A gyerek feje sem képtelen!
Ha nincs semmi értelme annak, hogy „káptalan”, legyen inkább „képtelen”. Ha a „kordában” nincs értelme tartani, tartsuk inkább „csordában” a dolgokat. – E heti gyerekszáj-összeállításunkban megmutatjuk, hogyan keresnek a gyerekek kifejezéseket olyan dolgokra, amelyeknek az elnevezésében még bizonytalanok.
Felnőttként is gyakran tapasztaljuk, hogy valamire egyszerűen nem jut eszünkbe a megfelelő szó. Különös kínokat tud ez okozni akkor, amikor valamit írásban kell megfogalmaznunk, de a hétköznapi társalgásainkban is tapasztalhatjuk, hogy valami éppen nem ugrik be, hogy valamit rosszul, pontatlanul, bénán fogalmazunk meg. Szerencsére – hála a beszélgetőpartnerek együttműködésének – ez nem szokott fennakadást okozni a beszélgetésekben. A helyzetről, a beszélgetőtársról, a világról és sok minden másról megszerzett ismereteink alapján kiegészítjük, ha kell, akár javítjuk is magunkban az elhangzottakat. Mindezt teljesen spontán módon tesszük, általában nem is tudatosítjuk.
Nem így van ez akkor, amikor a beszédet még csak most tanuló gyerekekkel társalgunk vagy az ő társalgásukat hallgatjuk kívülállóként. Nyilván eleve jobban érdeklődünk a megfogalmazás módja iránt, így jobban észrevesszük a furcsaságokat, amelyeket aztán hajlamosabbak vagyunk megjegyezni.
Szándékosan nem csupán a szókincsről beszélünk, hanem mindenféle nyelvi eszközökről – például toldalékokról is.
Persze gyakoribbak is ezek a furcsaságok a gyerekek nyelvében, hisz az eszköztár, amiből válogatnak, még a fejlődés során jó ideig sokkal kevesebb elemből áll, mint a felnőtteké. (Természetesen ebben egyénileg is igen nagyok az eltérések.) Az alábbiakban olyan esetekre mutatunk példát, amikor valami hiányzik gyerekek nyelvi eszközkészletből, és ezt a hiányt valahogyan áthidalják a társalgás során.
Egyszerű esetnek mondható, amikor a gyerek egy általa már ismert, és bizonyos helyzetekben használt szót próbál meg használni valamilyen új helyzetben, új jelentésben. Ezt figyelhetjük meg Léna1 beszédében, aki 30 hónapos korában így próbálkozott a megnevezésekkel:
Takarónak nevezem [a kendőt].
Hátizsáknak gondolom [a tarisznyát].
Az is előfordulhat, hogy nem egy kifejezés jelentését próbálják meg a fenti módon kitágítani, hanem valamilyen külsődleges hasonlóság alapján utalnak a megnevezni kívánt dologra. Vélhetően Manka pontosan tudta, hogy este az égen nem egy banánt lát, sőt, nyelvi tapasztalatából azt is sejthette, hogy nem banánnak fogják hívni azt a valamit. De szintén nyelvi tapasztalatából kiindulva arra is bizton számíthatott, hogy meg fogják érteni, hogy mire gondol, ha a banán szót használja.
(Forrás: Marten Gimp)
Manka: Mi az ott?
Anya: Hol, micsoda?
Manka: Az a banán.
Anya: Milyen banán? Ja, a Holdra gondolsz? Ott fent, az a Hold. Nagyon szépen látszik most.
Manka: Ühüm, a Hold. Banánhold.
Anya: Ezt jól kitaláltad.
Manka: Csak viccből. Viccből mondom, Anya.Forrás: Manka mondta
Nagyon hasonló történt Livivel, amikor alig több mint 2 évesen valami szokatlan hangot produkált, amit így fogalmazott meg:
Anya, büfögött a popsim!
Ahogyan a ragozások esetében, úgy a megfelelő kifejezések megtalálásában is nagyon nagy szerepet játszik az analógia. Léna1 például 30 hónapos korában úgy gondolkodott, hogy a szem becsukódik, akkor ellenkező esetben nyilván kicsukódik. Természetesen logikus lenne, ha a ki és a be csak az irányt jelölné, de sajnos nem így van...
Jaj, nem tudok aludni, kicsukódik a szemem mindig.
Még érdekesebb, az az eset, amikor két létező, a gyerek számára vélhetően ismert kifejezésből alkot egy harmadikat úgy, hogy összevegyíti („összerántja”) a két szót. (Ez a szóalkotási mód egyébként nem ismeretlen, bár nem túl gyakori; így jött létre például a csőr szó a csőből és az orrból.) Benedek is vegyített egyet három évesen a buli és a mulatság szavakból:
Nagyon nagy bulitság lesz vasárnap, hurrá!
Előfordul aztán olyan eset is, amikor egyszerűen nem hibázik rá a gyerek egy-egy kifejezésre. Nem könnyű ez például akkor, amikor köznyelvi metaforikus kifejezésekről van szó. Rengeteg ilyen van, és általában annyira megszokottak, bevettek már, hogy szinte észre se vesszük, hogy ezek metaforák. De a gyerekek számára, még nem mindig teljesen világos, hogy melyik kifejezés használatos ilyen értelemben. Livi 2 évesen a következőt mondta:
Anya: Livi, most kérdezek egy nehezet.
Livi: Ne, inkább egy puhát.
De nem csupán a szavakat lehet helyettesíteni hasonló jelentésűekkel. Adatközlőink között volt olyan, aki toldalékot is helyettesített egy másikkal. Marcell nagyon jól tudta, hogy a névszók többes számú alakjaiban a -k toldalék szerepel: ujjak, ujjakat, ujjakon stb. A birtokos toldalékokkal is tökéletesen tisztában volt már: ujjam, ujjad stb. A kettőből aztán logikusan kikövetkeztette a következő szóalakot:
Megmosom az ujjamakat.
Teljesen logikus választás: birtokos toldalék, többes szám jele, rag. A két jel (birtokos és többes szám) sorrendjével persze vitatkozhatnánk, mert lehetne a szóalak ujjakamat is. Az, hogy van a magyarban külön egy számjel (az -i)a birtokos alakokban, nehézség, amit külön meg kell jegyezni, hogy az ujjaimat szóalak kijöjjön.
(Forrás: Wikimedia Commons / Brett L. / CC BY-SA 2.0)
A szavakkal is előfordul, hogy ismeretlenek helyett a gyerekek inkább ismerőseket mondanak. Különösen vicces ez akkor, amikor másként ismétlik az előzőekben elhangzottakat. Teo számára a kordábannak semmi értelme, nade a csordában az mégis ismerősebb!
Anya: Teo, a szétgurult golyókat, légyszíves, tartsd kordában!
Teo: Jó. Csordában tartom őket.
És persze, ha nincs kéznél a pontos szóalak, még mindig lehet valami hasonló hangzásút találni, amiből érteni fogják. És a felnőttek valóban általában megértik. Sőt, ha elég viccesnek találják, akkor akár évekre is megmaradhat egy-egy ilyen neologizmus a családi nyelv szókincsében. Ismerünk olyan családot, ahol a gyerek a fülhallgató szót nem találta, vagy túl hosszúnak és bonyolultnak érezte, így hallgafüldőtőnek nevezte el. A túlbonyolított, mulatságos szóalak pedig fennmaradt a családban. Léna1 is valami hasonló módszerrel alkotott új kifejezést; a nyafogtam szó helyett ezt használta:
Nyafú voltam.
Az is előfordult, hogy Léna1 teljesen új szót alkotott, aminek ráadásul „hangulatfestő ereje” is van, szinte látjuk a beduffolást:
(Forrás: Wikimedia Commons / Philipp Weigell / CC BY 3.0)
A csiga beduffolt a házába.
Láthatjuk, hogy milyen sokféle módszer van arra, hogy a még korlátozott, kissé bizonytalan rendszert jól tudják hasznosítani a gyerekek. És végül is mi, felnőttek sem követünk teljesen más módszereket akkor, amikor valamire nem találjuk a megfelelő kifejezést.
@El Vaquero: "Elég volna legfeljebb néha újra felhozni egy-egy régi témát, de törölni nem kellene" – erre is gondoltam már, de ezzel meg az a probléma, hogy így megunják, spamnek veszik, és elpártolnak az oldalról.
De akkor már megragadom az alkalmat, és kicsit reklámozom is, hátha akad még egy-két eltévedt érdeklődő, aki kíváncsi rá: www.facebook.com/elmexicanoblog ;)
@El Mexicano: igen, ismerem, és továbbra sem értek vele egyet. Elég volna legfeljebb néha újra felhozni egy-egy régi témát, de törölni nem kellene.
Van, aki oda sorolja, és nem Dél-Ázsiához. Tudok róla, hogy Észak-Amerikához is sorolják, de az nekem akkor is "Közép" marad.
@El Vaquero: Erről már szerintem ismered a véleményemet – ami természetesen szigorúan a tapasztalatokra és a tényekre épül. ;) Ha két napig nem érdekelt senkit, akkor utána még annyira sem fog, mindig csak az az érdekes, ami új.
Közép-amerikai??! Nahát, egyes cowboyokat vissza kell küldeni a földrajzórára. ;)
@El Mexicano: persze, mert már megint levetted két nap után. Kicsit több türelemmel kéne várnia egyes közép-amerikai blogoló egyedeknek. Kiváltképp kutatáskor van szükség ilyesmire.
@szigetva: rólad ezt el sem tudom képzelni. Azt hittem, hogy te mindjárt angolul kezdtél beszélni, és fonológiai terminológiák voltak az első szavaid. Apropó, lesz még cikked itt az oldalon valamikor? Örülnék, ha még írnál angol fonetikai-fonológiai témáról, a rigórikkantós téma nagyon leült, és fléjmelhetnékem van (ezt is tuti aláhúzná a tanítónéni).
@cicelle: Szívesen végeznék erről egy kutatást, meg is próbáltam a Facebookon, csak hát az a baj, hogy nem igazán akar részt venni benne senki... (már többször próbálkoztam ilyesmivel, de nem sokra jutottam eddig, mert a 150 emberből, akihez eljut, jobb esetben is részt vesznek benne összesen kb. öten...)
@El Mexicano: Nálunk meg teljesen természetes a használata, a családban is, barátok között is... sőt a szeretteinkre, a családunkra is gyakran mondjuk, hogy "az enyéim".
@Molnár Cecília: @Fejes László (nyest.hu): Az "enyéim"-re szinte csak szótároldalakra és szómagyarázatokra/fordításokra vannak találatok nálam. Mint említettem, elhiszem, hogy ez a "hivatalos" alak, amelyet a média nyelvében használni "kell", de azt kötve hiszem, hogy ezt a spontán köznyelvben használnák. Én még senkitől nem hallottam, családon kívül sem.
Egy kb. 8-9 évesen írt fogalmazásomban volt egy olyan, hogy „Laci [vagy vki más, nem emlékszem a névre] húst ist darált.” Az „ist” aláhúzta a tanítónéni, és nagyon sokáig nem értettem, hogy miért.
Kétéves kisfiam van és mond nagyon érdekes dolgokat. A két leginkább figyelemre méltó:
1. Az "is" szó hasznlata. Ha valamilyen főnév után "is" áll, akkor az utóbbit ragozza. Pl.: "Apa is-nak adok süteményt". Újabban az is előfordul, hogy mindkét szó kap ragot. Pl.: "láttam a kutyát is-t".
2. A "volt" szó ("vót" formában) hangrendileg igazodik az előző szóhoz, mintha rag lenne. Pl: "kaki vót" de "büfi vőt"
@El Mexicano: www.google.com/search?q="enyéim"
www.google.com/search?q="enyéimet" (ez kicsit túlteng egy idézetnek köszönhetően)
sőt: www.google.com/search?q=%22eny%C3%A9imek%22
@El Mexicano: Akkor tessék többet tévézni, rádiózni, ott biztos néha elhangzik az enyéim alak is.
@Molnár Cecília: Én pl. még soha senkitől nem hallottam azt, hogy "enyéim(et)", annak ellenére, hogy ez lenne a "hivatalos" alak. A családomban pl. az "enyém" helyett is azt mondják, hogy "enyimé", "tied" helyett "tiedé" stb.
A személyes névmások ragozott alakjai nem szabályosak, az enyémeket ugyanolyan jó, mint az enyéimet.
„Megmosom az ujjamakat." Szerintem nem feltétlenül rendhagyó ez az alak, én még felnőttként is használom egy-két szó esetében, ha nem „művelt" közegben vagyok: pl. enyémeket („helyesen": enyéimet).