Malom és molnár
Tényleg nincs sok köze ránézésre a „molnár” szónak a „malom” szóhoz? Olvasónk legalábbis ezt állítja. Tény, hogy sok apró különbség van a két szó között ám ezek némi szaktudás birtokában könnyen megmagyarázhatóak.
Olvasónk a malom és a molnár szavak eredete iránt érdeklődik:
Az világos, hogy a magyarban ez a délszláv mlinar (< ófelnémet mulinari < latin molinarius) átvétele. A kérdés, illetve az én felvetésem az – s erre már Kálmán sem tudott okosat mondani –, hogy véletlen-e, hogy a szláv [ml] mássalhangzó-torlódást a magyar [o]-val oldotta fel, vagy pedig fonetikai oka van (a labiális [m] és az [l] képzési helyének hatása), vagy esetleg a latin alak hatott rá vissza. De még ennél is furcsább, hogy a malom ugyanabból a szláv mlin (< ófn. mulin < lat. molinum~molina) tőből származik, mégis, ránézésre mintha nem sok köze nem lenne a molnár szóhoz.
Olvasónk első kérdése arra vonatkozik, hogy mi az oka annak, hogy a molnár szóban a magyarban o jelenik meg az m és az l között, holott az átadó szlávban ott nem volt semmi. Erre három válaszlehetőséget vet fel.
Azt, hogy véletlenről lenne szó, elvethetjük. A nyelvek nem szoktak véletlenszerűen beszúrni hangokat. Általában jellemző egy nyelvre, hogy milyen hangokat szúr be adott helyekre: ez általában vagy mindig ugyanaz a hang, vagy a hangkörnyezettől függően más és más. Azt persze tekinthetjük véletlennek, hogy egy-egy nyelvre (nyelvjárásra) egy-egy adott korszakban miért éppen ez vagy az a megoldás jellemző: véletlenről általában akkor beszélünk, amikor az okok túlságosan összetettek ahhoz, hogy megnevezhessük őket.
(Forrás: Wikimedia Commons / Левченко Петро Олексійович)
Elvethetjük azt a feltételezést is, hogy „a latin alak hatott rá vissza”. Ez körülbelül olyan feltételezés, mint úgy vélni, hogy a víz „emlékezik” arra, merre járt. Az a magyar beszélő, aki a szlávból veszi át a szót, honnan tudná, milyen hang állt a szóban korábban a latinban? (Persze felvethetünk lehetőségeket, de azok a tudomány körén kívül állnak.)
Az viszont, hogy a fonetikai környezetnek, a mássalhangzók képzésének köze van az o beszúrásához, van alapja. Az ugyan homályos, mi lenne itt az [l] szerepe, ám az [m]-é egyértelmű: az [m]-et az ajkakkal képzett zárként képezzük, az [o] esetében pedig igen fontos szerepet játszik az ajkak kerekítése – két hasonló képzési mozzanatról van tehát szó. Egyébként inkább azt lehet feltételezni, hogy eredetileg [u] állt az [m] után. A magyarban azonban hasonló magánhangzó-eltolódás ment végbe, mint az angolban: csakhogy míg az angolban a hosszú magánhangzók lettek zártabbak, addig a magyarban a rövidek nyíltabbak: az [u]-ból [o], az [o]-ból [a] lett (ami megőrizte kerekségét: ezért ajakkerekítéses ma az [a]), az [i]-ből [ë], az [ë]-ből pedig [e]. Ez a változás azonban tendenciaszerűen ment végbe, nem érintett minden szót.
Olvasónk szerint ránézésre nincs sok köze a malom szónak a molnárhoz. Vegyük sorra a különbségeket! (Az -ár-tól rögtön eltekinthetünk, hiszen ez nyilvánvalóan képző, amit naiv nyelvhasználóként is észrevehetünk, hiszen egy sor foglalkozásnevünk van, amelyben megjelenik: bognár, kasznár, huszár stb. nem egyszer még a tő is sejthető: búvár, solymár, pincér, tanár, bankár a hordár stb.)
Az első különbség az, hogy az első szótagban a malomban a áll a molnár o-ja helyén. Ez a különbség könnyen magyarázható, hiszen a fent leírt folyamat esetében, ha nem is gyakran, de előfordult, hogy egy magánhangzó két lépcsőn is átment: az [u]-ból előbb [o] lett, majd ebből [a]. Ráadásul az l előtti a : o váltakotás sem példa nélküli: ha a volt, volna alakokat a való, vala alakokkal állítjuk szembe, akkor láthatjuk, hogy o-t találunk akkor, ha a magánhangzót követő l ugyanazon szótag része, de a-t, ha már a következő szótagba tartozik. Lényegében ugyanezt látjuk a malom és a molnár esetében is, azzal az apró különbséggel, hogy a malom esetében akkor is a áll, ha az l ugyanazon szótagba kerül: malma (és nem molma).
Ezzel már rögtön a következő különbségnél tartunk: a malomban van az l után o, a molnárban nincs. Csakhogy láthatjuk, hogy az o a malomban sem jelenik meg, ha magánhangzóval kezdődő toldalék követi: malma, malmunk, malmon, malmot, malmos, malmú, malmozik stb. Ha ma tennénk hozzá a malomhoz az -ár képzőt, akkor is malmár, és nem malomár lenne az eredmény. (Ennek szép párhuzama a sólyom : solymár.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Norbert Aepli / CC BY 3.0)
A harmadik különbség, hogy míg a malom végén m áll, a molnárban a neki megfelelő helyen n van. Minden adat arra utal, hogy az n az eredeti, tehát arra kell választ találni, hogy miért vált az [n] [m]-mé. Erre több magyarázat is adódik. Először is az orrhangú mássalhangzók (a nazálisok), tehát az [m], az [n] és az [ny] viszonylag gyakran és különösebb ok nélkül átalakulnak egymásba. (Erre korábban a ma ny-re végződő szavak kapcsán számos példát láthattunk.) Ennek az a fő oka, hogy amikor a nazálisok szótag végére kerülnek, gyakran – különösen gyors vagy kevésbé artikulált beszédben – nem is hangzanak igazán, csupán az előttük álló magánhangzó hangszínét módosítják. A magánhangzók hangszínéből azonban inkább csak azt lehet kivenni, hogy követi egy nazális – azt már sokkal kevésbé, hogy milyen. Éppen ezért az ilyeneket könnyű félrehallani, ebből pedig az következik, hogy könnyebben változnak.
A malom esetében az is közrejátszhatott a változásban, hogy feltehetően igen gyakran követték b kezdetű toldalékok: malomból, malomban, malomba de számolhatunk a malomvíz, malompatak összetételek hatásával is. Szintén az m irányába hathatott az, hogy a malom bekerült a hangkivető (az o-t a semmivel váltakoztató) tőcsoportba, melynek számos -lom- : -lm- váltakozást mutató tagja van: hatalom, nyugalom, birodalom, borzalom stb. (megerősítve az olyan hangrendi párokkal, mint a szerelem, kegyelem, félelem stb.) – ugyanakkor -lon- : -ln- váltakozást mutató nincsenek (de legalábbis ritkák). Itt tehát analogikus hatásról is szó lehet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Nick Shaforostoff / GNU-FDL 1.2)
Mi egyébként megfordítanánk olvasónk állítását: szerintünk a malom és a molnár összefüggése a naiv nyelvhasználó számára is világos (nem kevéssé persze a jelentésnek köszönhetően), legfeljebb nem tud magyarázatot adni a több apró alaki eltérésre.Az persze előfordulhatna, hogy az ilyen apró eltérések arra utalnának, hogy különböző eredetű szavakról van szó. A molnár latin vagy újlatin eredete fel is merült a szakirodalomba, de elvetették. A szláv eredet mellett szól az is, hogy a malommal kapcsolatos terminológia szakszavai (pl. garat, zsilip és valószínűleg a gát is) mind szláv eredetűek.
Források
Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai I-II.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (141):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@B_Zoltán: Ja, és a mongol qantarγ-a (írott mongol) / хантраа (mai halha) nem kantár jelentésű, hanem úgy bármi szíj vagy szalagszerűség lehet, amivel ki-/felkötnek vmit.
@B_Zoltán:
1) "xantar = megkötni egy lovat"
Nem pont ezt jelenti, inkább hátrahúzni/feszíteni a kantárt (pl. a nyeregre akasztva, stb.) vagy más hasonló jellegű eszközt (nem feltétlen lószerszámot)
2) "A kantár mongol egészen biztosan mongol eredetű:"
Önmagában attól, hogy van a mongolban egy eredetében a magyar kantárral kapcsolatba hozható ige, nem lesz a magyar kantár mongol eredetű. Ennek több oka is van:
- A mongolban meglevő ige hasonló formában megvan a török nyelvekben. A magyar szempontjából nemigen szokás számolni közvetlen mongol átvételekkel, mert ami egyezés van, az tkp. mindig kimutatható török nyelvekben is. Hogy a török-mongol viszonylatban melyik az átadó nyelv, az más kérdés, a magyar szempontjából lényegtelen.
- A mongol szó ige és nem névszó mint a magyar. A qantar- igéből képzett névszó a mongolban qantarγ-a (írott mongol) / хантраа (mai halha), aminél jóval egyszerűbben egyeztethető a magyar szóval az egyes török nyelvekből amúgy adatolt qantar névszó.
- A magyar szó meglehetősen későn jelenik meg a forrásokban (16-17. század), ami utalhat viszonylag újabb átvételre (pl. kunból).
Persze a TESz ezeket nagyjából felsorolja: adtplus.arcanum.hu/hu/view/MNYTESZ_Hun_2/?pg=351&layout=s (előfizetéssel vagy egyetemi, könyvtári gépekről megnézhető oldal).
@B_Zoltán: TESz: „Valószínűleg ótörök eredetű; vö.: csag. qantar ’rövid gyeplő’, qnatar- ’rövid gyeplőre fogja a lovat’, ujg. mod. qantar- ’fejét felhőzva, szorosra fogja a lovat’ […] L. még mong. qantar- ’feszesre fogja a gyeplőt’ […] Feltűnő a magyar szó kései felbukkanása. Ez teszi az ótörökből való származtatását némileg bizonytalanná. Szláv közvetítésre mégsem gondolhatunk; a megfelelő szláv szavak mind a magyarból valók […]”
@bloggerman:
A kantár mongol egészen biztosan mongol eredetű:
xantar = megkötni egy lovat
@Krizsa: „A latin írásbeliséget "kialakítók"” mondod, miután a minap lelepleződtél, hogy fogalmad sincs arról, honnan ismerjük a nem-irodalmi latint. Hát szép!
tkp. a kalitka kaloda kluv és a perzsa megfelelője, h a magyar, héber, perzsa a babilonban közös szóra, közös emlékezetre vezet vissza. valószínűleg az asszír államszervezési mód velejárójára utal, mint a satrafa
.
a szláv kliet kliat klat ezek után ezenalakból képeztettek
1. példa: a héber kOver (jelen idő)=elás, kAvár (múlt idő) =elásta, kEver (főnév)=sír. Latin: ex-kavo=kiváj. Angol: eksz-kövét=kiás, kiváj, feltár.
ent>en>in>int: ex- kav-o kö*v-ati>ajt>eijt
kutur kud kuth kotor kad kád : gát
kavar kódor kódish
2. A héber klisá=ritkítás, klúv=kalika. Latin eksz-klúzio=kizárás
ez a kuluzs : kalit
klisé klikk klauza
gúzs
@Krizsa: a legegyszerűbb trükk. összezavarni az értelmet, a szó jelent tárgyat és cselekvést is, de ha az ige nincs ragozva, a cselekvésnek nincs ideje : összezavart értelem
brick blokk : brück blokkin : inbrück blokk 'leblokkolt blokk'
Hatalmas téma. A latin írásbeliséget "kialakítók" (de valszeg már a görög nyelvet "egységesítők" is), tudatosan el akarták tűntetni a környezet NYELVTANOZÓ flektálását. Mert a sémi nyelvekben már nemcsak az alapszavak differenciálása alapult (mint a finnben / magyarban) a flektáláson, hanem már a nyelvtani konstrukciók kiépítése is. (Ami a finnes-magyarban már ragozással fog megvalósulni.)
A birodalminak tervezett nyelvek kialakítói tehát a szomszédoktól független, ELKÜLÖNÜLŐ nyelveket akartak létrehozni. Ennek az a logikája, hogy egy közös birodalmi nyelv elszigeteli a környezet befolyását, végső soron a rokonnyelvűek belepofázásától... szóval a lázadásoktól. A sumér már biztosan „félig-mű”, értsd „birodalmi” nyelv lehetett. A görögről csak mostanában tudtam meg ugyanezt. S a fél Európát elárasztó latin „költők” (viccelünk?) által kimunkált irodalmi latin – most van éppen terítéken. Arról beszélünk.
Az Afrikából felérkező sémi nyelvek már 4000 évvel ezelőtt is flektáltak. Nyilván még sokkal régebben is. Nyelvileg – még az északiak (finnesek, majd kelták) érkezése előtt – uralták az egész földközi-vidéket. Azt állítom, hogy minden délre lejutó nyelvre hatottak, sőt alaposan átformálták őket – mert mi más történhetett?
Most csak példák jönnek, éspedig az angolból, aminek, mint köztudott, az 50%-a, as is, latin szó. Kiejtés szerint írom a szavakat: 1. példa: a héber kOver (jelen idő)=elás, kAvár (múlt idő) =elásta, kEver (főnév)=sír. Latin: ex-kavo=kiváj. Angol: eksz-kövét=kiás, kiváj, feltár.
2. A héber klisá=ritkítás, klúv=kalika. Latin eksz-klúzio=kizárás, elutasítás. Angol: eksz-kluszév=kizárólagos, zártkörű.
3. Héber Evjon=koldus. Latin Abjectus=eldobott, alávaló. Angol Ebdzsekt=nyomorult, alávaló.
Az 1. és 3. példa nyomán: rengeteg a-val kezdődő angol (valójában latin) szót találtam, de nem a-val (mély magánhangzóval) ejtik ki őket, hanem MAGASSAL. Érződik még a valamiképpen a flektálás?
A flektálás mesterségesen lett eltűntetve, át-magánhangzósítva, az eredeti szavak előragokkal ellátva, stb. A szavak az ókori Mezopotámia és örökösei a héber /arám – s valszeg a görög nyelvből valók voltak. Erről van szó.
@Fejes László (nyest.hu): Hát meg ott van laringálisok elmélete is, de ezek szerintem eléggé merész feltételezések. Tkp. egyetlen nyelv, a hettita alapján állítják, hogy létezhettek különféle h-szerű mássalhangzók, amelyek befolyásolták a magánhangzók hangszínét, ezért van az [a]~[e]~[o] ingadozás. De számomra az is eléggé abszurd, hogy miből feltételezik azt, hogy az alapnyelvben csak /e/ és /o/ magánhangzó-fonéma volt? (És akkor ehhez képest pl. a 'te' névmást egy *tūH alakból vezetik le.) Tehát már itt sántít. A laringális elmélettel meg az a bajom, hogy pl. az [a] hajlamos arra (ez így biztosan nem szakszerű, de egy nagy tudású ieu. nyelvtörténész ismerősöm valahogy így mondta), hogy megjelenjen előtte egy [h], ami nem biztos, hogy ott volt az alapnyelvben.
@Sultanus Constantinus: a "természet törvényeinek" szálanként, mindnek oka van. A k-ból soha nem lesz sz, mert a k'- csak egy "déli" (sémi) előrag. (Abban viszont igazad van, hogy ez visszafelé nem működik.) A k'- minden általam ismert nyelv szavaira felragadhatott és erre a finntől az angolig számtalan példa van.
Ez egy általános viszonyító előrag, a jelentése: olyan, mint, amikor, ahhoz, arra, attól... stb. A plusz probléma az, hogy a s/sz- meg egy másik előrag (= hogy, mert, aki, ami, stb.), amit együtt is szoktak használni. De ez már tényleg offtopik... és nagyon hosszú is.
KI TUDOD ZÁRNI, hogy az afrosémi nyelvek hatottak volna a délvidékre került bármilyen nyelvre? Ha ki tudod zárni, akkor nekem nem lehet igazam.
Közös nevezőre lehet hozni az összehasonlító történeti gyöknyelvészetet a hivatalos összehasonlító történeti ny-tel? Semmilyen szinten nem lehet. A kérdés kulcsa: hatottak-e a sémi nyelvek minden odakerülőre, vagy sem?
@Sultanus Constantinus: „Pl. ha a latin nem lett volna írott nyelv, akkor most az összehasonlító nyelvészeknek fogalmuk nem lenne arról, hogy volt benne [h] hang.” Ez azért nem olyan biztos. www.nyest.hu/hirek/aki-elore-megmondta
@mederi: (kieg.) Pl. ha a latin nem lett volna írott nyelv, akkor most az összehasonlító nyelvészeknek fogalmuk nem lenne arról, hogy volt benne [h] hang. Feltételeznének viszont [v] hangot, ami meg nem volt. (Nagyon leegyszerűsítve.)
@mederi: Az összehasonlító (komparatív) nyelvészetet valóban kiritizálják néhányan azért, mert többnyire olyan, nem dokumentált adatokat tekint kiindulási pontnak valaminek a megmagyarázásakor, amelyeket éppen a jelenleg élő nyelvek adatai alapján következtetettek ki. Ez némileg jogos is, hiszen nem lehet 100%-os biztonsággal kikövetkeztetni egy nem dokumentált alakot, pl. azért nem, mert létezhettek az alapnyelvben olyan hangok, amelyeknek egyetlen leszármazott nyelvben sem maradt nyomuk -- vagyis ezekről nem tudunk, nem tudhatunk, tehát nem is tudjuk feltételezni, hogy voltak, ami nyilván egy hibalehetőség a sok közül. Ugyanakkor vannak általános változási tendenciák, amelyek hogy úgy mondjam, a természet törvényeiből fakadnak. Pl. az, hogy a [k]-ból lesz [sz] vagy [cs], nem pedig fordítva (hacsak nem egy olyan nyelv veszi át az adott szót, amelyben nincs [cs] hang, és a beszélők a [k]-t hallják a legközelebbinek hozzá). Az ilyen változások viszont nagyon nagy számú adattal igazoltak, számos nyelvből.