Ablaut és álablaut: mi a különbség?

A rendhagyó múltidejű angol igealakokat vizsgáljuk. Gyenge és erős igék, ablaut és umlaut, sőt, álablaut, és persze a magánhangzó-csúszka. Talán nagyobb megértéssel leszünk a nyelvtanulók életét megkeserítő rendhagyó múlt idejű igealakok iránt.

Korábbi cikkünkben hangalakjuk szempontjából bonthatatlan, jelentésük szerint viszont bontható szavakat vizsgálva az umlauttal ismerkedtünk. Az umlaut történetileg a magyar magánhangzó-harmóniához hasonló jelenség: a toldalék magánhangzója, [i], [u], vagy [a], hat a tő magánhangzójára, elölképzetté téve azt, mint az [i], ajakkerekítésessé, mint az [u], vagy nyílttá, mint az [a]. Azonban későbbi hangváltozások – pl. a kiváltó toldalékmagánhangzó teljes eltűnése – sokszor annyira megváltoztatták az umlaut eredményezte alakokat, hogy ha nem ismernénk a nyelvtörténeti helyzetet, nem tudhatnánk, hogy a változásnak hangtani okai voltak (pl. angol man ’ember’ : men ’emberek’).

Postmen
(Forrás: fanpop.com)

Csúszka

A magyarban a hosszú és rövid magánhangzók egymástól való elcsúszása okozott „váratlan” tőmagánhangzó-váltakozásokat, pl. kéz : keze. Azonban a mai magyarban olyan nem fordul elő, hogy kizárólag a tőmagánhangzó megváltozása jelezzen egy alaktani kategóriát, mindenféle toldalék nélkül. Az előbbi példánkban szereplő kéz tőmagánhangzója is csak abban az esetben lehet rövid, ha a tövet közvetlenül követi egy [e] (és még ekkor sem mindig az, pl. kézen).

Az angol szavak közül nem írjuk át azokat, amelyeknek a kiejtését egyértelműnek tartjuk, legalábbis a lényeget érintő pontokon.

Az angolra igen jellemző, hogy korábbi hosszú-rövid párok tagjai a magánhangzó-csúszkák eredményeképp elkülönböztek egymástól (hogy hogyan, annak egy korábbi cikkünkben nézhet utána). A mean [mín] ’jelent’ : meant [ment] ’jelentett’ párban a múlt idő [t] (más esetekben [d]) toldaléka mássalhangzó-kapcsolatot hozott létre a szó végén, emiatt a magánhangzó a múlt idejű alakban röviddé vált. Az említett csúszka a későbbiekben széttolta a két alak magánhangzóit, így ma ezek jelentősen különböznek: [í] : [e]. Az eltérést kiváltó [t] vagy [d] azonban a mai napig jelen van. Ilyen igék még: keep [kíp] ’tart’ : kept ’tartott’, leave [lív] ’elhagy’ : left ’elhagyott’, hear [hír] ’hall’ : heard [hörd] ’hallott’, lose [lúz] ’elveszt’ : lost [loszt] ’elvesztett’.

Van a mean-hez hasonló olyan ige is, amelyben a múlt idő toldaléka eltűnt. A meet [mít] ’találkozik’ múlt idejű alakja met ’találkozott’. Ahogy az előbb, itt is az okozta a magánhangzó rövidülését, hogy utána két mássalhangzó állt, a igető végi [t] és a múlt idejű toldalék [t]-je. A két [t]-ből mára csak egy maradt: az angolban ma csak úgy fordulhat elő hosszú mássalhangzó, ha szóhatár választ el két azonos mássalhangzót. A tőmagánhangzó lerövidülése miatt azonban fel kell tételeznünk, hogy volt egy pont, amikor a met végén hosszú [t] állt. A folyamat tehát a következő: [mét+t] > [mett] > [met] (a jelen idejű [mét]-ből a magánhangzó-csúszka miatt lett [mít]). Más hasonlóan kialakult párok: bite [bájt] ’harap’ : bit ’harapott’, hide [hájd] ’elrejt’ : hid ’elrejtett’, bleed [blíd] ’vérzik’ : bled ’vérzett’, read [ríd] ’olvas’ : read [red] ’olvasott’. Az ilyen igetövek mindig [t]-re vagy [d]-re végződnek, hiszen csak így tud „eltűnni” a múlt idő [t] vagy [d] toldaléka.

Bite, bleed
(Forrás: Wikimedia Commons / Jim Gathany, Centers for Disease Control and Prevention, U.S. Department of Health and Human Services)

A magyarban csak mássalhangzó+[d] végű igék esetében esik egybe az igető a kötő/felszólítómód egyes szám második személyének rövid alakjával: mond : mondd [mond], hord : hordd [hord], küld : küldd [küld], áld : áldd [áld].

Ugyan ezekben nem történik magánhangzó-váltakozás, a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy azok az igék, amelyeknek azonos a jelen és a múlt idejű alakja, mind [t]-re vagy [d]-re végződnek, és szinte kivétel nélkül rövid a magánhangzójuk (legalábbis „nyelvtörténetileg”: vannak olyan változatai az angolnak, amelyekben mára más okokból megnyúltak). Ez érthető, hiszen az ilyen igék esetében az eredeti hosszú [t] vagy [d] lerövidülése után már nincs mi megkülönböztesse a két alakot, hiszen a jelen időben is rövid magánhangzójuk nem tudott tovább rövidülni. Ilyen igék (a múlt idejű alakot elhagyjuk, hiszen azonos): bet ’fogad’, cast ’dob’, cut [kat] ’vág’, hit ’üt’, put ’tesz’, spread [szpred] ’terít’ stb. Az egyetlen hosszú magánhangzójú, azonos alakú jelen és múlt idejű ige a beat [bít] ’ver’.

Ablaut

A nyelvtörténészek, a korábban már felidézett Jacob Grimm nyomán, a múlt idő képzésének két módját különböztetik meg a germán nyelvekben, köztük az angolban. Az úgynevezett gyenge képzésű idéknél az igét toldalék, az angolban [t] vagy [d] követi. Erre láttunk eddig példákat, de azt is láttuk, hogy ennek a toldaléknak a mai nyelvállapotban már esetleg nincs is nyoma, mivel egybeolvadt az igető végén álló [t]-vel vagy [d]-vel.

Az erős igék abban különböznek a gyengéktől, hogy ezekeben nincs toldalék, legalábbis amíg az időben visszalátunk (tehát a met vagy a bet nem tartozik ide, azokban korábban látszott – azaz hallatszott – a toldalék). Ilyen ige a sing ’énekel’ : sang ’énekelt’, sit ’ül’ : sat ’ült’, give [giv] ’ad’ : gave [gév] ’adott’, ride [rájd] ’lovagol’ : rode [ród] ’lovagolt’, find [fájnd] ’talál’ : found [fáund] ’talált’, get ’kap’ : got ’kapott’.

Gyenge és erős
(Forrás: iStockphoto)

Ha a kedves olvasónak tippelnie kellene, hogy kitől származik az ablaut elnevezés, alighanem Jacob Grimmre gondolna. Helyesen. Szerinte bizonyos igék önmagukban elég erősek a múlt idő kifejezésére (ablauttal), mások viszont gyengék és toldalékra van ehhez szükségük.

Az erős igék múlt idejű alakjait az ablaut különbözteti meg a jelen idejűektől. Az ablaut ma hangtanilag szintén nem értelmezhető jelenség. Ha a mai eredményét nézzük, sokszor az umlaut sem az, csakhogy az ablaut esetében sokkal messzebb kell visszanéznünk ahhoz, hogy ne rendszertelen hangváltakozást lássunk benne.

Proto-ablaut

Az indoeurópai feltételezettsége nem azt jelenti, hogy kitalációval van dolgunk: az alapnyelv megalapozott, több mint kétszáz éve kutatott, számtalanszor kétségbe vont, de tartósnak bizonyuló feltételezéseken alapul.

Ablaut már a proto-indoeurópainak vagy indoeurópai alapnyelvnek nevezett feltételezés-rendszerben is volt. A jelenséget azonban jól mutatja egy már dokumentált, évezredekkel később használt nyelv, az ógörög is. Láthatjuk, hogy tárgyesetben, az [-a] toldalék előtt a rövid, a toldalékolatlan alanyesetben a hosszú alakok fordulnak elő. Az e- és az o-fokot az különbözteti meg, hogy az előbbi hangsúlyos, az utóbbi hangsúlytalan szótagban fordul elő.

Ez a magánhangzó-váltakozás öröklődik az indoeurópai alapnyelvet folytató nyelvekben is, köztük a germán alapnyelvben, majd tovább az egyes ma beszélt germán nyelvekben, köztük az angolban. Ezekben a nyelvekben már hangkörnyezettől függetlenül képvisel az ablaut nyelvtani kategóriákat, például a múlt időt: get ’kap’ : got ’kapott’.

Jelentősen megzavarja a képet, hogy az eredeti null-fokú alakot, amelyben nem volt magánhangzó, többfajta magánhangzóval töltötték ki a későbbiekben. Az angolban tipikusan a – nyelvtankönyvekben 3. alaknak is nevezett – befejezett melléknévi igenév alakult a null-fokból. Erről eddig nem volt szó, és a részletezésétől most már meg is kíméljük olvasóinkat.

Null-fok
(Forrás: Wikimedia Commons / Christopher Hill / CC BY-SA 2 0)

Elterjedt szokás mindenfajta magánhangzó-váltakozást ablautnak nevezni, azonban mint láttuk ezek egy részét az umlaut, más részét pedig egy korábbi hosszú-rövid váltakozás tagjainak a szétcsúszása okozta. Még egy esetet mutatunk, ami a látszat ellenére, a szó eredeti értelmében nem ablaut.

Álablaut

Az angol tell ’elmesél’ : told ’elmesélt’ ige jelen és múlt idejű alakjai között az ablaut látszik kapcsolatot teremteni: [e] : [o]. Zavaró azonban, hogy a múlt idejű alak végén ott áll a toldalék ([d]), azaz ez gyenge ige, tehát nem lehetne benne ablaut.

És valóban, a tell magánhangzója umlaut eredménye egy korábbi taljan alakból, a [j] miatt vált elölképzetté a tő. A tale [tél] ’mese’ ezt az [a]-t tartalmazta, de ezt már csak a helyesírás mutatja, mivel ezt meg a magánhangzó-csúszka vitte előre. (Jó emlékezetű, régi olvasóinknak itt beugorhat azonban egy rokon nyelv, az izlandi tala ’beszéd’ szava, amelyben a-t írunk és [a]-t is ejtünk.) A múlt idejű alakban maradt a hátulképzett magánhangzó, igaz, az meg kerekítetté vált, pont, mint a talk [tók] ’beszéd’ szóban, amiben szintén egy további mássalhangzó követi az [l]-t (amit a talk-ban már csak a helyesírás őriz…). Hasonló igék még ezek: sell ’elad’ : sold ’eladott’, think ’gondol’ : thought [szót] ’gondolt’, bring ’hoz’ : brought [brót] ’hozott’.

Kapcsolódó tartalmak:

• Játék a múlttal
• Angol magánhangzó-csúszka
• Az angol müszi
  és az izlandi nyír
• Ki gondolta volna?
• Malom és molnár

Hasonló tartalmak:

• A kehely, a pehely és a teher
• Ként vagy kenet?
• Orosz, ukrán, ruszin
• Sejtje vagy sejtse?
• Szívesség

Hozzászólások (25):