul, osztják, zürjén szavak valószínűleg, de bizonyosan nem ős-finnugor-koriak.
Egyetlen ősnyelv sem talált ki sem "segédigét", sem "létigét", pláne nem mondattani fogalmat, „kopulát”.
De ha létezik egy szó, akkor az egészen biztos, hogy valódi, értelmes szó volt. Ha több alakváltozata is van, akkor biztos, hogy azok visszavezethetők egymásra.
*Tótfalusi etimológia: „A magyar létige valódi töve a val-, ahogy a vala, való, volt alakok tanúsítják, és ez a tő ősi örökség a finnugor korból: vogul alam (leszek), osztják olda, zürjén vol-, votják vel-, finn olle (van).”
Krizsa: Tehát a szókezdő a W-ről van szó, ami korábban még csak O/U volt. Ezt (hogy W) én először egészen más módon bizonyítottam, de itt leginkább a "finnugor nyelvészetből" értenek, hát legyen abból.
WALÁ, WÁL-ik, WOLT (tájnyelv: wót), WADJ (vagy), WADJOK (vagyok).
Nem látjuk, de egészen biztos, hogy összetartozó alakok.
A héberben valódi (értelmes) szavakra vezethető vissza az egész. Ez nem azt jelenti, hogy a héber (vagy egy sémi nyelv) lett volna a legősibb, de azt igen, hogy ott fennmaradtak a valós értelmek. Lássuk: A héber n'velá = hulla, no-velet = avar (a lehulló) – az n- olyan előrag, ami igemódot (műveltetést, visszahatást) implikál, tehát nem része az alapszavaknak. A héber uvál = patak (elváló). Wadai, waDáJ = biztos (vagy, vagyok), walád = újszülött (levált, volt, T/D → „váld”, váladék).
Nincs vége. A lét és segédigékről még nem írtam összefoglaló tanulmányt – most csak rögtönöztem.
@szigetva: Nem tudom, hogy nem az a szótisztázás van-e ahivem kérdése mögött, hogy a kopula (verbum copulativum) sem úgy viselkedik, mint a segédige (verbum auxiliarium): pl. <éhes vagyok> vs. <*éhes tudok>, <*enni levés> vs. <enni tudás>.
@ahivem: Mert, amint itt láttuk, nem úgy viselkedik, mint a többi ige. Hogy azután lét- vagy segédigének nevezzük, az mindegy.
A „de én már vagyok két éves” viszont nem rossz, ha a kétéves kor valamilyen előre megszabott feltétel. Ugyanígy „de én már vagyok akkora/olyan idős.”
Most már csak az hiányzik, hogy egy (hivatalos) nyelvész (is) felfigyeljen arra, hogy miért NEM tudja a beszédkezdő kisgyerek kiejteni a (az általam is annak tekintett) fix - hangváltozásokat?
T-t mindig, magyar gyerek és az izraeli is kiejti az első szavakkal. Más nyelveken való tapasztalataim szerint (ami csak részleges lehet, tehát nem bizonyított), felteszem, hogy az összes gyerek az egész világon, hasonlóan kezd beszélni. Ha Te másképp tudod, cáfolj.
T/Ty helyett S/Sz-et már csak később, de általában előbb az S-et ejti ki. L, R-et kezdetben soha, helyette mindig csak J -t.
K-t, mindegyik kisbaba, de G-t, a beszédkezdő ált. nem.
(T/Ty, D, Gy hangváltozási sor.)
T, Ty-t mindíg, Gy-t már lehet, hogy kiejt, de akkor a D-t is.
B-t, F-et a beszédkezdő soha, helyette P-t. A beszédkezdéskor V-t sem. Az N kiejése megelőzi az M-et, tehát M helyett is N hallatszik.
A modern nyelvtani és főleg a mondattani szerkezetek nem öröklődnek. Ezek mind tanulással kerülnek bele a nyelvtudásba.
Az azonban fennáll, hogy a nyelvtanulás "fantasztikusan" gyors, örökletesen időzített képessége az 1-6 (de max. 9) éves korban bezárul.
Jó lenne már végre tudni, hogy a létige az "éhes vagyok"-ban mitől segédige.