A magyar -ny végződések kalandos története

A legtöbb -ny végű szó -n végű idegen szavak átvételéből keletkezett. Mivel következetes [n] > [ny] hangváltozás nem zajlott le a magyarban, ezeknek az esetében mindig felvethető, hogy nem lehet-e, hogy az átvétel után képzős szót „láttak bele” ezekbe a magyarok, és ezért kezdték a szóvégi [n]-t [ny]-nek ejteni.

Magdi nevű olvasónk tudtán kívül nagyon nagy munkát adott nekem. Igaz, régebben már én is gondolkodtam azon, amit kérdez, de eddig nem vettem a fáradságot, hogy ténylegesen utánanézzek. Ezt most nem kerülhettem el. Így hangzik a kérdése:

Aziránt érdeklődöm, hogy az -öny/-ony/-ány-ény végződésű főnevek mennyire lehetnek régiek, mert úgy tudom, hogy pl. az ármány nyelvújítási szó, de a kemény és torony szavak gondolom régebbiek..

Nos, a TESZ.-ben (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában) a toldalékoknak nincs külön szócikkük, és máshol sem találtam eligazítást a Magdi által idézett végződésekről (hozzátéve az -any/-eny változatokat is). Ezért kénytelen voltam az összes gyanúba kerülő szótövet kigyűjteni (amelyek esetleg ilyen képzőt tartalmaznak). Külön-külön el kellett olvasnom, hogy a 111 szótőről mit ír róluk az etimológiai szótár. Az eredmény nagyon érdekes, a vizsgált szavak eredete, története nagyon változatos, de én itt csak a végződésekre próbálok összpontosítani.

Összefoglalom először a legfontosabb tényezőket, amelyek az érintett szótövek létrejöttében szerepet játszottak:

1. Először is nagyon általánosnak (bár nem kizárólagosnak) mondható, hogy -n végű idegen szavak a magyarban -ny végűek lettek (pl. német Parkan > párkány), hogy az átvételkor-e, vagy későbbi folyamatok hatására, az nem világos. Mindenesetre a szóvégi -n ∼ -ny ingadozás nagyon általánosnak mondható a magyar nyelv életének különböző időszakaiban.
2. Másodszor: a nyelvűjítás korszakában az -ny végű képzők különösen kedveltek voltak (pl. nyitány, alany, mákony), ennek lehetséges okaira még visszatérek.
3. És végül: valószínűleg már az ősmagyarban létezett egy -n/-ny képző, sőt, talán több is, az egyiknek állítólag kicsinyítő funkciója volt (bár ezt ma már nehéz lenne bizonyítani), mint a kicsiny vagy az alacsony szóban, a másiknak a funkciójáról még ennyit sem sejtünk, mint a kemény szóban.

Mi a probléma? A fentiek alapján gondolhatnánk azt, hogy a régi -n/-ny képzőt újították fel, kezdték újra használni a nyelvújítás korában, és azok az idegen nyelvekből átvett szótövek, amelyekben a szóvégi -n hangot később -ny-ként kezdték ejteni, csak véletlenül hasonlítanak képzett szavakra. De a dolog nem ilyen egyszerű.

Kezdjük a régi -n/-ny képzőkkel. Ezek igen kevés szóban mutathatók ki, ezért lehet ugyan, hogy a nyelvújítók erre bukkantak rá, ezt élesztették fel, de nem biztos, mert a beszélők aligha érzékelik a jelenlétüket ezekben a szavakban: bizony, serény, kemény; illetve az állítólag kicsinyítő jellegű, hasonló hangzásút az alacsony, vékony szavakban. (Az pedig vitatott, hogy a harsány szóban van-e egyáltalán képző, de a harsog igével való összefüggése valószínű.) Ezeknek a szavaknak csak némelyikében fedezhető fel az újmagyar korszakban önállóan is létező tő: legfeljebb a bizonyban a bízik töve, a serényben talán a serkent töve, a kötényben a köt, és a lebenyben a lebeg. Egyszóval ez a régi képző a legnagyobb jóindulattal sem volt – mondjuk a nyelvújítás korában – élőnek nevezhető.

Kötény
(Forrás: Wikimedia Commons / Eva Rinaldi / CC BY-SA 2.0)

A nyelvújítók inkább a már létező, és általuk szintén gyakran használt -mány/-mény és -vány/-vény egyszerűsítésével alkothatták meg az -ány/-ény/-ny képzőt. Ez található a következő szavakban: csalogány, előny, hátrány, mellény, merény, növény, nyitány, regény, sétány, töltény, vágány. Külön nyelvújítási képzőnek tekinthető az -any/-eny, aminek semmilyen történeti előzménye nincs. Ezeket használták kémiai elemek elnevezésére (mára csak a higany használatosak ezek közül, meg a nem kémiai elemet jelölő alany), és állítólag az arany szóból vonták el (ami azonban nem képzős, hanem a szóvégi -ny-nyel együtt ugor örökség). És használták az -ony/-eny/-öny/-ny változatot is, ezekben: függöny, horgony, igény (< ige), közöny, lény, mákony, mezőny, mozdony, öltöny, ömleny, redőny, sodrony, sürgöny, szurony, tény, uszony, vény.

Egyébként a nyelvújítás idején előszeretettel hoztak létre a fentiekhez hasonló hangzású, de nem képzős -ny végű szavakat is, leginkább hosszabb szavakból elvonással: alkony (< alkonyodik), arány (< arányoz), botrány (< botránkozik), gúny (< gúnyol), heveny (< hevenyében), idény (< idén), irány (< irányoz), köpönyeg (< köpönyeg, ez török eredetű), viszony (< viszont). Az ilyen elvonásokat egyébként létező folyamatok mintájára hajtották végre, amelyek korábban már spontán módon lezajlottak a magyarban, pl. átalány (< á(l)talán(y)os), hiány (< hiányos < híján), iszony (< iszonyodik ∼ iszamodik), magány (< magán(y)os), verseny (< versenyes ∼ verseng).

Verseny
(Forrás: Wikimedai Commons / Pudelek (Marcin Szala) / CC BY-SA 3.0)

A legtöbb -ny végű szó azonban (a Magdi által említettek is, a kemény kivételével) -n végű idegen szavak átvételéből keletkezett, és egyáltalán nem képzős. Ezeknek az esetében azonban mindig felvethető, hogy mivel következetes [n] > [ny] hangváltozás nem zajlott le a magyarban, nem lehet-e, hogy az átvétel után képzős szót „láttak bele” ezekbe a magyarok (azokban az időkben, amikor még több szóban felismerhető volt az -ny képző), és ezért kezdték a szóvégi [n]-t [ny]-nek ejteni. Ezekről a szavakról van szó: asszony (alán), ármány (< ármányos, < német Armmann ’szegény, jobbágy’), ártány (talán ótörök), bálvány (valószínűleg szláv), bársony (ótörök, valamilyen iráni nyelvből), boszorkány (ótörök, a bas- tőből, aminek magyar átvétele a baszik töve), bölény (ótörök), böszörmény (kazár vagy besenyő, végső soron az arab muszlim szóból), buzogány (török), bükköny (bajor-osztrák Wicken < latin vicia), cickány (német, eredetileg török), cigány (déli szláv, eredetileg görög), csákány (török vagy szláv), dívány (oszmán-török), dohány (oszmán-török, eredetileg arab), gödény (valószínűleg ótörök), görény (ótörök), gyékény (ótörök), járgány (német < déli szláv argan < görög organon ’szerszám’), kapitány (olasz vagy német, eredetileg latin), karácsony (szláv), kátrány (oszmán-török, eredetileg arab), keresztény (szláv, eredetileg görög), kémény (szláv), márvány (bajor-osztrák, eredetileg görög), patkány (vándorszó, eredetileg bizánci görög), párkány (< német Parkan ’bekerített hely’ < latin *parcanus < parcus, vö. magyar park), sárkány (ótörök), szekrény (valószínűleg ófrancia < latin scrinium), tokány (< román tocană), torony (< német Turm), vagány (német, eredetileg francia), zátony (szláv), zubbony (vándorszó, eredetileg arab).

Torony
(Forrás: Wikimedai Commons / Bernhard J. Scheuvens aka Bjs / CC BY-SA 2.5)

Azért is soroltam fel mindezeket a szavakat, hogy kiderüljön: itt már nagyobb mennyiségű szóról van szó, és ezek nem is nagyon ritkák, könnyen felmerülhet, hogy a beszélők képzőnek „képzeljék” a végződésüket. Különösen azért lehetséges ez, mert sok köztük a viszonylag hosszú, három szótagú, és tartalmaznak olyan mássalhangzó-kapcsolatokat, amelyek a magyar szókincsen belül inkább csak képzett szavakban fordulnak elő (pl. a -rv- a márvány-ban vagy a -ck- a cickány-ban).

És ezekhez jön még néhány hasonló végződésű ismeretlen eredetű szó (pl. csótány, edény, erszény, fösvény, föveny, legény, ocsmány, pagony, szegény, szigony), amelyek szintén alkalmasak voltak arra, hogy képzősnek lehessen nézni őket. Sőt, léteztek jóval a nyelvújítás előtt is -ány/-ény képzős szavak, anélkül, hogy az -ány/-ény képző létezett volna! Ezekről maga a TESz. is azt mondja, hogy a buzogány, sármány stb. mintájára alkották meg őket, pl. kormány (egy déli szláv korm- tőből), példány (a német Bild tőből), silány (a magyar sí- ’éles hangot ad’ tőből), sövény (a magyar ső ’sző’ tőből) és törvény (egy valószínűleg török *törü tőből). Valamint volt egy finnugor eredetű szóból származó elvonás is, ami a képzettekhez hasonló szótöveket gyarapította (horony < hornyol), és két belső keletkezésű összetétel is, amelyeknek hasonló volt a hangzásuk: leány (két magyar tőből: a ’kicsi’ jelentésű *le szóból és az any- tőből), valamint sármány (a ’sárga’ jelentésű sár- tőből és a ’madár begye’ jelentésű mály tőből).

Sármány
(Forrás: Wikimedia Commons / Pierre Dalous / CC BY-SA 3.0)

Mi tehát a tanulság mindebből? Valószínűleg valamikor régen létezett a magyarban egy vagy több -ny képző, és amikor még a beszélők ennek tudatában voltak, több különböző forrásból átvett vagy a nyelven belül alkotott szavakba „belelátták” ezt a képzőt. Ezt erősíthette az a tendencia, hogy a szóvégi [n] hang sokszor [ny] hanggá változott, de fordítva is történhetett: lehet, hogy a (nem következetes) [n] > [ny] változás már ennek a képzőként elemzésnek a következménye. Végül pedig a nyelvújítók valószínűleg ezeknek a képzettnek látszó szavaknak a mintájára alkották meg a maguk új -ny végű képzőit.

Kapcsolódó tartalmak:

• Basznak-e a boszorkányok?
• Oroszlán és Oroszlány
• Párkány régi nevei
• Miért éppen karácsony?
• Fantomok a magyar szavakban
• Borzasztó szavakat képzők

Hasonló tartalmak:

• Ordas nagy kérdés
• Malom és molnár
• Miért jogsi a jogsi?
• A Nagy Japán Rejtély
• Három szópár, három különböző viszony

Hozzászólások (13):