Íráskalauz a hétköznapokhoz
Rémisztette már halálra egy üresen tátongó oldal? Néha görcsbe rándul a gyomra, és bizonytalan szorongás fogja el a gondolatra, ha meg kell valamit fogalmaznia írásban – legyen az egy motivációs levél, egy kérvény, egy panaszlevél, egy iskolai dolgozat vagy szakdolgozat? Ijedt már meg attól a két-három bekezdéstől, amit először leírt, úgy, hogy utána többszörösen kitörölte az újabb és újabb verziókat? Ha ezekre a kérdésekre „igen” a válasz, akkor üdvözöljük a klubban! Vigasztalja a tudat, hogy nincs egyedül a problémával.
Diákok gyakran kérdezik az írásbeli (fogalmazási) feladatra, hogy: „Nem lehetne inkább szóban?” Sajnos a kegyetlen válasz az, hogy nem, szóban nem lehet írni. Miért van sokunkban ez az ösztönös irtózás a saját szavaink leírásától? Mitől tarthatunk, mi a legrosszabb, ami történhet? Az egyik összetevő mindenképp lélektani: Sokan érzik úgy, hogy nem tudnak elég jól írni, nem tudnak szépen, igényesen, árnyaltan stb. fogalmazni.
Ezekkel a szavakkal, reméljük, sikerült felidézni az általános iskolai fogalmazásórák legkellemetlenebb, legmegalázóbb perceit, a megsemmisítő értékeléseket. Igen, az iskola úgy tesz, mintha lenne valami irodalmi norma, amihez alkalmazkodnunk kéne. Pedig valójában nincs ilyesmi. Természetesen szabályok, szabványok vannak, és ezeket nem árt megtanulnunk és betartanunk. De a szépségnek, az igényességnek és az árnyaltságnak a mai napig nincsen objektív, minden helyzetben alkalmazható skálája.
A fogalmazási gátlásaink másik forrása technikai jellegű. Nem tudjuk, hogyan kezdjünk neki. Nincsenek saját magunk számára kidolgozott módszereink: nekünk hogyan jó, hogyan kényelmes, hogyan praktikus írni. Hiszen erre egyfelől nem lettünk megtanítva, ezt nem volt módunk az iskolában kitapasztalni és gyakorolni. Másfelől mindenki tudja, hogy írni nem jó, nem kényelmes és nem is praktikus egyáltalán. Ráadásul sokszor nem élnek bennünk élénken azok a már emlegetett szabályok és szabványok: Hogyan is kell felépíteni egy kérvényt? Hova is kerüljön benne az indoklás? Mit is kell írni a „befejezésbe”? – Azaz attól tartunk már az elején, hogy nem tudjuk visszaadni írásban azt, amit gondoluk. Sorozatunkkal a fogalmazásfóbián szeretnénk enyhíteni praktikus tanácsokkal.
(Forrás: terasz.hu)
Magasztos kifogás az írás elkerülésére
Ottlik Géza (1912-1990) magyar írót „egykönyves szerző”-nek tartják. Ez nem azt jelenti, hogy valóban egyetlen könyve jelent volna meg, de egyetlen nagyobb, híresebb regénye van, az Iskola a határon. Hosszú éveken, talán évtizedeken át, haláláig dolgozott nagyregényén, ami végül soha sem készült el, de a fennmaradt kéziratok elolvashatók a Buda című kötetben. Ennek utolsó lapjain ezt olvashatjuk az írással kapcsolatban:
Ha van az embernek témája, nyersanyaga – szidták Medvét –, miért nem ír? Éppen azért, mert van, mondta Medve. Van, és félti. A szabónak van szép drága ruhaszövete, nem szab bele rögtön ollóval – a szobrásznak van új márványtömbje, nem esik neki vésővel. Az embernek van megélt, még megíratlan jó nyersanyaga – tíz évvel, harminc évvel ezelőttről, tegnapról? mindegy: az emlékezete őrzi. – Őrzi teljes egészében, és mindig elérhetően, úgy, ahogy volt. Ha idő előtt belefog az ember megírni és elrontja valahol, az már úgy marad, többé vissza nem csinálható. A mondatait hiába dobja ki: belevésődtek az emlékezetébe, és ha agyonverik, se tudja már megmondani, eredetileg pontosan hogyan volt. Ő félti, ezért halogatja, félti a megírással tönkretenni élete jó nyersanyagát.
Hogyan kezdjünk neki?
Az írás elkezdésénél nincs sokkal pocsékabb és nehezebb feladat. A munkát ezért is halogatjuk, amíg csak tudjuk, mígnem végül szembe kell néznünk azzal a bizonyos ijesztően üres, fehér oldallal. De nagyon tévedünk, hogyha azt hisszük, hogy az írás akkor kezdődik, amikor leülünk a lap elé és tollat vagy klaviatúrát ragadunk. Nem: az írás folyamata akkor kezdődik, amikor kitaláljuk, hogy írni fogunk, vagy épp megkapjuk a feladatot, hogy írjunk. Mindig van egy általános cél, amiért írunk, és mindig van egy megcélzott közönség is, akinek írnunk. És persze minden esetben van egy információhalmaz, amelyből válogatunk, hogy mit is írjunk meg. Ezeket már az írás elkezdése előtt érdemes tudatosítanunk. Szorongás helyett például igen praktikus!
Ha például egy panaszt szeretnénk írni a BKV-nak egy jegyellenőr viselkedése miatt, akkor több előzetes feladatunk is van, amit részben akár – a sors fintora! – a villamoson is elvégezhetünk. Egyrészt utána kell majd járnunk, kinek, hol, milyen módon tehetünk panaszt. (Érdemes elolvasnunk a villamos ablakán levő információs matricákat.) Másrészt meg kell előre fogalmaznunk magunknak, hogy mit is akarunk elérni a panasszal: azt, hogy kirúgják a kérdéses munkatársat, vagy azt, hogy megbüntessék, vagy esetleg csak a saját lelki békénket akarjuk helyreállítani azzal, hogy tudatjuk a vállalattal esetünket. Végül körül kell határolnunk a kifogásolt esetet: mi az, amit el akarunk mondani, és mi az, amit nem. Mely körülményeket akarjuk megemlíteni (és milyen céllal), mint az esethez tartozókat, és melyeket nem szükséges. Mit akarunk kiemelni, hangsúlyozni, és mi az a részlet, amit csak megemlítünk. És ha hazaértünk, azért nem árt utánanézni majd a panasz szerkezeti felépítésének, valamint a hivatalos levél formájának.
(Forrás: Wikimedia Commons / Bóna Péter / GNU-FDL)
Ha mindezt már a villamoson „írói fejjel” végiggondoljuk, céltudatosan arra törekedve, hogy minél könnyebben tudjuk megírni a panaszt, az üres lap már nem is lesz annyira ijesztő, amikor hazaérünk. Miért nem? – Mert ameddig praktikus problémának, rutinfeladatnak kezeljük az írást, addig nem lesz módunk túldimenzionálni a feladatot. Mert a legtöbbször az a legnagyobb probléma, hogy nagyobbnak és távolibbnak hisszük a feladatot, mint amilyen. Ha valóban távoli vagy nagyobb a kihívás (például egy szakdolgozat esetében), akkor természetesen több előkészületet fog igényelni, de lépésenként ugyanígy lebontható kisebb részfeladatokra. És ezeken ugyanúgy lehet a villamoson, az uszodában vagy épp kondizás közben gondolkodni. A lényeg, nem kell végig az ijesztő fehér lap előtt ülni; amikor azonban leülünk írni, akkor már tényleg legyen meg a fejünkben, hogy kinek, mit és miért írunk.
Bevezetés – tárgyalás – befejezés
Így a feladatunk mindössze a formába öntés lesz. Na jó, de hogyan? – Ehhez nem árt elővenni néhány iskolai emléket. Az univerzális válasz bármely, a fogalmazás szerkezetével kapcsolatos kérdésre az, hogy „hármas tagolás: bevezetés, tárgyalás, befejezés”. Csak mi is kell a bevezetésbe? Mi is kell a tárgyalásba? És mit írjak még ott a végén, amikor már mindent leírtam, amit akartam?
Sajnos a három bűvös szó nem mindig segít. Sőt, néha többet árt, mint használ. Vannak ugyanis nagyon mélyen az agyunkba beivódott félreértések. Ezek közül a legkellemetlenebb, hogy sokan azt gondolják, a bevezetésben valamiféle történeti felvezetést kell adni, a tárgyalásba írja az ember azt, amit voltaképpen írni akar, majd a befejezésben hozzáfűzi ehhez a saját véleményét. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy ez tévedés. Nem túl igényesen és árnyaltan szólva: Ne üljünk föl ennek a marhaságnak.
Abban nincs vita, hogy a tárgyalás vagy kifejtés valóban az a része az írásunknak, ahol a lényegi információkat részletesen, kifejtve közöljük. De mi a szerepe a bevezetésnek és befejezésnek? Ezek feleslegesnek, másodlagosnak tűnhetnek. Ez tévedés! A bevezetés és a befejezés nem dísz, nem felesleges sallang, ugyanis önálló szerepük, feladatuk van. Ha ezeket szem előtt tartjuk, máris nem kell annyira kínlódni a megírásukkal.
A bevezetés szerepe mindig az, hogy a témát felvezesse, az írás célját megjelölje valamilyen tömörebb, frappánsabb és lehetőleg a figyelmet felkeltő formában. Visszatérve a panaszlevelünkhöz: ennek a bevezetésébe bele kéne írnunk, hogy mit írunk és miért:
Az alábbiakban panasszal fordulok Önökhöz egyik ellenőr kollégájuk nem megfelelő viselkedése miatt. Kérem, panaszomat vegyék figyelembe, és amennyiben lehetséges, munkatársukat figyelmeztessék az elvárható viselkedési normák betartására, hogy a jövőben más utasokkal ne ismétlődhessen meg az enyémhez hasonló eset.
A befejezés szerepe pedig az, hogy összefoglalja az addig elmondottakat, ha lehetséges, levonjon valamilyen következtetést, és lezárja az írást. A panaszlevelünkben – de általában is igaz ez a befejezésekre – már semmi újat nem kell mondanunk. A befejezés – szokjunk hozzá a gondolathoz – megismétli a legfontosabb pontokat az írásunkból, így redundáns. Sokszor elegendő csupán visszautalni a tárgyalásban kifejtettekre, például így:
A fent leírt esetből látszik, hogy kollégájuknak az utasokkal való viselkedése nem tekinthető megfelelőnek, és azon mielőbb változtatni kell, ha nem akarják, hogy csorba essen a cégük hírnevén. Ezért kérem, figyelmeztessék kollégájukat az alapvető viselkedési normák betartására annak érdekében, hogy az utasok zavartalanul közlekedhessenek az Önök járatain. Intézkedésükben bízva, tisztelettel: ...
Miért nincs kész, ha kész van?
Amikor megvagyunk a „hármas tagolással”, amikor végre formába öntöttük a mondandónkat, könnyelműekké válunk, mert azt hisszük, hogy készen vagyunk. Újabb tévedés. Az írás, ahogyan nem akkor kezdődött, amikor leültünk a papír elé, hanem már a villamoson, úgy nem is ott ér véget, hogy kiraktuk az utolsó mondat végére az írásjelet. Amikor kiraktuk, akkor persze abbahagyjuk a fogalmazási munkát, de az írás még nincs kész. Mit kell még vele csinálni?
Ha van rá mód (nem vagyunk naivak, általában nincs), érdemes pihentetni, mint a kelt tésztát. Félretesszük, elmosogatunk, kivasaljuk a ruhákat stb., és csak utána nyúlunk újból hozzá. Fontos, hogy amikor átolvassuk a saját szavainkat, már valamennyire távolodjunk el az „írói mivoltunktól”, és legyünk olvasók. Az olvasó szemével, kívülről mindenképp rá kell néznünk a saját szövegünkre.
Nem csak azért fontos ez, hogy ne legyen benne helyesírási hiba. Arra nagyjából jó a helyesírás-ellenőrző. (Vakon persze ne bízzunk benne!) Hanem inkább azért, hogy a nyelvi-nyelvtani hibákat, furcsaságokat észrevegyük. Erre a feladatra sajnos még nem találták fel a gépet, úgyhogy kénytelenek vagyunk magunk végezni. Amire még nincs gép, az a tartalmi ellenőrzés. Ezt is meg kell tennünk: az olvasó szemével kell átolvasunk, amit írtunk – azt szem előtt tartva közben, hogy minden világosan érthető-e ez külső szemlélő számára.
Egy ilyen alapos átnézéssel fényéveket lehet javítani tetszőleges szöveg minőségén. Ezért is érdemes úgy kalkulálnunk az idővel, hogy mindenképp maradjon az ellenőrzésre is. Amennyi időt az elején megspóroltunk a szorongás kiiktatásával, azt az időt mind az ellenőrzésre fordíthatjuk.