Az angol müszi
és az izlandi nyír
A magyar „zoknik” hangalakja világosan bontható a tőre (zokni) és a többes számot jelölő -k-ra. Az angol „mice” hangalakja viszont nem bontható ilyen módon: nem tudjuk megmondani, mi jelenti benne a többes számot. Miközben utánajárunk annak, hogy miért, és az is kiderül, miért hívják umlautnak a magánhangzó-betűkön levő két kis pöttyöt.
Vannak szavak, amelyek nem bonthatók részekre, csak egyben jelentenek valamit. Ilyen például a szputnyik. (Figyelem, nem az orosz спутник [szputnyik] ’útitárs’ szóról beszélünk! Az több kisebb részre bontható: [sz-put-nyik]. A magyar szputnyik szó viszont bonthatatlan.) Más szavak ezzel szemben részekre bonthatók úgy, hogy a darabjaik az egész szó jelentésének valamely mozzanatát hordozzák. Ilyen például a zoknik, ahol a zokni jelentéséhez a -k jelentése adódik hozzá. Sok esetben az egyes jelentéssel bíró szódarabkák jól elkülöníthetőek egymástól: pl. be-enged-het-t-em, ahol az öt jól elkülönülő darabnak jól meghatározható jelentése van. Az ilyent felbontható (latinosan konkatenatív, azaz összeláncoló) szóalaknak nevezzük. Ebben a cikkben olyan szavakról lesz szó, amelyeknek a jelentése igen, a hangalakja viszont nem bontható fel.
(Forrás: Wikimedia Commons / cemagraphics / CC BY 3.0)
Az angol müszi
Az angol, a német, a jiddis, a luxemburgi, a holland, az afrikaans, a fríz, a svéd, a dán, a norvég, az izlandi, a feröeri és a már nem beszélt gót nyelv egymás közeli rokonai, ma germán nyelveknek nevezzük ezeket. Amikor még együtt volt a nyelvcsalád, létezett benne magánhangzó-harmónia. Nem a tő szabta meg a toldalék magánhangzóját, hanem fordítva, a toldalék a tőét. Ennek a legismertebb következményét a többes számban látjuk. Például az óangol [músz] ’egér’ többes száma [műszi] volt, a [gósz] ’lúd’-é [gőszi]. A korabeli beszélők talán észre se vették, hogy más magánhangzót ejtenek az egyes és a többes számban, hiszen az utóbbiban mindig ott volt a szó végi [i], mindig lehetett tudni, mikor kell [ú]-t, [ó]-t, mikor [ű]-t, [ő]-t ejteni. Ezt a jelenséget a meséiről is híres Grimm testvérek egyike, Jakob, umlaut-nak nevezte el.
A német helyesírásban külön jel alakult ki az umlaut jelölésére: alt ’öreg’ : älter [e-] ’öregebb’, Hof ’udvar’ : höflich ’udvarias’, Fuß [-sz] ’láb’ : Füße ’lábak’. Az ö-t és az ü-t a magyar helyesírás is átvette.
A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a szó végi [i] lekopott. Innentől kezdve csak abból lehetett tudni, hogy egy vagy több egerünk, ludunk van, hogy mi a szó magánhangzója. Kialakult tehát egy olyan rendszer, amelyikben a tőmagánhangzó hátul- vagy elölképzettsége (mély vagy magas volta) jelezte a számot: [músz] ’egér’ : [műsz] ’egerek’, [gósz] ’lúd’ : [gősz] ’ludak’. Ugyanilyen [ú] : [ű] és [ó] : [ő] váltakozásra mutat példát a mai magyar: nagyhajú : nagyfejű, hajtól : fejtől, de itt a tőtől függ a toldalék magánhangzója. Az angolban aztán elveszett az ajakkerekítés (a németben meg nem!): az [ű]-ből [í], az [ő]-ből [é] lett. Tehát [músz] : [mísz], [gósz] : [gész]. Ezt az állapotot tükrözi a helyesírás a mai napig: mouse : mice, goose : geese (a ou franciásan jelöli az [ú]-t). A kiejtés ment tovább: a nagy magánhangzó-csúszka az összes hosszú magánhangzót feljebb tolta, azaz zártabbá tette, a zártakat pedig nyílt kezdetű kettőshangzókká. Így alakult ki a mai [máusz] : [májsz] és [gúsz] : [gísz]. Az előbbi esetében a hátul- vagy elölképzettséget (az umlaut lényegét) már csak a kettőshangzó második fele, egy-egy félhangzó képviseli.
Így tehát nem tudjuk pontosan elkülöníteni, hogy az angol [májsz] és [gísz] szóban mi képviseli a többes számot, a hangalakot nem tudjuk két részre, szótőre és toldalékra bontani. Ezek tehát nem felbontható alakulatok, szemben pl. a horse [hósz] ’ló’ : horses [hószöz] ’lovak’ vagy dog ’kutya’ : dogs [dogz] ’kutyák’ többes számokkal, amelyek könnyen bonthatóak: [hósz]+[öz], [dog]+[z] részekre.
(Forrás: Wikimedia Commons / L.A. Dawson / CC BY-SA 2.5)
Nem csak a többes számban látjuk az umlaut lenyomatát. Az alábbi párok is ugyanarra a szótőre mennek vissza, de a második tagjuknak a magánhangzója elölképzetté vált: food [fúd] ’étel’ : feed [fíd] ’táplál’, long ’hosszú’ : length [lengsz] ’hossz’, whole [houl] ’egész’ : heal [híl] ’gyógyít (egésszé tesz)’, fall [fól] ’esik’ : fell ’kivág (fát)’ stb.
Az izlandi nyírfa
A hátulképzett (azaz mély) magánhangzók elölképzetté (azaz magassá) válása csak egy, igaz a legismertebb az umlaut fajták közül. Ha pontosak akarunk lenni, nevezzük i-umlautnak. Van ugyanis ezen kívül u-umlaut is, bár ennek a mai angolban már nehéz nyomára akadni. Ezért nézzünk egy olyan germán nyelvet, amely jobban őrzi ezt a jelenséget. Az u-umlaut az [a]-ból [o]-t csinál. Azonban az izlandiban a korábbi [o] [ö]-vé vált, az [u] pedig [ü]-vé, így ma [a]~[ö] váltakozást találunk [ü] előtt: tala ’beszéd’, de tölu [thőlü] ’beszédnek’ (vö. angol tale [téjl] ’mese’, tell [tel] ’mesél’, talk [tók] ’beszél’). A dolog annyira él, hogy újabb átvételekben is hat: banani ’banán’ : banönum ’banánoknak’, arabar ’arabok’ : aröbum ’araboknak’.
Az izlandiaknak is legalább két nevük van, de a családnévként funkcionáló elem generációnként változik, mivel az valamelyik szülőre utal, pl. egy Jón nevű apa és Helga nevű anya lányának Jónsdóttir vagy Helgudóttir, a fiuknak pedig Jónsson vagy Helguson lehet a második neve.
Ahogy az angol i-umlautnál, itt is előfordul, hogy a változást kiváltó magánhangzó eltűnik. Az ismert énekesnő, Björk neve nyírfát jelent (vö. angol birch [bőcs] ’nyírfa’). A szó korábban bjarku alakú volt. Ebből az u-umlaut miatt lett bjorku, majd björku, de később a szó végi -u lekopott. Birtokos esetben viszont bjarkar, hiszen itt sose követte a tő magánhangzóját u. Björk lányának a neve Ísadóra Bjarkardóttir vagyis ’Björk lánya, Izadóra’.
(Forrás: manzardcafe.blog.hu)
Ha az i-umlaut magyar megfelelője az magas–mély harmónia, akkor az u-umlauté a magyarban szintén fellelhető kerekségi harmónia. Ha a tő utolsó magánhangzója elölképzett (magas) és ajakkerekítéses és a toldalék magánhangzója háromféle is lehet (e/ö/o), akkor a toldalékban is az elölkézett és kerekített változatot találjuk: tökhöz, tűzhöz, de fékhez, vízhez, lábhoz, húshoz. A magyarban azonban a kerekségi harmónia kizárólag a magas–mély harmóniával együtt, annak a „hátára kapaszkodva” működik, míg az izlandiban az u-umlaut önállóan is előfordul.
Az angol arany
A gold magánhangzója eredetileg rövid volt, csak a középkorban nyúlt meg ([góld]), majd kettőshangzóvá vált ([gould]). A þ a thank you első mássalhangzóját jelöli.
Utolsó umlautos példánkban is van i-umlaut, de itt kitapinthatjuk az a-umlautot is. Az angol gold [gould] ’arany’ és gild [gild] ’aranyoz’ viszonya nem szabályos, hiszen az i-umlaut az [o] : [e] vagy az [u] : [i] párokat jósolná. A gold közgermán alakja gulþa, ebből lesz a-umlauttal golþa. Ebben az esetben tehát a következő szótag [a]-ja teszi nyíltabbá a tő magánhangzóját.
A gild közgermán elődjében ez nem történt meg, mert ott közbejött egy [i] is: gulþijana ’aranyoz’. Ebben az esetben a már ismert i-umlaut hatott a tő magánhangzójára, így lett abból [güld-]-ön keresztül [gild].
A magyar kéz
A magyarban is létezik hasonló, azaz a tőmagánhangzó megváltozását okozó folyamat. A kéz : keze elsőre csak hosszú-rövid váltakozásnak tűnik, valójában a két magánhangzó minősége is eltér: az [é] az [i]-hez, az [e] az [á]-hoz esik közelebb, azaz az [é] zártabb, az [e] nyíltabb. Amikor a váltakozás kialakult, a két tőmagánhangzó kizárólag a hosszában tért el: a korábbi [keze] vált [keez] alakúvá (az [ee] itt nem külön, hanem hosszan ejtendő [e]). Azt gondolhatnánk, hogy az eredeti [ze] tagjai egyszerűen helyett cseréltek: [keze] > [keez]; azonban a dolog ennél bonyolultabb, itt most nem is megyünk bele. A mai állapot úgy alakult ki, hogy – az angolhoz hasonlóan – a hosszú magánhangzó zártabbá vált ([ee] > [é]), ezzel elkülönbözött a rövidtől minőségében is.
(Forrás: iStockphoto)
A keze végéről viszont egy, a harmadik személyű birtokost jelző mássalhangzó kopott le, de mivel a magánhangzó itt megmaradt (mert „megvédte” a korábban utána álló mássalhangzó), ezért az első magánhangzó nem nyúlt meg, következésképpen a minősége sem változott. Vagyis a jól bontható [keze] : [keze]+mássalhangzó váltakozás mára [kéz] : [keze] lett, ahol a tő magánhangzója is megváltozik.
Összefoglalva: az eddigi esetekben a tőmagánhangzó változásának mindig volt hangtani oka: a következő szótag magánhangzója volt ezért okolható. Az umlaut esetében a magánhangzók egymáshoz való illeszkedését tapasztaljuk. A magyar példában a magánhangzó eltűnése először nyúlást okozott, de később a hosszú magánhangzók minősége is megváltozott. Sok esetben a változást kiváltó magánhangzó később eltűnt, a mai nyelvállapotban váratlan, kiszámíthatatlan tőmagánhangzó-váltakozásokat hagyva maga után. Vagyis felbontható szóalakok váltak nem felbonthatókká.
Piff-paff-puff
Vannak azonban olyan tőmagánhangzó-váltakozások is, amelyeknek ha volt is hangtani oka, azt annyira befedték a későbbi hangváltozások, hogy már nem látjuk a nyomait sem. Az ilyen váltakozást ablautnak szokás hívni (szintén Jakob Grimm nyomán). Ennek ismert példája az angol sing ’énekel’ : sang ’énekelt’ : sung ’énekelve’ (amit itt nem is írunk át, mert azzal még tovább torzítjuk az „eredeti” magánhangzókat), vagy a német megfelelői singen : sang : gesungen. Ezt a jelenséget egy későbbi cikkben fogjuk bemutatni.
@LvT: Ez nagyon érdekes levezetés, védhetőnek is tűnik. Én is a latin forráson indultam volna el, mert máskülönben nem lenne mivel indokolható a durmió, durmieron és volvió, volvieron közötti különbség.
Viszont lehetséges, hogy a "dormīvit"-ból nem a -v-, hanem az utána álló -i- esett ki, ahogy az I. ragozási osztályban is (cantāvit > cantā[w]t > cantó), ugyanis így kevesebb lépésből is kijön az eredmény: dormīvit > dormī[w]t > *durmíut > durmió.
@Sultanus Constantinus: >> Az ilyet akkor hogy nevezik? <<
Metafónia. Ez az általános megnevezés. Az umlaut, ablaut ennek germán nyelvekben előforduló speciális megjelenése: helytelen is lenné szerintem más kontextusban alkalmazni.
>> Viszont az -er végűeket is ugyanígy ragozzák ebben az igeidőben, náluk mégsem változik a tő <<
Az álmoskönyvek szerint az <-ir> végű igéknél p. perf. E/3-mában „eredeti” az ige tőhangzójának a záródása. Ez a ragozás ugyanis úgy keletkezett, hogy az eredeti latin <-v-> igeidőjel kiesett, így az ige tőhangzója és az igerag kezdő magánhangzója hiátusba került. Ez a hiátus feloldódott, kivéve E/3-ban, ahol megmaradt: <dormīvit> → <dormíit> → <dormíut>→ <*durmíut> → <durmió>. A többi igeosztálynál nem állt fent ez a helyzet, mert azok éppen nem <-ī> tövűek voltak. Ekkor a T/3 ragja itt még <dormīvērunt> → <*dormíerunt> → <dormírunt> → <dormiron> volt. Az <-ieron> rag az <-ē> tövűek (vagyis a mai <-er> végűek) esetén eredeti, de mivel itt az <-ie> „egyszerű” kettőshangzó (nem hiátusban álló két külön magánhangzó), így az eredeti paradigmában nem okozott metafóniát. Viszont, amikor átkerült analógiával az <-ir> végűekhez, akkor egy másik analogikus lépéssel előtte is megjelent a metafónia, mint a hasonló szerkezetű E/3 előtt. Az E/3 <-ió> viszont az <-ir> paradigmáról került az <-er> paradigmába, de mivel ott korábban nem alakult ki váltakozás, így az új helyén sem indikált ilyet.
Vagyis az időzítés nem mindegy. az analógia a hangváltozás előtt vagy után hat.
@szigetva: Az igaz, mert nem csak ebben az igeidőben mutatnak ilyen szabálytalanságokat. Pl. ugyanezeknél az igéknél kötőmódban is záródik a tő, ha nem hangsúlyos:
pedimos 'kérünk' / pidamos 'kérjünk'
dormimos 'alszunk' / durmamos 'aludjunk'
ill. a gerundiumban is: pidiendo, durmiendo.
@Sultanus Constantinus: De számíthat, hogy melyik igeosztályba tartozik, hisz épp ezért tartjuk ezeket különböző igeosztályokba tartozóknak. (De nem látom át az adatokat, csak ötletelek.)
@szigetva: Hát, épp az, hogy nem mindig működik, csak a III. ragozású e/o-tövű igéknél. Fonológiailag meg nem igazán számít, gondolom, hogy mi a szótári alak, ha a ragozás nem különbözik a II-III. csoportban.
@Sigmoid: A Magyar értelmező kéziszótár 1978-as 3. kiadásában szerepel a _szputnyik_ köznév. (Most már tudsz róla.)
@Sultanus Constantinus: A spanyol bizonyos nyelvjárásaiban (az ún. pasiego spanyolról olvastam ilyet) van zárt-nyílt harmónia, ami pont így csinál. A te adataidban annyit látok, hogy e,o → i,u / _C₀iV, míg _C₀iC és _C₀i# helyzetben nincs záródás. (Nem fonológiai szerepet, hanem fonológiai okot/környezetet keresünk, ha a fenti mindig áll, akkor az megvan.)
A spanyolban meg vannak olyan igék, amelyeknél a befejezett múlt 3. személyében a tőhang is megváltozik (e > i; o > u), de ennek semmilyen fonológiai szerepe nincs, csak úgy. Az ilyet akkor hogy nevezik?
Pl. pedir 'kér': pedí, pediste, _pidió_, pedimos, pedisteis, _pidieron_;
ill. dormir 'alszik':
dormí, dormiste, _durmió_, dormimos, dormisteis, _durmieron_.
Azt hiszem azzal magyarázzák, hogy a félhangzós [i] miatt záródott a tő, hirtelen nem is tudnék olyan e/o tövű -ir végű igét mondani, ahol nincs így. Viszont az -er végűeket is ugyanígy ragozzák ebben az igeidőben, náluk mégsem változik a tő (pl. volver: volví, volviste, volvió, volvimos, volvisteis, volvieron).
Hát, ebbe a cikkbe most nem tudtam belekötni. A "Füße"-nek örültem, mert azt hittem mégis sikerül, de aztán tényleg lehet így írni, szóval oda minden örömöm. Hüpp-hüpp. Mondjuk ilyen izlandiról sincs sok fogalmam, de Björköt stabilan nagyon utálom, nem mintha ez nem lenne megint egyéni szocprobléma. Majd talán az ablautos cikk kapcsán lesz valami.
"A magyar szputnyik szó viszont bonthatatlan."
Úgy érted, a magyar Szputnyik tulajdonnév? Mert "magyar szputnyik szóról" nem tudok.