Angol magánhangzó-csúszka

Rendet vágunk az angol helyesírásban és megmutatjuk, miért jó, hogy ilyen régies. Az angol magánhangzók sikamlós történetét vizsgáljuk. Tolják vagy húzzák egymást? Hogyan beszélt Chaucer, Shakespeare és Shaw? Hogyan változhat valami attól, hogy ellenáll a változásnak? Miben különbözik Lily Allen és Bruce Willis?

Az angol helyesírás meglehetősen távol áll a kiejtéstől. Ez főleg a magánhangzók miatt van így: a scene [szín] ’szín (drámában)’ szóban az első e betű [í]-nek felel meg, a másodiknak pedig nyoma sincs a kiejtésben. Ugyanakkor a scent [szent] ’szag’ szóban már a várt értékét találjuk. Hasonló módon az i betű [áj] a dime [dájm] ’tízcentes’-ben, de [i] a dim [dim] ’homályos’-ban. (Itt egy kicsit hazudunk, mint az alább kiderül.) Az a meg [éj] ebben: hate [héjt] ’utál’, viszont [æ] ebben: hat [hæt] ’kalap’. Honnan ered ez a zűrzavar? Miért ennyire következetlen az angol helyesírás? És mi az az [æ]? Azonnal kiderül…

Chaucer

Közkeletű tévedés, hogy a Geoffrey-t *[dzsofri]-nak ejtik. A tévedés forrása egy másik név, a George [dzsordzs] lehet. Hogy belénkivódjon, Dzsefrivel kezdünk, Dzsorddzsal zárunk.

A középangolnak nevezett nyelvben, Geoffrey Chaucer [dzsefri csóször] korában, kb. 1400-ban, az angol magánhangzókat még „úgy ejtették, ahogy írták”.

Geoffrey Chaucer (1343–1400)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az alábbi táblázat a hét hosszú magánhangzó mutatja be egy-egy példaszóban, ahogy 1400-ban, 1600-ban és a közelmúltban ejtik. (Az [ē] jel a „hosszú [e]-t” jelöli, nem az [é]-t, az [ā] pedig a „hosszú [a]-t, nem az [á]-t! Az [au] és az [ou] egyetlen szótagot alkot.)

Láthatjuk, hogy 1400-ban a magánhangzó-betűket még a szokásos értékükben használták, a hiányzó különbségeket kettős betűkkel oldották meg. Mivel 1066-tól majd három évszázadig a francia normandiai változata volt Anglia hivatalos nyelve, az írnokok francia mintára az [ú]-ra az ou kapcsolatot használták (ld. house), a hosszú u-t valószínűleg [ű]-nek ejtették (nature [nátűr], ma [néjcsör] ’természet’). (Arról máskor fogunk beszámolni, miből sejthető, hogy egy magánhangzó-betűnek a hosszú vagy a rövid értéke található egy-egy szóban. Azt már most sejthetjük, hogy a néma e-nek szerepe van ebben.)

Chaucer hosszú magánhangzói
(Forrás: Szigetvári Péter, TeX)

Shakespeare

A magánhangzókat különböző nyelvállásokkal képezhetjük. Ez összefügg azzal, mennyire van tátva ejtés közben a szánk. Példánk kedvéért négy tátottsági fokot állapítunk meg: nyílt ([á]), félnyílt ([ē], [ā]), félzárt ([é], [ó]), zárt ([í], [ú]). Az [ē], [é], [í] elöl-, az [ā], [ó], [ú] hátulképzett.

Ha kétszáz évvel később, William Shakespeare korában pillantunk a hosszú magánhangzókra, nagy változást tapasztalunk: mind a hétnek megváltozott az ejtése. Ezt a változást nevezzük nagy magánhangzó-csúszkának (NMCs, angolul Great Vowel Shift [gréjt vauöl sift], de Chaucer [grēt vúel sift]-nek ejtette volna). A változás nem véletlenszerű. A nem teljesen zárt hosszú magánhangzók mind egy-egy fokkal zártabbá váltak, mindegyik eggyel feljebb csúszott: [á]-ból [ē] (grave), [ē]-ből [é] (meat), [é]-ből [í] (scene) lett, és a hátul képzetteknél ugyanígy: [ā]-ból [ó] (globe), [ó]-ból pedig [ú] (moon) lett. Ha ennyi történt volna csak, akkor az eredeti félzárt és a zárt hosszú magánhangzók egybeestek volna. De ez nem történt meg: Chaucer zárt magánhangzói Shakespeare-nél eggyel nyíltabb kezdetű kettőshangzókká váltak: az [í] ből [ej] (hide), az [ú]-ból [ou] (house) lett.

William Shakespeare (1564–1616)
(Forrás: Wikipedia (magyar változat) / misibacsi / GNU-FDL 1.2)

A későbbiekben történt egy komolyabb változás is: a scene és a meat magánhangzója összecsúszott, az utóbbi is [í] lett. Így ma már nem különbözik az angolban a meat ’hús’ és a meet ’találkozik’ ejtése, amelyek Chaucer ([mēt]–[mét]) és Shakespeare ([mét]–[mít]) korában még más-más volt.

Néhány szó magánhangzója viszont nem ment a többiekkel: míg a meat felcsúszott [mēt] > [mét] > [mít], a break ’tör’ vagy a great ’nagy’ magánhangzója maradt [ē], ezzel egybeesett a korábbi [ā]-val. Ezért ma ugyanúgy ejtjük ezeket: break és brake ’fék’ (mindkettő [bréjk]), great és grate ’rostély’ (mindkettő [gréjt]). A tanév végén a legtöbb hatodikosból hetedikes lesz.  Páran azonban megbuknak, ők maradnak hatodikosok.  Azaz épp azáltal kerülnek másik diákközösségbe, hogy nem váltanak osztályt. A rendszer szempontjából itt annyi történt, hogy két szó (a break és a great) magánhangzója rendszertanilag azáltal változott meg, hogy önmagához képest nem változott. „Átment a fejük felett a határ.”

Meat [mít], break [bréjk], team [tím], least [líszt], eat [ít], pea [pí]
(Forrás: iStockphoto)

Láncreakció

Az ilyen változásokat, ahol hangoknak egy összefüggő csoportja – itt a hosszú magánhangzók – együtt változik úgy, hogy az egyik elfoglalja a másik helyét, miközben a másik tovább vándorol, láncváltozásnak nevezik.

Tegyük fel, hogy az [í] válik először [ej]-jé és az [ú] [ou]-vá. A rendszerben így hiány keletkezik: nem lesz hosszú zárt magánhangzó. Ez azért „baj”, mert a zárt [i] és [u] (a nyílt [a] mellett) az alapmagánhangzók közé tartozik, ezek szinte minden magánhangzó-rendszerben előfordulnak. A hiányt pótolják a félzárt magánhangzók azzal, hogy feljebb csúsznak. Ettől persze a félzárt magánhangzók tűnnek el, ezért a félnyíltak is feljebb csúsznak, és így tovább. Ez a húzólánc. Otto Jespersen (1860–1943), koppenhágai professzor véleménye szerint ez történt az angolban.

Húzólánc
(Forrás: Wikimedia Commons / Eva K., Marek Ventur / Free Art License)

A másik lehetőség szerint a változás beindítója az volt, hogy az [é] feljebb csúszva [í] lett, tehát a scene-t [szén] helyett [szín]-nek kezdték ejteni. A korábban [szín]-nek ejtett sine ’színusz’ emiatt lett [szejn], különben egybeesett volna a scene-nel (ami persze akár elő is fordulhatott volna, mint azt a meat–meet vagy break–brake esetében láttuk). Azonban nem estek egybe: az [í]-vé váló [é] „kitolja” a helyéről a korábbi [í]-t, ami ezért [ej]-jé válik. Ezt az esetet hívják tolóláncnak. Ezt a forgatókönyvet képviseli Karl Luick (1865–1935) bécsi professzor.

De vajon Luicknak vagy Jespersennek van igaza?

Tolás vagy húzás

Ismerjük a „kezdő-” és a „végállapotot”, ezekből nem derül ki, tolták vagy húzták egymást a hosszú magánhangzók. A helyesírás nem igazít el, hiszen még ma is a chauceri magánhangzókat írjuk. A korabeli helyesírási hibák és helyeskiejtési tanácsadó munkák sem adnak komoly érveket egyik fél kezébe sem.

Húzás vagy tolás?
(Forrás: Wikimedia Commons / NotFromUtrecht / CC BY-SA 3.0)

Segítségünkre van viszont néhány mai angol nyelvjárás. Northumberlandben és Skócia több vidékén a chauceri [ú] nem mindenhol vált kettőshangzóvá, itt a house ma is [húsz], míg másutt mindenhol [housz] vagy [hausz]. Ugyanezeken a vidékeken viszont a moon ejtése [mín], nem [mún]. És ez a két, standardtól való eltérés együtt jár.

Az 1300-as évek elején – tehát még a NMCs beindulása előtt az említett északi vidékeken az [ó] előre csúszott [ő]-vé, vagyis a moon ’hold’ [món]-ból [mőn] lett. (Később a NMCs csúsztatja a [mőn]-t fel [műn]-be, majd abból lesz [mín].) Ezek a nyelvjárásokat tehát [ó] nélkül érte a NMCs. És éppen ezek azok a nyelvjárások, ahol az [ú] nem kezdett el nyílni, a house maradt [húsz], nem lett belőle [housz] (majd később sok helyen [hausz]). Vagyis csak ahol volt [ó] > [ú] záródás, ott változott az eredeti [ú]. Az eredeti [í] ezzel szemben mindenhol kettőshangzóvá – [ej]-jé, majd sok helyen még tovább [áj]-já – vált, hiszen a chauceri [é] mindenütt megvolt és felcsúszott [í]-be. Azaz a hosszú magánhangzók tolták egymást. Tehát Luicknak van igaza, Jespersen nem tud magyarázatot adni arra, mi akadályozta meg az [ú] > [ou] változást ott, ahol nem volt [ó], illetve hogy miért csak ott nem történt ez meg.

A kis csúszka

Ismét precízen kell megadnunk a kiejtéseket, ehhez új jelek kellenek: az [ë]-t a zárt [e]-re használják, néha a magyar helyesírásban is, az [æ] a nagyon nyílt [e] jele, az [ȧ] pedig rövid [á].

Miközben a hosszú magánhangzók javarészt feljebb csúsztak – zártabbá váltak –, a rövidek a másik irányba indultak el: javarészt nyíltabbak lettek. Nézzünk meg egy-egy példát az angol rövid magánhangzóira:

A teljesen zárt [i] és [u] félzárttá vált, hasonlítanak a magyar [é]-hez és [ó]-hoz, de rövidek (ld. bit, put). Az eredeti félzárt [ë] és [o] félnyílttá, illetve teljesen nyílttá vált (ld. bet, god). Azért az [o] tudott teljesen nyílttá válni és nem az [ë], mert közben az [a] előre csúszott (ld. bat), teljesen nyílt [e]-be, tehát az [o] „alatt” nem maradt magánhangzó, az [ë] „alatt” viszont igen.

Chaucer rövid [u]-ja azonban csak az észak-angliai nyelvjárások java részében felel meg ma [o]-nak (mint a put-ban). Délen az [u] kettévált: ha nem [p], [b] vagy [f] előzte meg, akkor jóval nyíltabbá vált. Így a put [pot] ’tesz’-ben félzárt magánhangzó van mindenütt, Dél-Angliában viszont a cut ’vág’ nem [kot], hanem egészen nyíltan [kȧt]. Hogy mi köze ehhez a megelőző mássalhangzóhoz, arról korábban írtunk.

Ha a hosszú magánhangzók odébbcsúszását nagy magánhangzó-csúszkának nevezik, akkor ez a kis magánhangzó-csúszka. A nyílt magánhangzók egy-egy nyelvjárás-csoportban csúszkáltak még. Dél-Angliában például az előre csúszott [æ]-k közül jónéhány, főleg a réshang előttiek visszamentek hátra és meg is nyúltak: laugh ’nevet’ északon (és Amerikában) [læf], délen [láf], the last dance ’az utolsó tánc’ [læszt dænsz] – [lászt dánsz]. Figyeljük meg: Bruce Willis az [æ]-s, sőt még zártabb [e]-s Willis (0:13-nál és 0:35-nél).

Lily Allen az [á]-s nyelvjárásban énekel (0:24-nél és 1:34-nél érdemes hegyezni a fülünket).

A brit angolra jellemző, hogy az eredeti [o], ami [á]-vá nyílt, visszaindult felfelé. Míg az amerikaiban a god ’isten’ ejtése [gád], a britben a [gad] és a [god] között jár. A későbbi II. Erzsébet királynő például egészen zártan ejti 0:05-nél és 0:09-nél a következő, 1947-es beszédében.

Shaw

George Bernard Shaw volt talán az utolsó ismertebb angol (valójában ír), aki komolyan vette, hogy az angol helyesírást meg kell változtatni, hogy pontosabban tükrözze a kiejtést.

George Bernard Shaw (1856–1950)
(Forrás: Wikimedia Commons / Davart Company, New York City, USA)

Nekünk, akik legtöbben nem anyanyelvként tanuljuk ezt a nyelvet, elsőre üdvözlendőnek tűnhet a javaslat, azonban másodikra-harmadikra már komoly ellenérveket is találunk. Az angol többközpontú nyelv, eldönthetetlen, hogy Bruce Willis vagy Lily Allen kiejtését tükrözzük.

De nyelvtanulóként talán még fontosabb: az angol helyesírás nagyon sok esetben etimológiai szótárként viselkedik. Megmutatja, hogy összetartozik a hide [hájd] és a hid [hëd] (az ’elbújik’ ige jelen és múlt idejű alakja), a grave [gréjv] ’komoly, nehéz’ és a gravity [grævötí] ’nehézkedés’. Ismerősnek mutatja a [néjcsör]-t (és a natural [næcsöröl] ’természetes’ rokonának), mert ugyanúgy van írva, mint a francia nature [natűr], és a magyar natúra sincs olyan távol tőle.

Mindezek az előnyök eltűnnének, ha az írás közelebb kerülne kiejtéshez.

Források

Roger Lass (szerk.), The Cambridge History of the English Language III (1476–1776). Cambridge University Press. 1999.

Herbert Schendl – Nikolaus Ritt, Of vowel shifts great, small, long and short. Language Sciences 24 (2002): 409–421.

Kapcsolódó tartalmak:

• Általános elgyengülés
• Angolul – de szögletesen
• A nyelvészeknek sincs időgépük
• A pestisnek köszönhetjük az angol nyelvet?
• Aki helyesen beszél, helyesebben is ír?
• A British Library a változatos angolért
• Miről árulkodnak a helyesírási hibák?

Hasonló tartalmak:

• A kocka ki van ejtve
• Ablaut és álablaut: mi a különbség?
• Az angol müszi
  és az izlandi nyír
• Az eltűnt jé nyomában
• Egy megszeghető szabály

Hozzászólások (48):