Aki átír...
A beszédhangokat sokféleképpen rögzíthetjük. Azt vizsgáljuk meg, mire kell figyelnünk, amikor egy nyelv hangjait nem a szokásos helyesírással, hanem valamilyen annál egyértelműbb rendszerrel szeretnénk leírni.
Az emberi nyelv alapvetően szóbeli jelenség, a nyelvész leginkább a nyelv hangzó formáját vizsgálja. Nem tudjuk, mennyi ideje használnak az emberek a mai értelemben vett emberi nyelvet, de az biztos, hogy a nyelv írásban való lejegyzése jóval későbbi fejlemény. Az emberi nyelv rendkívül változatos jelenség. Ugyanazt a dolgot nagyon sokféleképpen el lehet mondani, nem csak más-más szavakkal, más-más szószerkezetekkel, de más-más kiejtéssel is. Különbözik az emberek kiejtése nem, kor, származás szerint; akit ismerünk, sokszor kiejtési sajátosságai alapján is azonosítani tudjuk.
Az írást azért tartja a nem-nyelvész fontosabbnak a kiejtésnél, mert ezt a nagy változatosságot szűkíti le és értelmezi: az ígér szót sokan [igér]-nek, mások [ígér]-nek ejtik, a helyesírás csak az egyik alakot rögzíti. Emiatt sokan úgy is képzelik, hogy csak az egyik kiejtés a „helyes”.
Átbetűzés
Meg kell különböztetnünk az átírást (latinosan transzkripció) és az átbetűzést (ami a latin transzliteráció tükörfordítása). Az utóbbiról akkor beszélünk, ha egy szokatlan ábécé betűit a számunkra megszokott latin betűkkel helyettesítjük. (Ha valakinek a cirill betűk a megszokottak, akkor persze a nem cirill betűs szöveg cirill betűssé alakítását nevezi ennek.) Ez azonban nem feltétlenül a kiejtést fogja tükrözni. Pl. az orosz ничего [nyicsivo] ’semmi’ szó átbetűzve nicsego, ami – mint látjuk – több ponton eltér a kiejtéstől. Nem jelzi, hogy az н, mivel [i] követi, [ny]-nek hangzik, hogy az е, mivel hangsúlytalan, [i]-nek hangzik, és hogy a г-t, mivel a birtokos toldalék része, valójában [v]-nek ejtjük. (Ugyanúgy, ahogy a magyar ígér sem jelzi, hogy az első hang [i] vagy [í]-e.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Henri Bergius / CC BY-SA 2.0)
Az átbetűzéskor egy adott jelet mindig ugyanazzal a latin betűvel (vagy betűcsoporttal) helyettesítünk, függetlenül attól, hogy hogyan ejtjük. Értelemszerűen átbetűzni csak nem latin betűs, de alapjában hangjelölő írást szokás, a kínai jeleket például csak átírni lehet. A továbbiakban csakis az átírással foglalkozunk, az átbetűzéssel nem.
Ami számít, és ami nem
A hangzó szöveg leírásakor elkerülhetetlen, hogy értelmezzük a szöveget: sok különböző hangot fogunk azonosnak elemezni, és ezért ugyanazzal a betűvel leírni. A hangíró írások alapelve, hogy csak akkor jelöli két hang közt a különbséget – azaz csak akkor használ két hangra két külön jelet –, ha a különbségüknek van jelmegkülönböztető szerepe.
Például a magyarban nem ugyanazt az orrhangot ejtjük az inda és az inga szavakban, az elsőben [n] van, a másodikban viszont [ŋ], amelynek a képzési helye az utána jövő [g]-ével azonos. A helyesírás – ami a leghagyományosabb átírási rendszer – mégsem jelzi ezt a különbséget. Azért nem jelzi, mert ez a különbség önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, a magyarban nincs olyan szópár, ami csak abban különbözne, hogy az egyikben [n], a másikban [ŋ] van. Úgy is mondhatjuk, hogy a magyarban a [ŋ] megjelenésének mindig van oka: csak akkor jelenik meg ez a hang, ha utána [g] vagy [k] következik, viszont ebben a helyzetben a [n] nem fordulhat elő. Vagyis a magyar [ŋ] „valójában” egy [n], az eltérő képzési helyéért csakis a rákövetkező [g] vagy [k] a felelős. Felesleges volna erre egy újabb betűt bevezetni, megtanulni, használni.
Az angol ismertebb nyelvjárásaiban azonban más ennek a két hangnak a viszonya, szavakat képesek megkülönböztetni: pl. son [szan] ’fia’ és sung [szaŋ] ’elénekelve’. (A közhiedelemmel szemben az utóbbi szó végén a [g]-t a standard dél-angliai és az amerikai beszélők többsége nem ejti ki.) Ezért az angolban muszáj két külön jelet használnunk erre a két hangra, hiszen csak így tudjuk megkülönböztetni az itt említetteket és sok más szópárt. Az angolban a [ŋ] „saját jogán” különbözik a [n]-től, hiszen szó végén nem tudjuk megjósolni, melyiket találjuk, azaz annak nincs oka, hogy a szó végén [n] vagy [ŋ] van-e egy adott szóban.
Részletekbe menve
Már volt róla szó, az ógörögben számít, hogy egy zárhang hehezett-e: pl. τέρμα [terma] ’vég(cél)’ : θέρμα [therma] ’melegvizes fürdő’; πῶς [pósz] ’hogyan’ : φῶς [phósz] ’fény’; Κῶς [kósz] ’Kósz sziget’ : χὠς [khósz] ’és ahogy’. Ezért vannak erre külön betűk a helyesírásban (τ : θ; π : φ; κ : χ), és ezért az átírásban is mindig jelöljük a [t] : [th], [p] : [ph] és a [k] : [kh] különbséget.
(Forrás: Wikimedia Commons / aprillynn77 / CC BY 2.0)
Az angolnak több standard változata létezik. Átírásainkban az angliai standard kiejtést közelítjük.
Előfordul, hogy az átírásban olyasmit is jelölni akarunk, ami megjósolható, olyan különbségre akarjuk felhívni a figyelmet, aminek nincsen jelmegkülönböztető szerepe. Az ógöröggel szemben az angolban a hehezet önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, ha [khósz]-t, ha [kósz]-t ejtünk, mindenképp a course ’pálya’ szót mondjuk. (Ez nem pontosan így van, de az itt tárgyalt kérdés szempontjából ez lényegtelen.) Ugyanígy azt sem jelöljük az átírásban, hogy a cause [kóz] ’ok’ magánhangzóját hosszabban ejtjük, mint a course-ét, mivel ez a különbség szintén nem a magánhangzó sajátja, hanem a rákövetkező mássalhangzó hatása.
Azonban amikor éppen azt tárgyaljuk, hogy ezek a szókezdő mássalhangzók hehezettek, vagy hogy az egyik [ó] hosszabb, mint a másik, akkor ezt az átírásban is jelölni szeretnénk. A hehezettségre van is bevett – különösebb magyarázatot nem igénylő – jelünk (a [h]), de a magánhangzók hosszúságbeli eltérésének jelölése már nehezebb feladat. Ha a nyesten megszokott, a magyar helyesírási szokásoknak megfelelő jeleket használjuk, akkor adódik az [ó]–[o] pár: cause [kóz], de course [kosz]. De ez így nem elfogadható megoldás, mert az [o] betűre egy másik magánhangzó jelöléséhez van szükségünk. (Arról nem is beszélve, hogy a magyar [o] minősége kevésbé hasonlít a course magánhangzójára, mint az [ó]-é.)
Új jelek
A magyar hosszú [ó] és rövid [o] nem csak időtartamban különbözik, hanem minőségben is: az [ó] zártabb (ha tetszik, [ú]-szerűbb), az [o] nyíltabb (ha tetszik, [a]-szerűbb), még ha kisebb is ez a különbség, mint az [é]–[e] esetében. Ezt a helyesírás nem köti az orrunkra.
Van ugyanis egy rövid [o] is az angolban (pl. hot dog [hot dog] ’hot dog’), ami nyíltabb, mint a hosszú [ó]. Vagyis egy olyan betűre volna szükségünk, ami a hosszú [ó] minőségét képviseli, de rövid. Ehhez új jeleket kell bevezetnünk. Használjuk a zártabbra az eddigi kis [o], a nyíltabbra a nagy [O] betűt. (Mivel a helyesírással szemben az átírásban nincsenek nagybetűk mondatok és tulajdonnevek elején, ezeket is felhasználhatjuk különbségek jelölésére.) Így már pontosabban tudjuk jelölni a kiejtést: cause [kóz] ’ok’, course [kosz] ’pálya’, cos [kOsz] vagy [kÓz] ’mert’ (a because [bikOz] vagy [bikOsz] rövidebb alakja). Az ékezettel továbbra is a hosszúságot jelöljük. De a négy különböző jelre csak akkor van szükség, ha a magánhangzók hosszúságát jelölni akarjuk. Mint láttuk, erre az alapesetben nincs szükség, hiszen ez a rákövetkező hangból következik: [sz] előtt rövid, [z] előtt hosszú.
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrea Pacelli / CC BY-SA 2.0)
Mivel az angolban két [o]-szerű magánhangzó van – a cause/course-beli és a cos-beli –, önkényes döntés, hogy a különbségüket hosszúságbelinek vagy minőségbelinek tekintjük, azaz az [ó]–[o] vagy az [o]–[O] jelpárt használjuk az átírásainkban. A gyakorlatban mindkét megoldás előfordul, sőt, a legelterjedtebb megoldás duplán jelezni a különbséget: [ó]–[O] (ha nem is pont ezekkel a jelekkel).
Fontos leszögezni, hogy még amikor pontosabban akarunk egy-egy kiejtési sajátosságot megadni, akkor sem adjuk meg a szó egészében az összes részletet: pl. a hehezetességet, vagy a szó végi zöngétlenedést nem jelöltük a fentebbi szavakban.
A hagyományos betűkészlet elégtelensége
Már említettük, hogy a helyesírás a leghagyományosabb átírási rendszer. Előnye, hogy egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot, hogyan kell egy-egy jelet kiejteni. A hátránya viszont, hogy csak egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot. Amikor a course szót [kósz]-nak írjuk át, el kell magyaráznunk azoknak, akik nem ismerik a magyar helyesírás megállapodásait, hogy az [ó] a zártabb magánhangzót jelenti, az [sz] pedig a [z] zöngétlen párja. Gondoljunk bele: így a célközönség anyanyelve szerint külön-külön átírást kellene adnunk minden szótárban. A latin ábécé betűkészletének sok tagjához ugyanis sok-sok eltérő értelmezés társult az elmúlt évszázadokban.
A másik hibája a helyesírásnak pedig az, hogy egy adott nyelv helyesírási szokásaival (mondjuk a magyaréval) nem tudjuk egy másik nyelv összes hangját megfelelően közelíteni. Például az angol sick [szik] ’beteg’ és thick [?ik] ’vastag’ pár második tagjának kezdőhangját nem tudjuk a magyar helyesírási szokások szerint átírni. El kell magyarázni, hogy itt egy „pösze” [sz]-ről van szó, és erre új jelet kell találnunk. De már akkor is új jelet kell kieszelnünk, ha az adott hangot ugyan ejtik a magyar beszélők, de csak bizonyos helyzetekben, megjósolható módon, ezért a helyesírás nem ad rá betűt. Erre példa a [ŋ], melyet azért kellett bevezetnünk, mert szó végén a magyarban nem fordul elő, ha a sing ’énekel’ szót [szing]-nek írjuk, az olvasó úgy vélheti, a [g]-t is ejteni kell, ha [szin]-nek, akkor pedig [n]-t ejt a végén. Ezért kell [sziŋ]-nek átírnunk.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A problémákra a legelterjedebb megoldási javaslat a Nemzetközi Fonetikai Szövetség (ismertebb nevein IPA vagy APhI) jelkészlete, amit több mint száz éve alakítgatnak fonetikusok nemzedékei. Ezt egy későbbi cikkben mutatjuk majd be.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (16):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@El Vaquero:
Én a schwa-t nem írnám át magyarra sehogy. Hagynám az ə jelet. Lehet, hogy a magyar nyelv hangjai közül az ö áll a legközelebb hozzá, de félrevezetőnek érzem. Az ö ajakkerekítéses hang. A ə-nál pedig nem kerek az ajak.
@Antiszociális Nyelvészkedő: ne legyünk mán' ilyen antiszociálisak! MAGYAROS átírásban nem lehet semmi olyan jelölni, ami két hang között van. Ott 1 magyar hang 1 jelölés megfeleltetéssel kell operálni, még akkor is, ha néha nagyon jelentős kompromisszumokat kell kötni, meg elég nagy pontatlanságot kell néha megengedni.
Az /e/-t is csak azért jelölöm ë-vel, hogy valaki zárt-e-s tájszólást beszél, akkor tudjon belőle profitálni, míg ha a pesti köznyelvit beszéli, akkor marad a magyar e-nél.
@szigetva: Szerintem jó lenne rá az [ä] is, amivel lehetne azt jelölni, hogy az [a] és [ö] között van valahol.
@El Vaquero: Még lesz két cikk ebben a sorozatban. (De elárulom: ö, ami nem jó, de nem nagyon van jobb megoldás.)
@szigetva: A svát hogy írnád át? Szerintem az "ö" van hozzá a legközelebb, bár a magyar tud svát is ejteni, de itt most magyaros átírásról van szó. Mély svára meg a rövid á-t szoktam alkalmazni. Az "a" nem jó, mert az meg az /ɒ/,/ɑː/, US /ɑ/ és US mélyebb /ɔː/-ra van fenntartva.
@El Vaquero: Ezek fonetikailag rövid-hosszú párok, amiket és soroltam, azok meg fonológiailag (→átírásilag).
@szigetva: tudom, találkoztam vele, de az nem jutott eszembe, hogy ezt a vonást magyaros átírásban is fel lehetne használni.
Nem ezekre a párokra gondoltam, hanem: feet, feed, bank, bang, can, can't, stb. Ezeknél még a britek sem mindig tartják be precízen a megnyúlást, rövidülést.
@El Vaquero: „Ez a nagy O-s átírás jó ötlet.” Az O az ɔ SAMPA jele.
@El Vaquero: A mai standard brit kiejtésben csak a magánhangzó hossza különbözteti meg ezeket a párokat: very–vary, pad–powered, rid–reared. Úgy tűnik, a brit mgh-rendszer használja a magánhangzó-hosszúságot, az amerikai meg nem. (Bár hallottam már olyan amerikait, akinél a men–man különbség csak hosszúságban volt.)
Ez a nagy O-s átírás jó ötlet. Viszont én a magánhangzók megnyúlását magyaros átírásban NEM jelölném. Egyrészt sok anyanyelvi nem tartja be az angoloknál sem, ráadásul a mértéke is relatív és változó, másrészt ennek aztán még annyi megkülönböztető szerepe sincs, mint a hehezetnek. A hehezet sokkal fontosabb, és sokkal egyszerűbben jelölhető. Szóval a course inkább "khó(r)sz"
Egyébként valóban, akárhogy csűrjük, csavarjuk, lehet ezt vitatni a végtelenségig, lehet róla 1000 cikket is írni, a végén úgyis az az átlagembernek megbotránkoztató lehetőség jön ki, hogy mindenképpen szükség van a fonetikai ábécére, ráadásul egy IPA-tól fejlettebbre. Sokan félreértik, hogy azt a sok ákombákomot és krix-kraxot meg kell tanulni. Nem kell, szükségtelen őket fejben tartani. Egyrészt egy adott nyelv, adott nyelvjárásában csak a jelek elenyésző töredékét használjuk, másrészt azokat sem kell megjegyezni, hanem mindig ki lehet nézni egy jeljegyzékből, jelmagyarázatból, táblázatból. Szóval az IPA karakterek iránti bonyolultsági-olvashatatlansági kifogás egy újabb mondva csinált szólam, amit azért találnak ki, hogy ne kelljen kiejtést tanulni.
Harmadrészt átírhatja valaki az idegen szavakat akármilyen precízen és ötletesen, ha egyszer a civil életben nem hajlandóak az átírásokat használni, alkalmazni, megfogadni, elfogadni, és nem foglalkozik vele senki. Lehet fetrengeni a végtelenségig, cikkezni, blogozni, ismeretet terjeszteni, a magyar mindig is magyaros akcentust fog beszélni, fog találni 10000 kifogást, hogy miért az a legjobb neki. Mindegy, nem is erőszak, mindenkinek a szíve joga, elvinni senkit nem fog érte a nyelvi rendőrség. Már írtam egy másik cikk alatti kommentben, hogy ennek mély pszichológiai, identitásbeli okai is vannak.
Érdekes cikk. A második keretes első sorában a 'nemcsak'-ot egy szóba kellene írni.
@LvT: Köszönöm a részletes magyarázatot!
@ovninauta: Írásban az <-ого> helyette <-ово> mint tévesztés a XV. sz.-ban tűnik fel. A nagyorosz irodalmi nyelv az északi és a déli nyelvjárások közti kompromisszum eredménye, ez a v-zés az északorosz nyelvjárásokból ered.
A jelenség magyarázatában az irodalom nem egységes: vannak morfológiai és fonetikai okolások. A morfológiai magyarázat alakvegyülés feltételezésén alapul. Az oroszban a birtokviszony kétféleképp fejezhető ki (mint a szláv nyelvekben általában): birtokos esettel és birtokos melléknévvel. Ez utóbbi képzője kemény tövű hímnemű alapszavakon <-ов> ~ <-ова> ~ <-ово> (-ov ~ -ova ~ -ovo) alakú, és a vélelem szerint az ebben lévő /v/ hang hasonlította magához az <-ого> (-ogo) rag /g/-jét, miközben a tradíció megtartotta az eredeti írásmódot.
A fonetikai magyarázat hasonló a felvetett alakuláshoz, de mégsem. A délorosz nyelvjárások <г> (g) helyén [γ]-t vagy [ɦ]-t ejtenek, míg az északiak az irodalmi nyelvvel egyezően /g/-t. Ugyanakkor a v-zés csak az északorosz dialektusokra jellemző. Tehát egyszerű [γ] ~ [ɦ] → [v] hangváltozás nem tételezhető fel. Ehelyett azt vélik, hogy a déli alakok behatoltak az északi területre, de ott az ismeretlen [ɦ] hang kiesett: az így létrejött hiátusban a [v] hiátustöltőként jelent meg. Erre mutat, hogy a kontaktusterület déli oldalán, az ukránban kimutatható hiátusos <у коо> (u koo) ’kinél’ alak. Az intervokalikus [x] → Ø → [v] a délszláv nyelvekben is fentáll, az alakította ki pl. a horvát-szerb <ruvo> ’ruha’ alakot a korábbi <ruho>-ból, vö. szlovák<rúcho> ’ua.’.
Meglehet a két magyarázat egyszerre igaz: a fonetikai jelenséget erősítette a morfológiai. Erre mutat, hogy csak a morfológiai rációval társuló <-ого> ~ <-его> (-ogo ~ -ego) esetén került v-ző alak az irodalmi nyelvbe, miközben további északorosz szavakban is fellép ez a jelenség, pl. <погост> (pogost) → <повост> (povost).
@szigetva: Ez alapján úgy kellett történnie, ahogy írtam. A kérdés csak az, hogy ez miért csak az /ego/-nál ment végbe, más intervokális /g/-nél viszont nem.
@ovninauta: Én is csak azt tudom, hogy pl. a lengyelben ugyanez -ego, a szlovákban meg a várt -eho. Itt van erről szó: en.wikipedia.org/wiki/Russian_phonology#Supplementary_notes de majd mondanak jobbat a nálam avatottabbak.