Hosszú és rövid
Miből tudjuk megállapítani, hogy hosszú-e egy magánhangzó? Hosszú-e a magyarban az [é] és az [á]? És ha igen, vajon az [e] és az [a] hosszú párjai-e? Tetten érjük két új magyar magánhangzó születését, és látni fogjuk a nyelvtan és a fizika összecsapását.
Egy magánhangzó lehet felső nyelvállású (azaz zárt, [i], [í], [ü], [ű], [u], [ú]), középső nyelvállású ([e], [é], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy alsó nyelvállású (azaz nyílt, [a], [á]). Lehet elölképzett (azaz magas, [i], [í], [ü], [ű], [e], [é], [ö], [ő]) vagy hátulképzett (azaz mély, [u], [ú], [o], [ó], [a], [á]). Továbbá lehet ajakkerekítéses ([ü], [ű], [u], [ú], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy ajakréses ([i], [í], [e], [é], [a], [á] – ezek közül az [a] helyzete vitatható, sokan ajakkerekítésesnek tartják).
Lehet továbbá egy magánhangzó rövid vagy hosszú. Az előzőekhez képest a hosszúság viszonylagos tulajdonság. Nem mondhatjuk, hogy 200ms-ig rövid egy magánhangzó, afelett meg hosszú. De akkor mi alapján döntjük el egy adott magánhangzóról, hogy hosszú-e vagy rövid?
(Forrás: iStockphoto)
Mihez képest?
Önmagában egy magánhangzóról nem tudjuk eldönteni, hogy hosszú-e vagy rövid. Ezt csak az adott nyelv más magánhangzóihoz képest, valamint az adott magánhangzónak az adott nyelvben való viselkedése alapján lehet eldönteni. A magyar zúg szó magánhangzójára azért mondjuk, hogy hosszú, mert létezik egy másik szó, a zug, ami csak a magánhangzójának hosszában különbözik az előzőtől.
Ugyanezt már nem mondhatjuk el a méz és mez különbségéről: itt a két magánhangzó nem csak hosszúságban különbözik, hanem a nyelvállásukban is: az [é]-t zártabb, az [e] nyíltabb. Fennállhatna tehát az a helyzet, hogy mindkettő magánhangzó rövid (vagy épp hosszú). Hogy az [é]-t mégis hosszú magánhangzónak tartjuk, annak a viselkedése az oka.
Tessék viselkedni!
A magyarban bizonyos tövekben váltakoznak a rövid és hosszú magánhangzók: úr–urak, húsz–húszas [huszas] (figyelem: nem a helyesírásról beszélünk, hanem a kiejtésről). Ugyanebbe a mintába illeszkednek a következő szópárok is: kéz–kezek, mész–meszes, nyár–nyarak. Ha az [ú]:[u] párt hosszú–rövid párnak tartjuk, akkor ezek az adatok alapján ezt kell tennünk az [é]:[e] és az [á]:[a] párokkal is.
Ugyanakkor, ha a viselkedésüket tovább vizsgáljuk, van érv arra is, hogy az [é]-t és az [á]-t rövid magánhangzónak tekintsük. Tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt nem jellemző, hogy [í], [ű], [ú], [ő], [ó] forduljon elő. Vannak ilyenek, mint bóvli, dűzni, tószt, de ezek kivételes alakok. A kín-t, bűz-ben, hús-tól, hős-höz, pók-nál nem számít, mert ezekben a mássalhangzó-kapcsolatnak csak az egyik tagja tartozik a tőhöz.
Az [é] és az [á] ezzel szemben teljesen szabadon előfordul egy tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt is: fánk (nem csak fá-nk!), pást, zsémbes, nélkül, ugyanúgy mint bármelyik rövid magánhangzó: tank, most, cimbora, vulkán, füst.
(Forrás: Wikimedia Commons / McGimsey, Game)
Máshogy hosszú
A magyar helyesírásba az í, ú, ű betűk a keleti nyelvjárások szilárd [i]:[í], [ü]:[ű] és [u]:[ú] szembenállásai miatt kerültek bele. A legnyugatibb nyelvjárások nem is ismerik ezeket a különbségeket. Ha a tartalmas szavakat nézzük, a budapesti köznyevben sincs szembenállás például szó végén: az első szótagban kizárólag hosszú (pl. sí, fű, bú), a későbbiekben csak rövid (pl. boci, fésű [fésü], gyanú [gyanu]) fordul elő. (Ennek magyarázatát alább áruljuk el, olvasson tovább!) Mássalhangzó előtt pedig gyakori a szabad váltakozás: a hosszú és a rövid változat is előfordulhat ugyanabban a szóban.
A hosszú–rövid váltakozást nem csak egy tő különböző alakjaiban figyelhetjük meg (pl. ír–írat [irat], sír–sirat), hanem egy szóalak esetében is tapasztalhatjuk, hogy egyes beszélők hosszú, mások rövid magánhangzóval ejtik: ígér [ígér] vagy [igér], Tibor [tíbor] vagy [tibor], rug [rúg] vagy [rug], színű [színű], [szinű], [színü] vagy [szinü]. Ez a bizonytalanság a zárt magánhangzók esetben a legelterjedtebb, aki még látott mechanikus írógépet magyar billentyűzettel, megfigyelhette, hogy nincs is rajta Í, Ű és Ú betű. Ha úgy tetszik, ezek a legfeleslegesebb magánhangzó-betűk.
(Forrás: Szigetvári Péter)
A középső magánhangzóknál is megfigyelhetünk ilyen váltakozást, bár ez kevésbé gyakori: házból [házból] vagy [házbol], tűzről [tűzről] vagy [tűzröl], posta [pósta] vagy [posta], kórház [kórház] vagy [korház], sőt körút [kőrút], [kőrut], [körút] vagy [körut].
Ilyen váltakozást az [á]:[a] és az [é]:[e] párok esetében szinte sosem találunk. Azaz míg az [í]:[i], [ű]:[ü], [ú]:[u], és kisebb mértékben az [ő]:[ö], [ó]:[o] párok esetében a hosszú–rövid szembenállás felszámolódása jellemző a mai magyar köznyelvre, az [é]:[e] és [á]:[a] párokat ez a folyamat egyáltalán nem érinti.
Ez pedig azt jelenti, hogy az [é]:[e] és az [á]:[a] nem is hosszú–rövid párok, de legalábbis nem úgy azok, mint a többi ilyen pár.
Új magánhangzók születnek?
Az [é] és az [á] annyira nem az [e] és az [a] hosszú párja, hogy ez utóbbiaknak kialakulóban van a „saját” hosszú párjuk, amely hozzájuk minőségben is közel áll. A helyesírás ezt még(?) természetesen nem tudja tükrözni, ezért használjuk itt a „hosszú [e]”-re az [ee], a „hosszú [a]”-ra az [aa] betűkapcsolatot.
Pótlónyúlásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy hang eltűnését egy másik szomszédos hang megnyúlása kíséri: pl. nyolc [nyolc] > [nyóc], vagy éppen erre [erre] > [eere].
Az erre, arra névmások ejtéseként egyre ritkábban hallani az [erre], [arra] hangsorokat. Ehelyett legtöbben ezt ejtjük: [eere], [aara]. Azonban ezt a két szót senki nem ejti sem úgy mint ezeket: ér-e (vagy é-re), ára, sem úgy mint ezeket: ere, ara. Azaz mindenki különbséget tesz az erre [eere], ér-e/é-re és ere, valamint az arra [aara], ára és ara szavak kiejtése közt.
(Forrás: Wuikimedia Commons / Luc Viatour, JovanCormac / CC BY-SA 3.0, 2.)
Hasonlóan nyúlhat más magánhangzó is ebben a helyzetben. Az orra szóban például szintén ejthetünk rövid [r]-t és előtte hosszú magánhangzót. Azonban csak vájt fülűek tudnak különbséget tenni az így ejtett orra és az óra között. Ez azért van így, mert a hosszú [ó] és a rövid [o] minőségében sokkal közelebb van egymáshoz, mint az [á] és az [a], illetve az [é] és az [e].
A fa és a ma kivételével tartalmas szó nem állhat egyetlen rövid magánhangzóból, vagy egy mássalhangzót követő rövid magánhangzóból. (Ezért hosszú az egy szótagú szavak végén a magánhangzó.) A betűnevek tartalmas szavak, ezért muszáj, hogy a magánhangzó-betűk neve hosszú magánhangzó legyen.
A betűnevek viselkedése is árulkodó. Az i betűt [í betü]-nek nevezzük, az [i betü] ejtés az iskolai tanítónénit juttatja az eszünkbe. Az IC a budapesti köznyelvben [ícé], az OTP ugyanígy [ótépé], az UEFA [úefa]. Megállapíthatjuk, hogy a betűk neve mindig hosszú magánhangzó. A konzervatívabb beszélők az MTA betűszót [emtéá] alakban ejtik, a nyelv változását jobban követők ejtése viszont [emtéaa]. Az ELTÉn használt internetes tanulmányi rendszer neve ETR. Ezt legtöbben [eetéer]-nek ejtjük, de vannak, akik következetesen [étéer]-t mondanak. Az ő hagyományosabb ejtésük még őrzi a régi [a]:[á] és [e]:[é] rövid-hosszú megfelelést, az újabb ejtés viszont az [a]:[aa] és [e]:[ee] párokat használja.
Nyelvtan kontra fizika
Természetesen nem mindig találunk hosszú–rövid váltakozást ezek előtt a toldalékok előtt sem: méz–mézes, sáv–sávot, hír–híres, bűz–bűzös.
A magyar nyelvtan rendszere (ne valami könyvre, hanem a beszélő fejében élő rendszerre gondoljunk!) az [é]:[e], [á]:[a] párokat ugyanúgy hosszú–rövid pároknak tekinti, mint az [í]:[i], [ű]:[ü] stb. párokat, mert hasonló váltakozásoknak részesei: kéz–kezes, nyár–nyarat, mint híd–hidas, tűz–tüzet. Ugyanakkor az [é]:[e] és [á]:[a] váltakozás fizikailag „kellemetlen”, ugyanis ezek a hangok minőségükben túlságosan különböznek egymástól. Ezért egy olyan, a rendszer alapjait (egyelőre) nem érintő jelenség, mint a pótlónyúlás, amely nyújtja a kieső mássalhangzó előtti magánhangzót, vagy a betűnevekben történő nyújtás, nem a „nyelvtanilag szabályos” hosszú párokat, az [á]-t és az [é]-t veszi elő, hanem ostoba módon, mint a gép nyújtja az ott található rövid [a]-t és [e]-t, [aa]-vá, illetve [ee]-vé.
(Forrás: iStockphoto)
Mindez természetesen nem csak a magyarra jellemző sajátosság. Volt már szó az ógörög magánhangzó-rendszer hasonló vonásáról. Most angol példákat hozunk.
Új időknek új párjai
Az angolban szópárok százait jellemzik különös váltakozások: grave [gréjv] ’komoly, nehéz’: gravity [greviti] ’nehézkedés’, hide [hájd] ’elbújik’ : hid [hid] ’elbújt’, metre [mítör] ’méter’ : metric [mëtrik] ’metrikus’. (Figyeljük meg, a konzervatív helyesírás ugyanazt a betűt használja ezekben a párokban.)
Az újabb keletű magánhangzó-nyúlások és -rövidülések azonban már nem veszik figyelembe a nyelvtan diktálta hagyományos hosszú–rövid párokat. A szó végén megnyúló rövid [i] nem a fentebb adott, „nyelvtani” párjává, [áj]-já változik, hanem a neki fizikai tulajdonságaiban megfelelő hosszú magánhangzóvá, [í]-vé: happy [hepi] > [hepí] ’boldog’. A say [széj] ’mond’ egyes szám harmadik személyű says alakja a szabályos [széjz] mellett a standardban [szëz], azaz nem az [éj] hagyományos rövid párjába a nyíltabb [e]-be (*[szez]) rövidül. Ugyan a hagyományos, [í]:[ë] párt találjuk a green [grín] ’zöld’ : Greenwich [grënidzs] párban, azonban a város(rész)névnek van [grinidzs] ejtése is, amiben már a fizika győz. (Valamint a szóvégi [dzs] helyett ejthetünk [cs]-t is.)
Mindhárom esetben – az angolban, az ógörögben és a magyarban is – azt látjuk, hogy a nyelvtan váltakozások százai révén őrzi a korábbi nyelvállapot hosszú–rövid párjait, azonban a közben odébbtolódott magánhangzók fizikai tulajdonságaik miatt már más párokat követelnek ki maguknak.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (35):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@El Vaquero: Hát azt nem tudom, kitől hallani az <rr>-re [ɾː]-t, nekem ez biztos nagyon furcsa lenne. :-) Én kisgyermekként raccsoltam (többféle verziót is használtam, leginkább [ʋ], [ʁ]), de logopédus-bácsi megtanított a rendes r-re. Na, ebben a "rendes" hosszú r-ben tuti van pergetés.
Abban viszont egyetértek, hogy az UEFA nem úefa, ilyet senkitől se hallok, a kétszótagos "wefa" változatot még esetleg el tudom képzelni. Egyébként sem értettem, hogy jött ez a példák közé, ezt nem betűnként olvassuk ki ("ú-ee-eff-aa"), mint az ETR-t, MTA-t.
Itt egész végig a hosszú r-ről volt szó, amilyen az arra/erre/merre/forró szavakban van, feltéve, hogy nem nyúlik meg a magánhangzó a cikkben írtak szerint.
Nem hülyeség kérdése, te pergetve ejted, míg mások nem. Ettől még az egyszeres perdület sem raccsolás. Ha figyelsz, valószínű, hogy az ismerőseidnél is hallasz ilyet.
@El Vaquero: Na most csináltam egy hangos felolvasást, hogy én hogy ejtem. Nálam is elfordul az egyperdületű, főként szó elején, de szó közepén nem nagyon. Kipróbáltam, hogy csak egyperdületűt ejtek, de borzasztóan idegenül hangzik. Az erre-ben pl. kifejezetten raccsolósan hangzik. Lehet én vagyok a hülye, és el kell mennem logopédushoz, hogy ne ejtsek annyi r-t.:-)
@El Vaquero: "ɾ" én erről a hangról beszélek, szerintem ez nem magyar hangrendszer része, teszerinted pedig a valódi r nem a magyar hangrendszer része. Már csak azt nem tudom, hogy a logopédusok miért gyakoroltatják az r-t, és miért a raccsolásokhoz sorolják, aki a valódi r helyett egy nem pergésben lévő hangot, azaz a "ɾ" hangot ejti.
Nem bizonygatom, a bizonyíték az lenne, ha hajlandó lennél médiaanyagokat hallgatni. Ehelyett kitartasz amellett, hogy ez a privát definíciód szerint raccsolás. Így meg nincs értelme vitatkozni. Esetleg ha akarod, keresek neked netes videókat (műsorok, híradók, dokumentumfilmek), ahol így ejtik, de szerintem azokra azt fogod mondani, hogy nem reprezentatív, meg raccsolnak és nem fogunk jutni sehova.
@El Vaquero: TE is hiába bizonygatod ennyire, hogy nem ejt senki rendes r-t, attól még a kilencvenakárhány százaléka azt ejt. Egyperdületűt ejteni a raccsolás egyik fajtája. Ha te nem raccsolsz, akkor nem is azt ejtesz. Amúgy pedig azért sem szerencsés a valódi r-hez hasonlítani, mert hangzásilag jobban hasonlít a d-re, mint az r-re. Az egy perdületű r-nek semmi köze nincs két perdületű r vagy három perdületű r, vagy akár sokperdületű r-hez, csak annyi, hogy az első mozdulatsor ugyanaz. De az, hogy nincs "pergésben" a nyelv, az annyira elütővé teszi a valódi r-től, hogy nem véletlenül külön hang.
Hiába cáfolod ennyire, így hallani rádióban, tévében, filmekben, így ejtettem én is mindig, szinte az összes ismerősöm (jó pár helyen laktam már az országban, főleg Dunántúlon, de most jó ideje Szegeden), rokonom így ejti, ahogy szerinted nem ejtik. Majd jól beállítom őket a sarokba :D A fonetikai hallásom nem olyan kifinomult, mint Idegennyelvőré, de nem is olyan rossz, hogy egy ilyen egyszerű hangnál tévednék.
.
Semmi raccsolás nincs benne. Túlzottan magadból indulsz ki. A többször pergetett /r:/ a régiesebb változat, már-már elavult kiejtés, a répa-retek-mogyorós nyelvtörővel együtt.
.
Elismerem, hogy az egyperdületű nem a legjobb elnevezés, de használják rá ezt is. A legyintőhang is használatos, de szintén megtévesztő, mert a flap (pl. az amerikai angolban, gyors d-s hangzással) az igazi legyintőhang. A tap inkább érintőhang.
@El Vaquero: És nem is túl helyes egyperdületű r-nek nevezni, mert megtévesztő, sokkal helyesebb a legyintőhang kifejezés.
@El Vaquero: Ez nem hit kérdése, a magyarban nincs ilyen hang, aki így ejti az nem úgy ejti ahogy a magyar nyelvű beszélők. Az egyperdületű r egyébként szintén a raccsolás egyik, bár ritkább fajtája. Az a gyanúm, hogy te nem tudod milyen az egyperdületű r, és a kétperdületűt mondod annak. De ha tudod is ejteni, akkor a fonetikai hallásod nem kifinomult (egyébként valóban ez a legnehezebben felismerhető raccsolás típus).
Hidd el, ejtenek, többségében így ejtik. Bármilyen tv/rádióadón hallasz ilyet, ha legközelebb tévézel (filmszinkron is jó) vagy videómegosztós oldalon (pl. YouTube) nézel magyar nyelvű videót, meg fogod látni, bármilyen hosszú r-res szóval nézheted, amelyik éppen szembe jön. Durván 90 akárhány %-ban ezt hallani, a többi megoszlik a több pergetéses és a magánhangzó-megnyújtásos változatok között (utóbbi a legritkább, de azért hallani).
.
Nem raccsolós hang, mert perdül az r, de csak egyet.
.
Poénból szoktam próbálgatni idegen nyelvű hangokat magyar szavakban. A brit angolos apiko-posztalveoláris retroflex [ ɻ ] nem is szól rosszul, szép tompa, elegáns hangzású, bár enyhén raccsolós íze van. Az amerikai angolos preveláris [ ɹ ] már nem szól jól magyar hangkörnyezetben, túl morgós hangja van, nagyon torzulnak mellette a magyar magánhangzók. A gargarizálós nyelvcsapi pergőhang [ ʀ ] csak szimplán nevetségessé teszi a szavakat, mint egy rossz történelmi paródiában. A krákogós nyelvcsapi réshang [ ʁ ] szintén. A nyelvcsapi approximáns [ я ] érdekes még, bár egyéni ízlés kérdése, ki mennyire hallja megbotránkoztatónak.
@arafuraferi: "mindenki pergeti" mármint, aki nem raccsol, de az meg egy megint más hang
@El Vaquero: "rövid e-vel ejti, majd hosszú tap [ɾː] jön"
ilyet biztos nem ejtenek, ezt a hangot hosszan kiejteni kifejezetten nehéz, és aki így ejti az elég feltűnően eltér a rendes r-től. Az r bármennyire is nem hangzik erősen-többszörösen pergetettnek, azért mindenki pergeti (attól r), én még snekitől sem hallottam egyperdületűként.
Ez eddig a legérdekesebb Phídör-tczick. Eddig nem vettem észre, pedig én is emtéaa-nak ejtem az MTA-t, pont jó példa lesz az átíráshoz. Az UEFÁ-t hosszú ú-val még nem hallottam, csak "uefa" formában. Külön tetszett az angol szavak ë-s átírása, és ezáltal az /æ/ és /e/ megkülönböztetése. A happy-t csak egyszer hallottam /i:/-vel.
@arafuraferi: "a mostani generáció csak a szép új frissen fehérített fogait akarja mutogatni minél tovább, meg nem szeret pergetni sokáig"
Az eere, aara létező ejtésforma, de nem hinném, hogy olyan elterjedt lenne. A legtöbb magyar anyanyelvű rövid e-vel ejti, majd hosszú tap [ɾː] jön, amely nem többszörösen pergetett, hanem mindössze egyérintéses, az eleje réshang. Nagyon ritka, ha valaki csak úgy pergeti az r-t és nincs mögötte színezési szándék.
@szigetva: Eszembe jutott a jelző, gondolom a művészlélek, bocs azért.:-)
De te állítottad, hogy az a szabályos, ha a párja kerül oda. Nem az a szabályos, hanem az a szabályos, ha ostobán nyúlik (ami a jelenlegi rendszerhez viszonyítva szabálytalannak tűnik), és majd idővel lehet, hogy a szabályos párja kerül oda, de az is lehet, hogy az lesz a szabályos hosszú pár. Szóval nem tudhatjuk előre, hogy a szabálytalan nyújtáshoz viszonyítva mi lesz később a szabályos. Tehát nem a mostani rendszerhez kell viszonyítani.
@szigetva:
Nem tudom milyen jelzőre gondolsz, nem állt szándákomban. "Az ok pedig szerintem az, hogy az [a]:[á] és az [e]:[é] minőségi különbsége túl naggyá vált. " Ebből kerekedett a vita, meg abból, hogy szerinted lehet szabályosan szabálytalankodni, szerintem meg ha valaki piroson megy át, nem nézegeti a kilométerórát, hogy betartsa a sebességet. Amúgy ezeken kívül valóban ugyanazt gondolom, mint te.