Amerika hangja

Sorozatunk előző részében a BBC-féle, az angol helyesíráson alapuló átírást mutattuk be. Most az amerikai szótárak gyakorlatával foglalkozunk.

Amerikában számtalan egynyelvű angol szótársorozatot adnak ki, például az American Heritage-t, a Random House-t, a Merriam-Webstert. Miközben az ismertebb angliai szótárak már mind áttértek az IPA-alapú átírás használatára, az ilyen szempontból is konzervatívabb amerikai szótárak maradtak a helyesírás-alapú átírásnál. Az IPA jelek Amerikában továbbra is a nyelvészek titkos jelei.

Titkos jelek beavatottaknak
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az egyszerűbb fele

Az imént említett három szótár átírásai sokban hasonlítanak egymásra és néhány megoldásuk a korábban bemutatott BBC-féle átírásra is. Azonban míg az utóbbi kizárólag az angol helyesírás jeleit használja mindenféle mellékjelek vagy átalakított betűformák nélkül, az amerikai szótárak feladják ezt a kötöttséget.

Az átírások előtt, ha nem egyértelmű vagy mindegy, a következő rövidítéseket használjuk: AH=American Heritage, BBC, M=magyaros, W=Merriam-Webster. A magyaros átírásban az [ȧ] rövid [á]-t jelöl.

Kezdjük az egyszerűbb végén: a „szokatlanabb” mássalhangzókat a helyesírást követve jellemzően kettősbetűk képviselik: chip M [csip], AH/W/BBC [chip] ’forgács’, ship M [sip], AH/W/BBC [ship] ’hajó’. A [zs] itt is [zh]: az azure M [ȧzsör], AH/W [azhər] ’azúr’, a helyesírásban th-val jelölt egyik hangot szintén a [th] képviseli (pl. thin [thin] ’vékony’), a zöngés változata viszont nem [dh], ahogy a BBC-nél, hanem Websternél [t̲h̲], az American Heritage-ben pedig (kurzív, azaz dőlt) [th], hiszen ez a hagyomány használhat mellékjeleket: this ’ez’ W: [t̲h̲is], AH: [this], BBC: [dhis]. Ennek előnye, hogy közelebb áll az amúgy is megszokott helyesíráshoz, viszont kérdés, hogy ezt a kis részletet észreveszi-e minden szótárhasználó. Mindeközben az is igaz, hogy ennek a kis részletnek nincs is olyan nagy jelentősége az angolban: szavakat gyakorlatilag sosem különböztet meg.

Alig észrevehető különbségek
(Forrás: Wikimedia Commons / Hedwig Storch / CC BY-SA 3.0)

Korábban említettük, hogy az angolban az [ng] mássalhangzó-kapcsolat [g]-je eltűnt, az n-nek viszont maradt a [g] előtti változata, ami különbözik az egyéb helyeken előforduló [n]-től. A BBC csak a helyesírásban használt jeleket alkalmazza, ezért ott a különbség megtartásához a nem ejtett [g] esetében ng-t, ha viszont kiejtjük, ngg-t kell írni: singer BBC [singuhr] ’énekes’, finger BBC [fingguhr] ’ujj’. Az American Heritage ugyanígy jár el, a Webster viszont itt az IPÁból ismerős [ŋ]-t alkalmazza: [siŋər], [fiŋgər].

Óangol szavak kezdődhettek [hn], [hl], [hr] kapcsolatokkal is, de ezek mára nyomtalanul eltűntek, az ilyesmivel nem foglalkozók nem is sejtik, hogy a neck ’nyak’, listen ’figyel’ vagy ring ’gyűrű’ első mássalhangzója előtt korábban egy [h] is állt.

Az óangol szavak kezdődhettek [hw] mássalhangzó-kapcsolattal. A [hw] később összeolvadt egy zöngétlen [w]-vé, amit az IPÁban a [ʍ] jelöl. A Hódító Vilmos nyomán érkező francia írnokok kezdték el a korábbi hw-vel írt szavakat wh-val írni, hogy beleilljenek a többi kettősbetű (ch, gh, sh, th) közé. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig az angolnak sok változatában már minden különbség eltűnt a [ʍ] és a [w] között, vagyis pontosan ugyanúgy ejtik például a which ’melyik’ és witch ’boszokrány’ szavakat. A különbség azonban több amerikai változatban fennmaradt, ezért a szótárak jelölik. Viszont nem a várt wh-val, hanem ezer évvel korábbra visszanyúlva hw-vel: which [hwich]. Az alább látható 975 és 1025 közöttre datált Beowulf kéziratban is ezt a hw-s megoldást láthatjuk az első szóban (hwæt ’what’), igaz a w helyett itt még egy rúna továbbélő változatát, a wynn-nek nevezett ƿ betűt használja a szerző.

A Beowulf első oldala (i. sz. 1000 körüli kézirat)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A bonyolultabb fele

Míg a mássalhangzókra használt átírási jelek, a fentebb sorolt kivételektől eltekintve megegyeznek a helyesírásban használt jeleikkel, a magánhangzók esetében egész más a helyzet. A rövid magánhangzók közül hármat a Webster ugyanúgy ír át, mint a BBC: fat M [fȧt], W/BBC [fat] ’kövér’, vet M/W/BBC [vet] ’állatorvos’, sit M [szit], W/BBC [sit] ’ül’. A rövid o kiejtése jelentősen eltér a mai angliai és amerikai angolban: az előbbiben nagyjából a magyar [o]-nak felel meg, az amerikai angol ismertebb változataiban elvesztette ajakkerekítését és teljesen nyílt lett, a magyar [á]-hoz hasonlít: hot M/BBC [hot], W [hät]. Itt tehát azért találunk eltérést a két jelkészlet között, mert a jelölt tartalom is más. (Ezért még azt is hozzá kell tennünk, hogy amikor a magyaros átírásunkban [hot]-ot írunk, akkor az angliai kiejtést imitáljuk, az amerikait a [hát] átírás adná pontosabban vissza.) Az American Heritage szótár ezeket a magánhangzókat rövidjeles betűkkel jelöli, a fenti szavak átírása tehát: [făt], [vĕt], [sĭt], [hŏt]. Ez a szótár is használja a Webster-féle ä jelet, például a palm [pám] ’tenyér’ szóban. Vagyis a Webster és az American Heritage különböző nyelvváltozatokat írnak le: az előbbiben a hot és a palm magánhangzója azonos ([ä], azaz M [á]), az utóbbiban nem ([ŏ], illetve [ä], azaz M [o] és [á]).

Az u kétféle rövid ejtése már a BBC-nek is gondot okozott: a gyakoribb, nyíltabb magánhangzó jele maradt az u (pl. hut M [hat], BBC [hut] ’kunyhó’), a ritkábbé pedig az uu lett (pl. put M [put], BBC [puut] ’tesz’). A Webster megoldása az, hogy a nyíltabbik magánhangzót azonosnak veszi a hangsúlytalan szótagok svájával (W [hət]), az utóbbira pedig tesz egy pontot (W [pu̇t]), ami tulajdonképpen felesleges. Az American Heritage az előbbit szintén „rövid u”-nak jelöli (AH [hŭt]), az „igazi” rövid u-t viszont két o-val jelöli, de mivel ez a helyesírásban a hosszú [ú] jele is, erre is tesz egy rövidjelet (AH [po͝ot]). Láthatjuk, hogy mindkét rendszerben – ahogy a BBC-ében is – fontosabb a helyesírás alapján megszokott magánhangzójel, mint az, hogy az u betű az [u] hangot jelölje.

A középangol hosszú magánhangzók ejtése mára jelentősen eltolódott, a helyesírás azonban nem követte ezt a változást. A helyesíráson alapuló amerikai szótárátírások is a középangol hagyományt követik: hate M [hejt], AH/W [hāt] ’utál’; meme M [mijm], AH/W [mēm] ’mém’; bite M [bajt], AH/W [bīt] ’harap’; ode M [oud], AH/W [ōd] ’óda’; rude M [rüud], AH [ro͞od], W [rüd] ’durva’; house M [háusz], AH [hous], W [hau̇s] ’ház’; void M [vojd], AH [void], W [vȯid] ’érvénytelen’. Itt is az [ú] esetében van eltérés: ennek a kettőshangzónak az első fele jelenleg is tolódik előre (ezért használjuk a magyaros átírásban rá az ü betűt). Mindenesetre egyik szótár sem írja ezt ū-val, aminek az okát abban sejtjük, hogy az ezzel a betűvel írt szavak egy részében egy [j] áll a magánhangzó előtt (pl. music [mjüuzik] ’zene’, cube [kjüub] ’kocka’), máshol viszont hiányzik ez a [j] (pl. nude [nüud] ’meztelen’, June [dzsüun] ’június’). Az átírásnak viszont egyértelműnek kell lennie, tehát a Webster szerint [myüzik], [kyüb], viszont [nüd], [jün].

Kockazene
(Forrás: Wikimedia / Eva Rinaldi / CC BY-SA 2.0)

Pont fordítva

Amikor a magyarban kiejtünk egy-egy szót, mindig az első szótagját ejtjük erősebben, az a hangsúlyos. Az angolban ez nem így van. Ugyan a magánhangzók minőségéből sokszor megjósolható, hogy hova esik a hangsúly – van olyan hagyomány, amelyben a svá ([ə]) csak hangsúlytalan lehet –, nem minden esetben van így. Azonos a két magánhangzó a statue [sztȧcsüu] ’szobor’ és tattoo [tȧtüu] ’tetoválás’ szavakban, de az előbbinek az első, az utóbbinak a második felére esik a hangsúly. Ezért az angol szótárak a hangsúlyt minden egynél több szótagú szóban jelölik. A többségi vélemény szerint a hangsúly egy-egy szótag tulajdonsága, mások szerint csak a magánhangzóhoz tartozik. A legtöbb átírás a többségi véleményt követi: a BBC-féle átírásban a hangsúlyt tartalmazó szótag egésze nagybetűs ([STACH-oo], [tuh-TOO]). Az IPA szabvány szerint a hangsúlyjel az adott szótag előtt áll ([ˈstaʧuw], [təˈtuw]). Az amerikai hagyomány épp fordítva jár el: a hangsúlyjelet a szótag után teszi ([sta^/chü], [tətü^/]). Ez a kettősség könnyen megzavarja a járatlan átírásolvasót. (Az online szótár már az IPA szokást követi.) Az amerikai szótárak átírásai viszont nem mindig különböztetik meg a másodlagos hangsúlyt az elsődlegestől, amivel csak egyetérthetünk.

Hogy jelezzük, nem a helyesírásról, hanem átírásról van szó, szokás az utóbbit jelek közé zárni. A nyest erre szögletes zárójeleket használ, ez igen elterjedt hagyomány. Ferde zárójelek (perjelek) közé is szokták zárni az átírást, így: /sztȧcsüu/. (Itt most nem térünk ki arra, mi a két jelölés között a különbség.) A Webster-féle hagyomány viszont épp ennek fordítottja, az átírás itt fordított perjelek között áll: \sta^/chü\.

Nem könnyű az átíráshasználók élete.

A különböző átírások használata az angol anyanyelvűeknek is gondot okoz. Az átírások közötti eligazodást segítendő ajánljuk a Wikipédia összefoglaló táblázatát.

Kapcsolódó tartalmak:

• Mit üzen a BBC?
• Hogy írjunk át?
• Mit írjunk át?
• Aki átír...
• Súlyos hangok

Hasonló tartalmak:

• Erről is legyen szó!
• Hosszú vagy feszes? Esetleg mindkettő?
• IPA csak egy van?
• Orosz nevek angol forrásból
• Távoli nyelvek,
  ismeretlen népek,
  záporozó kérdések

Hozzászólások (13):