Nyelvtani balta a fejben?
A nyelvi poénok egy része arra épül, hogy másképp tagoljuk ugyanazt a hangsort. Nem mindegy, hogy „apuka kislánya” vagy „apu kakis lánya”. De hogyan kerül a gyerek fejébe az a balta, amivel a beszédfolyamból szépen nyelvi egységeket darabol?
Ha egy olyan nyelven hallunk folyamatos szöveget, amelyből „egy szót sem tudunk”, nincs sok kapaszkodónk ahhoz, hogy elkezdjük megérteni, miről szól. Úgy érezhetjük, hogy teljesen el vagyunk veszve. És ez az érzés teljesen helyénvaló, hiszen még azt sem tudjuk, hogy hol vannak az egyes mondatok határai, sőt, a szavak határait sem tudjuk. Hallunk egy lineáris hangfolyamot, és nemhogy a nyelv „nyelvtani szabályait” nem tudjuk, még arról sincs lövésünk se, hogy hogyan tagoljuk értelmes egységekre.
Aztán elkezdünk rájönni, hogy mit lehet tenni ebben az áldatlan helyzetben. Felfigyelünk bizonyos ismétlődésekre, és hogyha kellő mennyiségű szöveget hallunk, és elég jó a memóriánk, vagy véletlenül van nálunk papír és ceruza (vagy például egy iPad), megfogalmazhatunk bizonyos feltevéseket arra nézve, hogy melyek lehetnek a nyelv értelmes egységei. Persze aztán ezeket a feltevéseket le is kell majd ellenőriznünk – erre is megvan a módszer. De nemcsak a nyelv értelmes egységeit („szavait”, valójában: morfémáit) tudjuk így kinyerni a hangfolyamból, hanem akár a beszédhangokig is lemehetünk, ha elég kitartóan folytatjuk ezt az aprítást, darabolást. A nyelvi jelsorozat ilyenfajta darabolását a nyelvészetben szegmentálásnak nevezzük.
Nem kis fába vágja tehát a fejszéjét az anyanyelvet elsajátító gyerek. Hallja a hangfolyamot, és abból a rengeteg inputból, amit kap, megpróbálja leszűrni, hogy mi az ábra: melyek az ismétlődő jelentéses egységek, és azokat milyen helyzetekben szokták használni ezek a furcsa lények, akiknek be nem áll a szájuk. Ahogy már említettük, a megfigyelések azt mutatják, hogy először elemzetlenül, azaz darabolás nélkül jegyeznek meg egységeket, majd később folytatják a trancsírozást, és az összerakási szabályok feltérképezését. Ezek nem könnyűek sem az igék, sem pedig a főnevek esetében. Az alábbiakban olyan példákat mutatunk, amelyeknek az esetében a nyelvtani balta kicsit félrecsúszik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Hyena)
A nyelvtani értelemben – szegmentálás – vett darabolós gyilkosság terminus Kálmán Lászlótól származik. Egy gyerek sem születik tehát darabolós gyilkosnak, de az évek során azért megtanulják a gyakorlatban, hogy amikor valamit nem értenek, vagy nem tudják, hogy kell mondani, érdemes elővenni a nyelvtani baltát, meg a már levagdosott részeket.
Egészen egyszerű eset az, amikor az összetételi tagok már megvannak, le vannak darabolva, de az összerakásuk módja még nincs meg. Ifjú adatközlőink közül Léna2 a nyelvtanulásának egy szakaszában például következetesen fordítva rakta össze az összetételeket:
sütésnap, gumiúszó, hálópók
Névrokona, Léna1 pedig többször úgy alkotott nem létező összetételt, hogy a szó hangzása nagyon hasonlított a mondani kívánt szóéra. 22 hónaposan egy nagyon jópofa szót talált fel a vásár és a bolt szavak összeillesztésével:
vásárbolt
És majd egy évvel később, 33 hónaposan még mindig egy nagyon hasonló módszerrel alkotta meg a tusfürdő helyett a tuskófürdő szót.
Elfogyott a tuskófürdő!
Valószínűleg a tuskó szót többet hallhatta, mint a tust... Hasonló oka lehetett annak is, hogy Manka a mentolos helyett inkább a mentes szót értette: lehetséges, hogy a mentes ásványvizet többet emlegették a környezetében, mint a mentolos rágót.
Manka: Az enyém meggyes ízű. A tiéd milyenes?
Anya: Mentolos.
Manka: Mentes ízű? Aha.
Anya: Nem, mentolos, szagold csak meg milyen!Forrás: Manka mondta
A darabolós-elemzős módszert legtöbbször akkor kell elővennünk, amikor valami furcsát vélünk hallani, amikor valamit nem értünk. Ilyenkor legtöbbször eleve van valami nyelvtani nehézség, például homonímia (azonos alakú szavak). Benedek például vélhetően a legyélhez jobban hozzá van szokva, mint a kicsit archaikusnak ható alakhoz, a légyhez:
Anya: És nagyon szófogadó légy!
Benedek: Én nem vagyok légy, miért mondod, hogy légy vagyok?
Teljesen igaza van, mi se vennénk jó néven, ha csak úgy lelégyeznének minket. Persze, ha a nyelvtani elemzőt lefuttatjuk tényleg rendesen, akkor tudjuk, hogy az első mondatban a légy nem lehet főnév, csak ige. De a kommunikációs helyzet sokszor erősebb, felülírja a nyelvtant. Ha valaki ránk nézve, nekünk címezve azt mondja, hogy légy, nyilvánvalónak tűnik, hogy miránk érti.
(Forrás: Wikimedia Commons / Łukasz Góralczyk / GNU-FDL 1.2)
Az is előfordul, hogy egy ismeretlen kifejezést próbálunk számunkra ismerőssé tenni, azaz szételemezni, és megérteni. Zénó így elemzett:
Anya: Légy szíves, hagyd abba a követelőzést!
[hosszú csönd]
Zénó: Anya, hogyan kell követ előzni?
A hosszú csend alatt, tudjuk, pörgött a nyelvtani balta az agyban. Kicsit hasonlít ez a fajta eljárás a népi etimológiák megalkotásához. Annak semmi értelme, hogy kara katna (török ’fekete madár’), hát legyen belőle kárókatona. És ha nem ismerjük, nem értjük azt, hogy követelőzni, akkor bizony szételemezzük számunkra létező, értelmes egységekre: követ + előzni. Az már egy másik dolog, hogy a jelentéséhez így sem jutott közelebb Zénó.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tom Johnson)
Nagyon hasonló esett meg Orsival, aki viszont – vélhetően – nem ismeretlen hangsorokat elemzett félre:
Apa: Apuka kislánya...
Orsi: De mért mondod ezt nekem?
Apa: Mit?
Orsi: Hogy kakis vagyok.
Néha meglepőnek tűnhet, amikor egy összetett szót sikerül szétvágni. Felhívjuk a figyelmet Livi kérdésének filozofikus megfogalmazására:
Anya, kérdezek valamit: a vízilóhoz létezik víz?
És a legjobb bizonyítéka annak, hogy a balta működik, az elemzés, a darabolás zajlik, akár a beszédhangok felfedezéséig, hogy a gyerekek néha észreveszik ezeket, és meg is fogalmazzák.
[Fényképnézegetés közben.]
Manka: Ez hol van? Ez Budakeszin van? Bud-bud-bud. Budakeszi. Az olyan, mint a te neved, Bori.
Anya: Ugyanúgy kezdődik? B betűvel? [Valójában hanggal.]
Manka: Igen, mert a Budakeszi olyan, mint Bori.
Forrás: Manka mondta