Hol a határ?
Hol heheznek az angolok? Mikor sötét az [l]? Mitől szélesedik és mitől lesz orrhangú egy magánhangzó? És mi köze mindezekhez a szóhatárnak? Ezekre a kínzó kérdésekre keressük a választ…
A határ, amit keresni fogunk, a szó határa. Azonban kicsit távolról kell nekifutnunk: néhány hangtani szabályszerűséggel kezdjük, hogy legyen mire utalnunk, amikor a „határokat feszegetjük”. A szavak határait azért is keresnünk kell, mert még azt sem tudjuk biztosan, mi számít szónak és mi nem. Ráadásul erről mást mond a hangtan, mást a mondattan. Itt most hangtani szempontokat veszünk figyelembe. Kiindulásként azt vesszük szónak, amit a helyesírás annak jelöl, ki fog azonban derülni, hogy ennél kifinomultabb meghatározásra lesz szükségünk.
(Forrás: Wikimedia Commons / A.Savin, Ddxc / GNU-FDL 1.2)
A göröghöz hasonlóan az angolban is vannak hehezetlen és hehezett zárhangok. Nagy a különbség azonban a két hangrendszer között. A görögben megjósolhatatlan, hogy egy zárhang hehezetlen vagy hehezett: meg kell jegyeznünk, hogy a τρέπω [trepó] ’fordítok’ [p]-je hehezetlen, a τρέφω [trepʰó] ’táplálok’-é viszont hehezett, sőt kizárólag éppen ebben különbözik a két szó. Vagyis a görögben nem tudjuk megjósolni, hogy ebben a helyzetben hehezett vagy hehezetlen zárhangot találunk-e.
A kiszámítható hehezettség és a sötét l
Az angolban ezzel szemben kiszámítható, hogy egy adott zöngétlen zárhang hehezett-e vagy hehezetlen. A pin [pin] ’gombostű’ [p]-je hehezett (vagyis [pʰin] is lehetne az átírása), a spin [szpin] ’pörög’-é viszont hehezetlen. A pin szótárakban található átírása éppen azért nem jelzi a zárhang hehezettségét, mert ez megjósolható, a hangnak a környezetéből kikövetkeztethető tulajdonsága. Ugyanezen az elven azt sem jelöli az átírás, hogy mindkét példaszó magánhangzója kissé orrhangú ([pinn], illetve [szpinn]), hiszen ez is minden orrhang előtti magánhangzóra áll az angolban (és sok más nyelvben, köztük a magyarban is). A zöngétlen zárhangokat az angolban akkor ejtik hehezetten, ha vagy szó elején, vagy hangsúlyos magánhangzó előtt vannak. Ezzel szemben nem lehet hehezett egy zárhang akkor, ha [sz] előzi meg.
A standard brit angolban az [l] hangnak két fajtáját lehet hallani. Az egyik a közmagyar [l]-hez hasonló, ezt „világos l”-nek szokták nevezni. A másik olyasmi, amit sok szlovákiai magyar beszédében is lehet hallani, jelöljük [ł]-lel, ez a „sötét l”.
A világos változatot ejtik magánhangzó és [j] előtt, a sötétet egyéb helyzetekben, azaz mássalhangzó (kivéve a [j]) előtt és szó végén: pl. leaf [líf] ’levél’, volume [voljúm] ’térfogat’, de felt [fełt] ’filc’, fell [feł] ’esett’. (Talán mondanunk sem kell, a szótárak ezt a különbséget sem jelölik: egységesen [l]-t írnak, hiszen a hang környezetéből kikövetkeztethető, hogy melyik változat lesz a szóban.)
A szavak határa
Érdekes eltérést találunk abban, hogy a hehezettséget és az [l] sötétségét eldöntő két szabály hogyan értelmezi a hangok környezetét. Az [l]-lel kapcsolatban az előbb pontatlanul fogalmaztunk, amikor azt mondtuk, szó végén sötét. Ez ugyanis csak akkor igaz, ha a szót szünet vagy egy mássalhangzóval kezdődő szó követi. Ha az [l]-végű szót magánhangzóval vagy [j]-vel kezdődő szó követi, akkor az szóvégi [l] világos: pl. fell off [fel of] ’leesett’, tell you [tel jú] ’elmondani neked’, de fell trees [feł tríz] ’fát vág’. Az ok érthető, beszéd közben nem tartunk szünetet a szavak közt, a volume és a tell you [lj] kapcsolatában mindkét esetben folyamatos az átmenet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabály nem „látja” a szavak közti határokat, a szóhatár ugyanis nem hangtani jelenség.
(Forrás: iStockphoto)
A hehezettség esetében viszont más a helyzet. A zárhangot megelőző [sz] csak akkor akadályozza meg a hehezettséget, és az azt követő hangsúlyos magánhangzó csak akkor okozza azt, ha közvetlenül a zárhang mellett vannak. Mint láttuk, a spin [p]-je nem hehezett, mert [sz] előzi meg. Ezzel szemben a six pins [sziksz pinz] ’hat gombostű’ [p]-je ugyanúgy hehezett, mint a pin-é, mert az előtte levő [sz] egy másik szóhoz tartozik. Ugyanez a helyzet a másik irányban is fennáll: a hop [hop] ’ugrik’ [p]-je nem hehezett, mert nem követi hangsúlyos magánhangzó, a hop off [hop of] ’leugrik’-ban már követi, de a [p] továbbra is hehezetlen, mert a kérdéses magánhangzó a következő szó része. Miközben ezekben az esetekben ugyanúgy nem tartunk szünetet a szavak közt, mint a fentebbi [l]-es esetekben, itt mégis számít az, hogy van a két szó között határ. Vagyis egy alaktani jelenség, a szóhatár helye van hatással egy hangtani váltakozás kimenetelére.
Az [r] praktikái
Ha további jelenségeket is bevonunk a vizsgálatba, a helyzet még ennél is bonyolultabbá válik. A legtöbb angol nyelvjárásban [r] előtt más magánhangzókat találunk, mint más mássalhangzók előtt. Különösen így van ez abban az esetben, ha nem követi magánhangzó: az ilyen [r] előtt mindig eltérő minőségű magánhangzókat találunk. Több nyelvjárásban az [r] előtti magánhangzó hosszú is, ráadásul bizonyos helyzetekben az [r] maga meg kiesik. Vessük össze a következő példákat (itt csak a rövid magánhangzókat nézzük).
| msh előtt | [r]+mgh előtt | szóvégi [r] előtt | [r]+msh előtt |
| tan [ten] ’cser’ |
tarry [teri] ’késik’ |
tar [tár] ’kátrány’ |
tart [tárt] ’fanyar’ |
| fuss [fasz] ’zsivaj’ |
furrow [farou] ’barázda’ |
fur [för] ’szőrme’ |
furl [förl] ’becsavar’ |
| stick [sztik] ’bot’ |
stirrup [sztiröp] ’kengyel’ |
stir [sztör] ’kever’ |
stirred [sztörd] ’kevert’ |
Az angol szavak átírásáról: a magyar abc betűivel nem lehet az angol hangkészlet összes elemét megkülönböztetni. Ezért néhol kicsit csalunk az átírásban. A szakemberektől elnézést kérünk.
Azt látjuk, hogy a magánhangzó előtt álló [r] nem „hat” az őt megelőző magánhangzóra – az ugyanolyan marad, mint a más mássalhangzó előtt álló párja –, míg a nem magánhangzó előtt álló [r] „megváltoztatja” az előző magánhangzót. Ráadásul van olyan magánhangzó-szembenállás, amelyiket fel is számol: pl. a fir ’fenyő’ és a fur ’szőrme’ egyaránt [för] (az ilyen szempontból archaikus skót angolban más-más a kiejtésük: fir [fir], de fur [far]). Nevezzük az [r]-nek ezt a hatását a jelenség angol neve, a broadening mintájára „szélesedésnek”.
(Forrás: iStockphoto)
A szélesedés a hehezettséghez hasonlóan „látja” a szavak határát, ezért nincsen szélesedés a herring [hering] ’hering’ szóban, van viszont a her ink [hör ink] ’az ő tintája’ szókapcsolatban.
Francia kapcsolat
A franciában az [n] viselkedik az angol [r]-hez hasonlóan.
| msh előtt | [n]+mgh előtt | szóvégi [n] előtt | [n]+msh előtt |
| fille [fij] ’valaki lánya’ |
finir [finir] ’befejezni’ |
fin [feⁿ] ’vég’ |
Finlande [feⁿlaⁿd] ’Finnország’ |
| lutte [lüt] ’harc’ |
lunette [lünet] ’távcső’ |
un [öⁿ] ’egy’ |
lundi [löⁿdi] ’hétfő’ |
| bogue [bog] ’szoftverhiba’ |
boni [boni] ’haszon’ |
bon [boⁿ] ’jó’ |
bondir [boⁿdir] ’ugrálni’ |
Azt látjuk, hogy a itt is a szóvégi és a mássalhangzó előtti orrhang van befolyással az őt megelőző magánhangzóra, orrhangúvá teszi azt, de az első két sorban még nyíltabbá is. (A helyzet nem ennyire tiszta, léteznek például a következő nőnemű alakok: fine [fin] ’finom’, une [ün] ’egy’, bonne [bon] ’jó’, de ezek elemzését most mellőzzük.)
Ebben az esetben is számít a szóhatár: pl. un ami [öⁿnami] ’egy barát’, bon homme [boⁿnom] ’jó ember’, vagyis hiába követi az orrhangot magánhangzó a következő szó elején, az szóvégiként viselkedik. A bonhomme [bonom] ’fickó’ esetében viszont nem orrhangú az első magánhangzó. Történetileg ez a ’jó’+’ember’ jelentésű szavakból alakult ki (ahogy pl. a magyar jámbor is, ami szintén a jó ember összevonása). Ahogy a jelentés szempontjából elhomályosult az összetétel, úgy hangtani szempontból is ugyanez történt: a bon homme [boⁿnom] ’jó ember’-ben az első [o] orrhangúsága jelzi a szóhatárt, a bonhomme [bonom] ’fickó’-ban viszont nem.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az angol beteg
Láttuk tehát, hogy a franciában a magánhangzó orrhangúvá válása, az angolban a szélesedése képes jelezni a szóhatárt. Ennek fényében meglepő, hogy a következő toldalékolt szavakban az [r]+magánhangzó előtt a szóvégi [r] előtt várt magánhangzót találjuk (a tő és a toldalék közé kötőjelet tettünk): tarr-y [tári] ’kátrányos’, furr-y [föri] ’szőrös’, stirr-ing [sztöring] ’keverve’. Úgy tűnik, a szélesedés érzékeny az ezekben a szavakban levő határra, amely a tövet a toldaléktól elválasztja. Más toldalékolt – vagy legalábbis annak látszó – szavakban viszont nem találjuk az [r]-nek ilyen hatását: pl. occurr-ence [ökarönsz] ’előfordulás’, pedig occurr-ing [ököring] ’előfordulva’. További eseteket is sorolhatunk: vulgar-ity [valgeriti] (nem [valgáriti]) ’közönségesség’, Homer-ic [hoᵘmerik] (nem [hoᵘmörik]) ’homéroszi’.
Úgy tűnik tehát, hogy a tő és a toldalék határa bizonyos esetekben szóhatárként viselkedik, máskor viszont nem. A tövek és toldalékok közötti kétféle kapcsolatot vesszük legközelebb górcső alá.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (52):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@scasc: Ugyan sok múlik azon, hogy egy amerikai típusú dialektus broad magánhangzóit minek tekintjük, V-nek, vagy VC-nek, ha az utóbbi (ami elég elterjedt, bár joggal kritizálható álláspont), akkor a broadening is disztribúció, hiszen Vr# és VrC helyzetben csak broad, egyéb helyen jobbára nem broad mgh van (eltekintve az egyéb, pl. [l] vagy réshangok okozta broadeningtől, meg az [au] monoftongizálódásától). Alternációt keveset találunk [p]~[ph] és plain~broad V közt is (mert mindkettő lexikális), de azért mindkettőre van példa: escape~escaphee, occur~occurrence.
Bocsi, lassú net volt a ludas. Nem szoktam ilyet csinálni.
Nnnna, a broadening egy diakron folyamat, míg a p:ph szinkron disztribúció. A r-es broadeninget nem "látnánk", ha nem lenne konzervatív a helyesírás.
Nnnna, a broadening egy diakron folyamat, míg a p:ph szinkron disztribúció. A r-es broadeninget nem "látnánk", ha nem lenne konzervatív a helyesírás.
Nnnna, a broadening egy diakron folyamat, míg a p:ph szinkron disztribúció. A r-es broadeninget nem "látnánk", ha nem lenne konzervatív a helyesírás.
@seta92: Nem értem a felindulásodat. Az angolról és a franciáról van itt szó, azoknak van helyesírásuk. Ez pedig egy tudománynépszerűsítő cikk, ahol bizony lehet (sőt, szerintem kell is) ilyeneket írni. A nemnyelvész olvasók jó része úgy képzeli, hogy a helyesírás meghatározza a nyelvet, tehát ez egy lehetséges kiindulási pont. Láthatod, kiderül, hogy mégsem így van.
Hát ez valami elképesztő: "Kiindulásként azt vesszük szónak, amit a helyesírás annak jelöl, ki fog azonban derülni, hogy ennél kifinomultabb meghatározásra lesz szükségünk."
Már hogy lehetne a (helyes)írásból kiindulni???!!! Ilyet nyelvész a 21. században nem mondhat! (Ezek szerint azok a nyelvek, amelyeket még nem írtak le soha, nem is rendelkezeknek szavakkal... Tényleg meg vagyok döbbenve.)
@szigetva: "Fonémákat ott is meg lehet állapítani" Persze, ezt most csak a magyarra vetítettem ki. De az a lényeg, hogy ha a p és b egy fonéma is egy nyelvben, akkor is máshogy ejtik az anyanyelvi beszélők, és máshogy is hallják, felcserélve ez legfeljebb nem okoz zavart nekik a jelentés szempontjából, hanem csak furán hangzónak vélik. A fura hangzás kiküszöbölésére meg kell tanulni a fonémisszimákat. Persze ezt szintén nem kell tudatosan, hanem sok idegen nyelvű szöveg hallgatással, de gyorsabb, ha a két különböző ejtést inkább megmutatják, mint ha nem is foglalkoznak vele, és még 20 év után is azt mondják, hogy akcentussal beszél.
@arafuraferi: Nem látom, hol utaltam ilyesmire. Egyébként meg nagyjából egyetértés szokott lenni egy adott nyelvváltozat fonémáit illetően. A magyarban pl. azon lehet vitatkozni, hogy a [dz] fonéma-e, de más ilyen bizonytalanság most nem is jut eszembe.
Fonémákat ott is meg lehet állapítani, ahol nyoma sincs az írásnak, a klasszikus minimális pár technikát pl. az észak-amerikai indián nyelveket leíró strukturalisták találták ki. Ilyen nyelveknél nem lehet az írásnak a befolyására hivatkozni.
@szigetva: Lehet, hogy kicsit erősen fogalmaztam meg azt, hogy írásos befolyásoltság alatt alkotják meg a fonémákat, és képzelt fonémás befolyásoltság alapján alkotják meg az írásképet. Oda vissza hatnak egymásra. De ugye azt nem akarod állítani, hogy fonémameghatározásban teljes az egyetértés?
@arafuraferi: „A fonémákat teljesen egyértelműen az íráskép alapján határozzák meg.” Tévedsz. A _férj_ végén azért gondoljuk, hogy [j] van, mert a _férje_ szóban [j] van, a [x] pedig nem szokott magánhangzó előtt [j]-vé válni.
@szigetva: A fonémákat teljesen egyértelműen az íráskép alapján határozzák meg. Azaz azért hiszik azt az emberek, hogy j-t ejtenek a férj szóban, mert j-vel írják. Mert szerintem semmi tudományos alapja nincs annak, hogy miért hallaná valaki IPA [j]-nek a palatális réshangot, ennyi erővel akár IPA [x]-nek is hallhatná, és akkor máris a h fonémához tartozna. Ha férch-nek írnák régóta, biztos abba sorolnák bele. A fonémisszima pedig hanghullámokkal alátámasztható: ettől eddig u, ettől eddig o. Persze lehet szűkíteni, de az átlagember hallása nem olyan jó. Ennyit a fonématudományról.
@szigetva: "ezek felcserélése jelentésváltozással jár sokszor" a sokszor nem egyenlő a minddel. De áruld már el, mi közöm nekem a ti fonémáitokhoz. Én végig beszédhangokról beszéltem, csak éppen azokat besoroltam bizonyos határok közé, így már nem végtelen. Ilyen hülye szokásai egyébként az IPA-soknak is vannak, nézd el nekik is ezt a furcsa hóbortot.
@arafuraferi: „Amúgy arra gondolok, hogy nagyon sok benne az alsó nyelvállású magánhangzó, és ezek felcserélése jelentésváltozással jár sokszor.” Ha jelentésváltozással jár, akkor fonémákról, nem beszédhangokról beszélsz.
Ha neked erről egy olyan magánelméleted van, amit még nem adtál elő, sőt csak sörösrekeszek fényképéért vagy róla hajlandó beszélni, akkor ne csodálkozz, ha nem értenek meg mások.
@szigetva: "MINDEN nyelvről ugyanígy elmondható" Lásd előző hozzászólás utolsó bekezdés. Egy bizonyos skálán belül nem fogják betapasztani a szád. Annyira vicces vagy, hogy még a fonémisszima (ja, hogy nem a tankönyv definiálta? óhh bocsáss meg) és a végtelen hangskála közti különbséget sem érted, de azért osztod az észt ezerrel.:-)