Az eltűnt jé nyomában
Az angolban a stabilabb hangsúlyos szótagokból előbb tűnik el a [j], mint a változékonyabb hangsúlytalanokból. Egy kis tájszólás-ismertető után ezt a meglepő helyzetet próbáljuk meg magyarázni.
A nyest lépten-nyomon hangoztatja, hogy az emberi nyelv szinte végtelenül változatos, két ember sohasem mond mindent ugyanúgy, sőt, ha elég közelről vizsgáljuk őket, akkor kiderül, hogy semmit nem mondanak ugyanúgy. Amikor úgy érezzük, hogy ugyanúgy beszélünk, akkor csak a két nyelvváltozat közötti hasonlóság nagyobb, mint amikor észrevesszük a különbségeket.
(Forrás: Wikimedia Commons / Debivort / GNU-FDL 1.2)
Sokféle különbség
A nyelv változatai közötti különbségeket két fő típusra szokás osztani. Azokat a különbségeket, amik csak a kiejtést érintik, tájszólás- vagy akcentusbeli, azokat, amelyek más is – pl. szóválasztás, ragozás, mondattani szerkezetek – nyelvjárás- vagy dialektusbeli különbségeknek szokták nevezni. Ehhez a terminológiai megkülönböztetéshez azonban nagyon sokszor maguk a nyelvészek sem tartják magukat.
A „tájszólással beszél” vagy „nyelvjárást használ” kifejezéseket úgy szoktuk érteni, hogy ’nem a standardot beszéli’. A nyelvész szemében azonban mindenki nyelvjárást beszél tájszólással.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy jól megfogható különbség van a nyelv és a nyelvjárás között: a nyelv a nagyobb egység, egy-egy nyelvnek vannak nyelvjárásai. A helyzet azonban nem egyértelmű. Mindenki ismeri a szerb-horvát esetét. A múlt század nyolcvanas éveiben még szinte mindenki egy nyelvnek tekintette a szerb-horvátot, ami akkoriban Jugoszlávia legelterjedtebb nyelve volt. Ennek voltak inkább Szerbiában és inkább Horvátországban elterjedtebb változatai. Ma a beszélői – és őket követve mások is – két külön nyelvnek tekinti a szerbet és a horvátot. Ennek azonban a legkevésbé nyelvészeti okai vannak: a két változat nem változott hirtelen meg annyira, ami igazolná, hogy külön nyelveknek tekintsük őket. A szétválás nem nyelvi, hanem társadalmi jelenség.
A ma rokonnak tartott nyelvek korábban egy nyelv változatai, nyelvjárásai voltak. Az angol, a fríz, a holland és a német például a nyugat-germán nyelv nyelvjárásaiként kezdték, mára azonban ezeket külön nyelveknek tartjuk. Figyeljük meg, hogy ennek megint társadalmi, történelmi, politikai okai vannak: a fríz kivételével ezek egy (vagy több) ország széleskörűen használt nyelvei. Annak ellenére választjuk el a nyelvjárások halmazát a holland–német határnál, hogy a Németország északi részén beszélt alnémet közelebb áll a Hollandiában beszélt alnémethez, mint a Németország déli részén beszélt felnémethez. Bizonyos változatokról azt, hogy a holland vagy a német nyelvjárása-e, nem egyszerű megmondani, sőt nyelvészetileg nem is értelmes.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Miután sikerült teljesen elbizonytalanodnunk, lássunk egy angol tájszólási különbséget.
Az angol tájszólások
Kézenfekvő feltételezés, hogy minél több beszélője van egy nyelvnek, annál nagyobb változatosságot mutat. (Természetesen sok más tényező is hatással van erre, például, hogy mennyit beszélnek egymással a beszélők.) Az angolt anyanyelveként ma 300–400 millió ember beszéli a világon, ráadásul a világ minden szegletében akadnak anyanyelvi beszélői. Nem anyanyelvükként még ennél is többen, több, mint fél milliárdan használják. Az angol változatosságáról azért is tudunk sok mindent, mert a világban ma betöltött szerepe miatt rendkívül sokat vizsgált és részletesen leírt nyelv.
Sok szempont szerint osztályozhatjuk az angol tájszólásokat. A legismertebb választóvonal a brit és az amerikai angol között húzódik. A brit jelentése itt ’angliai’, tehát a Nagy-Britanniában fekvő Skócia, Wales vagy Észak-Írország tájszólásai nem tartoznak ide. Anglián belül érdemes megkülönböztetni a standard alapjául szolgáló déli (dél-keleti) és az északi tájszólásokat. Az Egyesült Államokban a legelterjedtebb standard tájszólástól elütnek az észak-kelet (New England, New York) és a dél (Virginia, Carolina, Georgia, Louisiana, Texas; a korábban rabszolgatartó dél) változatai. A világ más részein használt angol nyelvváltozatokról most nem szólunk, sőt a brit, valamint az amerikai tájszólások közötti különbségeket is figyelmen kívül hagyjuk, csak egyetlen brit–amerikai eltérést veszünk szemügyre.
(Forrás: Wikimedia Commons / Nomatterwhereigo / CC BY-SA 3.0)
Jézők és nem jézők
Az Egyesült Államok legnagyobb városának, New Yorknak a nevét a legtöbb amerikai [nú jork]-nak, a britek többsége viszont inkább [njú jók]-nak (vigyázat, nem [nyú]!) ejti. Láthatjuk, hogy a név minkét tagjának ejtése eltér egymástól. Az [r] ejtéséről, illetve nem ejtéséről már korábban volt szó, most a [nú] kontra [njú] esetét vizsgáljuk meg.
A [j]-nek ezt a váltakozását az angolban csak mássalhangzó után és [ú] előtt találjuk. (Az [ú] helyett az amerikai tájszólásban állhat [u], a britben [ó], illetve mindkettőben [ö] is. Ezek szabályos változások, most eltekintünk tőlük.) Ha a [j] előtt nem áll mássalhangzó (pl. you [jú] ’te’, reunion [ríjúnjön] ’találkozó’) akkor stabil: mindkét nyelvváltozatban ejtik. Az [ú]-n kívül más magánhangzó csak a szó eleji, vagy igen ritkán egy magánhangzót követő [j]-n után állhat: pl. yankee [jenkí] ’jenki’, young [jang] ’fiatal’, beyond [böjond] ’túl’.
A helyesírás – a nyelv történetének tükre – jól eligazít abban, számíthatunk-e egy [ú] előtt [j]-re, vagy nem: az u, ui, eu, ew előtt igen, az oo, ou, o előtt nem.
A [j] váltakozása attól is függ, hogy milyen mássalhangzó áll előtte. [p], [b], [f], [m], [k], [g], [h] után stabil [j]-t találunk, itt nincs váltakozás: punitive [pjúnötiv] ’büntető’, beauty [bjútí] ’szépség’, fuel [fjúöl] ’üzemanyag’, music [mjúzik] ’zene’, cute [kjút] ’cuki’, ambiguity [embigjúötí] ’kétértelműség’, huge [hjúdzs] ’hatalmas’. Ez nem azt jelenti, hogy ezek után a hangok után mindig [j] áll (nincsen [j] ezekben: pooh [pú] ’kaki’, boot [bút] ’csizma’, fool [fúl] ’bolond’ stb.), hanem hogy a [j] egyaránt megvan a brit és az amerikai tájszólásokban is.
Idős és fiatal angolok
Vannak olyan szavak, amelyeket az amerikaiak [j] nélkül ejtenek, az angolok közül pedig a nagyon idősek [j]-vel, a fiatalabbak anélkül. Ezekben [sz], [z] vagy [l] áll a [j] előtt: sewage [szjúidzs] vagy [szúidzs] ’szennyvíz’, presume [prizjúm] vagy [prizúm] ’feltételez’, illusion [iljúzsön] vagy [ilúzsön] ’illúzió’. Abból, hogy az idősebbek még ejtik azt a [j]-t, amit a fiatalabbak már nem, valószínűsíthetjük, hogy a változás nem a [j] betoldása, hanem törlése. Úgy tűnik, az angol meg akar szabadulni bizonyos mássalhangzók utáni [j]-ktől, és ebben az amerikai változatai előrébb járnak.
(Forrás: Wikimedia Commons / Henry Morton Stanley: Comment j'ai retrouvé Livingstone. Paris : Hachette, 1876.)
A [j] eltüntetésének nem a törlés az egyetlen módja, össze is vonhatjuk az előző mássalhangzóval. Ezt a folyamatot palatalizációnak nevezzük. A londoni metrót a helyiek tube-nak (azaz ’cső’-nek, vö. magyar tubus) nevezik. Korábban ezt [tjúb]-nak (nem [tyúb]!) ejtették – az amerikaiak inkább [túb]-nak –, a mai brit ejtése [csúb]. A [t]+[j]-ből tehát [cs] lett. Ugyanígy a [d]+[j] [dzs]-vé vált. A dew ’harmat’ régebben [djú] volt (nem [gyú]!), ma [dzsú]. Így viszont az ejtése egybeesik a Jew [dzsú] ’zsidó’ szóéval. Az amerikaiak a dew-t természetesen [dú]-nak ejtik, ezzel viszont a do ’csinál’ igétől nem különböztetik meg.
Ha a kedves olvasó még nem látta és ráér, érdemes megnéznie a Dűne (Dune brit [dzsún], amerikai [dún]) című filmet például a Youtube-on (brit [júcsúb], amerikai [jútúb]).
Palatalizáló amerikaiak
A [j] okozta palatalizáció nemcsak brit, de amerikai tájszólásokban is előfordul, de szinte kizárólag csak hangsúlytalan szótagban. Ez mára nyelvtörténeti tény, csak a helyesírás mutatja, hogy palatalizáció történt ezekben: virtue [vőcsú] ’erény’, schedule [szkedzsúl] ’menetrend’.
Az [ú] (illetve [ö]) előtti [j]-k attól függetlenül is megmaradnak hangsúlytalan szótagokban, hogy okoznak-e palatalizációt. Figyeljük meg például Közép-Európa legnagyobb folyójának a nevét melléknévi és főnévi alakjában, ugyanis a két esetben máshová esik a hangsúly. A Danubian ’dunai’ melléknévnek a második szótagja hangsúlyos (ezt a továbbiakban kurziválással jelöljük). Ekkor az eddig megismertek alapján különbözik a brit és az amerikai ejtés: [dönjúbiön], illetve [dönúbiön]. A főnévi formában viszont a második szótag hangsúlytalan, ekkor az amerikai ejtésben is megmarad a [j], tehát a két változat azonos: [denjúb].
(Forrás: Wikimedia Commons / 投稿者)
Mutatunk két összefoglaló táblázatot. Az első a hangsúlyos, a második a hangsúlytalan szótagokbeli [j]-eloszlást mutatja.
öreg brit fiatal brit amerikai [p], [b], [m], [f] után [j] [j] [j] [t], [d] után [j] [cs], [dzs] — [n] után [j] [j] — [l] után [j] — — [sz], [z] után [j] — — [cs], [dzs], [s], [r] után — — — [k], [g], [h] után [j] [j] [j]
Láthatjuk, hogy hangsúlyos szótagban az amerikai tájszólásokban előrehaladott a [j] eltűnése, és úgy tűnik, a brit beszélők is ezt a mintát kezdik követni, hiszen a fiatalabb beszélőknél már hiányoznak olyan [j]-k, amik idősebbeknél még meglehetnek. Hangsúlytalan szótagban ezzel szemben jóval stabilabban megmarad a [j], igaz, sok esetben palatalizálta az előző [t]-t, [d]-t, [sz]-t vagy [z]-t, ami által látszólag eltűnt. A vizsgált tájszólások között itt csak minimális a különbség: néhány szóban [sz] és [z] után nincs palatalizáció, és az amerikaiban a [j] eltűnik, a britben nem: capsule brit [kepszjúl], amerikai [kepszöl] ’kapszula’, chasuble brit [csezjöböl], amerikai [csezöböl] ’miseruha’.
öreg brit fiatal brit amerikai [p], [b], [m], [f] után [j] [j] [j] [t], [d] után [cs], [dzs] [cs], [dzs] [cs], [dzs] [n] után [j] [j] [j] [l] után [j] [j] [j] [sz], [z] után [j], [s], [zs] [j], [s], [zs] —, [s], [zs] [cs], [dzs], [s], [r] után — — — [k], [g], [h] után [j] [j] [j]
Meglepetés
Láttuk, hogy hangsúlytalan szótagban még az [l] (és a britben a [sz] és [z]) utáni [j] is megmarad (value [veljú] ’érték’), holott hangsúlyosakban azt már csak nagyon öreg angolok ejtik (talán ők is csak vasárnap): lucid [lúszid], öregeknél [ljúszid] ’világos’. A hangtannal foglalkozókat meglepi az, hogy egy hang a hangsúlyos szótagból eltűnik, a hangsúlytalanban viszont megmarad, ez ugyanis pont fordítva szokott történni: a hangsúlytalan szótagok vannak jobban kitéve annak, hogy hangok vagy azok képzésének részletei elvesszenek.
A különlegességet esetleg magyarázhatja az analógia. Az angolban a mássalhangzó+[j] kapcsolatoknak két forrása van. Egyrészt egy korábbi [iu] és [eu] kettőshangzóból jött létre mára a [jú] (ezt jelöli a helyesírás u betűvel, illetve az ui, eu, ew kettősbetűkkel), amiből azután bizonyos mássalhangzók után a [j] el is tűnt. Erről volt eddig szó. Másrészt az [i]+magánhangzó kapcsolatokban az [i] [j]-vé válhat, de csak akkor, ha mindkettő hangsúlytalan: pl. million [miliön] → [miljön]. Emiatt az angolban nagyon sok mássalhangzó+[j]+hangsúlytalan magánhangzó sorozat jött létre. Azt tételezzük tehát fel, hogy a [jú]-kból a [j] bizonyos mássalhangzók után eltűnik, de a fentebb említett mintázatok nagy száma a hangsúlytalan magánhangzók előtti [j]-ket „megóvja”.
@El Vaquero: javítom magam. Utánanézve a cockneyban lehet akár sima n is a j nélküli new-ben, valamint ez a j-kiesés ráterjedt a tube-duty szócsoportokra, persze csak opcionálisan. Nem tudom, hogy amerikai hatás-e, vagy csak az angolok most tartanak ennél a változási állomásnál.
Remek cikk, gratulálok! Attól most tekintsünk el, hogy szigetva jelölésrendszerével szemben az IPA-t támogatnám itt is, de ez lényegtelen a cikk mondanivalója szempontjából.
Tetszilk ez a mondat, de komolyan:
"Az Egyesült Államok legnagyobb városának, New Yorknak a nevét a legtöbb amerikai [nú jork]-nak, a britek többsége viszont inkább [njú jók]-nak (vigyázat, nem [nyú]!) ejti. " Ha lehetne kivastagítanám, de nem tudom, ezért csak nagy betűvel írom: "VIGYÁZAT NEM (NYÚ)."
Most felidézem a legeslegelső angol órámat kb. 35 évvel ezelőttről. A tanár ezzel kezdte: "Az angolban semmi kapcsolat nincs az írás és a kiejtés között, minden szót másként ejtünk, másként írunk. Ezért rendkívül nehéz angolul tanulni." Most tekintsünk el attól, hogy ez a kijelentés igaz-e. Szerintem nem teljesen, mert van kapcsolat, van sok sok szabály, de minden alól rengeteg kivétel is. Mindenesetre nem a legjobb egy nyelv tanulásának kezdetén ezt hallani.
Tanította az IPÁ-t ugyan, de ugyanakkor gőze nem volt az egyes szimblumok megközelítőleges pontos kiejtéséről. Mindegyiket helyettesített egy szerinte hasonló magyar hanggal. A "TH" hangot sem tanította meg rendesen, ezért sokáig a the-t, tényleg magyarosan dö-nek ejtettem. Rohadt nehéz volt átálni és a kiejtésemben még ma is keveredik.
A new szó kiejtése IPA-ban (brit angol): /njuː/. Ezt ny-nek tanította. Ehhez hasonlóan a tube-ban az IPA szerinti /tj/-t ty-nek. Pedig ezek:
n + j illetve t+ j hang.
Még sem kárhoztatom, mert 35 éve még nem volt net, kevesebb volt az angol tanár (a jó angol tanár pláne), angol anyanyelvűekkel még kevesebbet találkozhattunk.
Jó cikk ismét!!! Ötös alá!!!! IPÁ-t használva csillagos ötös lenne! :)
Sem a J, sem a W nem önálló, meghatározott hang az emberi beszédben, mégcsak nem is mássalhangzók, hanem I/J és O/U/W változó hangok. Ami koronként, tájanként, de főleg a szavak belső szerkezetétől függően a mai napig változékony. Ha a hivatalos nyelvészet nem ragaszkodna ahhoz a szamársághoz, amit "nyelvcsaládoknak" nevez, hanem globálisan szemlélné a nyelveket, akkor erre is rég rájöhetett volna.
@El Vaquero: „csak engem zavar, hogy az IPA lényegében fonémikus jelöléshez készült” Nade akkor miért kéred rajta számon, amire nem készült? Egyébként pedig igen, bármi jó lenne, de ez terjedt el legjobban.
@szigetva: lehet neked ez LOL, meg te nem tartod fontosnak, de ha ilyen alap, a világ szinte minden nyelvében előforduló hang jelölésével ennyit kell kínlódni, akkor bizony a jelrendszer nem jó. Ha még olyan egzotikus, ritka hangról lenne szó, arra azt mondja az ember, hogy jól van, nehézkes jelölni, nem lehet minden téren maximalistának lenni. Tudom, hogy ezt már lebeszéltük, meg csak engem zavar, hogy az IPA lényegében fonémikus jelöléshez készült, nem valódi fonetikushoz, még ha vannak utóbbira utaló jelek is, összességében mégis a meg(nem)különböztetésre, nyelvbeli kontrasztra, kardinálisokra, ilyenekre építenek, ezeknek meg nem sok köze van a fonetikához. A fonémikus jelölésekre meg bármi jó lenne, szóval azzal sem nyerünk sokat az IPÁ-val.
@szigetva: Most, h mondod, Tényleg :)
@MolnarErik: De ha megfigyelted, ebben a cikkben csak a mássalhangzó utáni [j]-kről volt szó.
@El Vaquero: „egész fontos dolgokat” LoL
Kár hogy kimaradt az Ausztrál nyelvjárás, mert (legalább is nekem úgy tűnik, h) ők mindenhova j-t mondanak. Teszem azt: no helyett is noj.
@Nem tudtam jó nevet kitalálni: nem. A [ç] az egy palatális réshang, amit meg én mondok, az prepalatális nazális zárhang (bár nem szeretem a zárhang megnevezést nazálisokra használni, cikkírót már támadtam is emiatt). Olyan n, mint a magyar kincs szóban van. Ennek az IPÁ-ban nincs jele, bár ki lehet szenvedni az n-hez adott j-s és - mellékjelekkel, de nagyon nyögvenyelős, nem látszik jól, és nem garantált minden böngésző alatt a helyes megjelenése. Megint egy jó példa, hogy egész fontos dolgokat nem lehet rendesen jelölni az IPÁ-val, nagyon kezdetleges jelkészlet, túl kevés benne a jel. A canIPÁ-ban viszont van rendes jele: [ņ], azaz cedillás (kicsi, kampós farkincájú) n.
@El Vaquero: Nem [ç] az?
Helyes, hogy tudatosítja El Pedro is az olvasókban, hogy az angolban nincs ny/gy/ty-zés. Itt talán többen olvassák, mint Idegennyelvőr cikkében.
„A helyesírás – a nyelv történetének tükre – jól eligazít abban, számíthatunk-e egy [ú] előtt [j]-re, vagy nem: az u, ui, eu, ew előtt igen, az oo, ou, o előtt nem.”
Itt először majdnem félreértettem, hogy ez eligazít abban, hogy mikor van +j, de aztán figyelmesebben elolvasva ott van, hogy csak számítani lehet rá ilyenkor. Azért külön felhívnám az érdeklődők figyelmét, hogy a számítás nem biztos, hogy bejön. Számítani rá és biztosan tudni két külön fogalom. Tudom, az egyértelműt magyarázom túl, de szerintem nem feleslegesen, mert át lehet siklani ilyenek felett, elég csak egy kicsit felszínesebben olvasni.
A cockneyban (London és környéke) a new és hasonló szavakban már nem hallani ki a j-t, mert sokszor a cs helyén képzett n veszi át a szerepét, és a magyar fül sima nű-nek vagy nöü-nek hangzik, nem nyű-nek. . A tune és duty szócsoportra viszont ez nem terjedt át. Talán kellően hosszú idő múlva minden angol nyelvjárásban ki fognak esni ezek a j-k. Érdekesség: az amerikaiban a human szócsoportban nem a j, hanem a h eshet ki hasonló esetben, ~hjúmön helyett ritkán ~júmön van, persze ez a kiejtés nem ajánlott, annak ellenére, hogy nincs megbélyegezve.
Jé ;), egy nyelv(észet)i cikk a nyesten.
Egyébként a spanyolul tudó és viszonylag jól is beszélő amerikaiak/angolok akcentusa onnan ismerhető fel leginkább, hogy nem tudják a spanyol [(n)ny]*-t ejteni, [nj]-t mondanak helyette. Ez is bizonyítja, hogy az angolban bizony nincs [ny].
*A spanyol ñ hosszúsága valahol a magyar [ny] és [nny] között van (a beszéd sebességét is figyelembe véve inkább [nny]).