Súlyos hangok
A hangsúly mibenlétét kutatjuk. Megismerjük az orosz kín és liszt közti különbséget, lesznek csivavák és zsiráfok, még szelfizünk is egyet. Párba állítjuk Londont Párizzsal, Detroitot Madriddal és Bagdadot New Yorkkal. A végén levonjuk a tanulságot: a hangsúly nem viszony, hanem lehetőség, legalábbis az angolban.
A hangsúly kifejezést több mindenre használjuk. Mondunk ilyeneket: „olyan hangsúllyal mondta, hogy egyből tudtam, baj van.” Itt arról van szó, hogy a másik hanghordozása, hanglejtése a szavakon túli többletjelentést adott a közlésének.
Van, aki a magánhangzóhoz, sőt hosszú magánhangzónak csak valamelyik feléhez köti a hangsúlyt. A különbség csekély, hiszen egy szótagban általában mindig van egy magánhangzó. Itt szótagok hangsúlyára fogunk hivatkozni.
A nyelvészet szűkebb értelemben használja a hangsúly kifejezést. A hangsúly a szótag tulajdonsága, egy több szótagú szónak jellemzően az egyik szótagja hangsúlyos, a többi nem. Pl. az orosz мýка [muka] ’kín’ szónak az első, a мукá [muka] ’liszt’ szónak viszont a második szótagja hangsúlyos. (Az orosz helyesírás általában nem jelöli a hangsúlyt, ha mégis, akkor a magánhangzóra tett ékezettel szokás jelezni. Az átírásban a hangsúlyos szótag magánhangzóját aláhúztuk.)
Hangsúly a mondatban
A magyarban nem izgalmas kérdés egy-egy szó hangsúlya, hiszen az szinte mindig a szó első szótagjára esik. Annál izgalmasabb, hogy egy mondatban mely szavakra esik hangsúly. A két szinten (a szóéban és a mondatéban) a hangsúly elhelyezkedését más-más elvek irányítják. Hogy egy mondaton belül hová – melyik szóra, szavakra – kerülnek a hangsúlyok, azt a jelentés szabja meg. Vessük össze az alábbi két mondatot (a leghangsúlyosabb szótagot aláhúzással jelöljük):
a. A csivava a markomban alszik.
b. A csivava a markomban alszik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Toronja Azul / CC BY 2.0)
Itt a hangsúly helyét nem az határozza meg, hogy az egyes szavak mit jelentenek, hanem az, hogy a mondatban melyik kifejezést akarjuk szembeállítani valami (akár ki sem ejtett) más kifejezéssel. Az a mondatban például ezzel: az ölemben, a b-ben viszont például ezzel: ébren van.
Kétféle szó
A szavaknak két fajtáját szokás megkülönböztetni, a tartalmas és a funkciószavakat. Tartalmas szavak például az igék, a főnevek, a melléknevek. Ezek nyílt osztályokat alkotnak, ami azt jelenti, hogy könnyen bővíthetőek, szinte bármikor alkothatunk új igét, főnevet, melléknevet: pl. a szelfi főnévből pl. a szelfiz igét vagy a szelfis melléknevet.
Másmilyenek a névmások, névelők, névutók, segédigék, ezek közé nehéz új elemet iktatni. Természetesen jönnek létre újabb névutók vagy segédigék egy-egy nyelvben, de ez semmiképpen nem mindennapi esemény. Az ilyen szavak tehát zárt osztályokat alkotnak.
(Forrás: 5plitreel.wordpress.com)
Hangsúly a szóban
Azt, hogy egy szón belül melyik szótag hangsúlyos, azt nem a szó jelentése dönti el. Ennek ellentmondani látszik a fentebb említett orosz szópár, a мýка [muka] ’kín’ és мукá [muka] ’liszt’. Azonban a két szóban a hangsúly helyének a különbsége nem a jelentésükből fakad, nem igaz az, hogy – mondjuk – az élelmiszert jelentő szavakban a második (vagy az utolsó) szótag volna hangsúlyos. A szóhangsúly helye az oroszban az adott szónak egy megjósolhatatlan tulajdonsága, mint pl. az, hogy a там [tam] ’ott’ magánhangzója más, mint a том [tom] ’kötet’-é.
Az átírásokban az angol angliai standardját közelítjük. A szokatlan jelek: [ā] hosszú magyar [a], [ȧ] rövid magyar [á], [ē] hosszú magyar [e]. A hangsúlyos szótagok magánhangzóját aláhúzzuk.
Az angolban egy szóban nem pontosan egy hangsúlyos szótag van. A tartalmas szavakban mindig van hangsúly, de a funkciószavak között vannak olyanok, amelyekben nem minden esetben van így. A következő mondatok átírásában ismét aláhúzzuk a hangsúlyos szótagok magánhangzóját.
a. Can you do it? [kön juw duw it] ’Meg tudod csinálni?’
b. Yes, I can. [jesz aj kȧn] ’Igen, meg.’
c. Carter saw us. [kāta szór ösz] ’Carter látott minket.’
d. Carter saw US. [kāta szór asz] ’Carter minket látott.’
Az a mondatban a can ’tud’ segédigére nem esik hangsúly, a b mondatban, ahol a mondat végén van, viszont igen. A következő két mondatban az us ’minket’ névmást találjuk: a c-ben nincs rajta hangsúly, a d-ben van. Itt nem az számít, hogy a mondat végén áll, hanem hogy a d mondatban szembeállítjuk valami mással: pl. ’minket látott és nem titeket’. Láthatjuk, hogy a magyarban ezt a szembeállítást a szórend is kifejezi.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az angolban az is előfordul, hogy egy szóban több szótagra is esik hangsúly. Különösen gyakori ez a hosszabb szavakban. Sőt egy három szótagú szónak ha az utolsó szótagján van hangsúly, akkor van benne még egy, legtöbbször az első, ritkán a második szótagon. Pl. contradict [kontrödikt] ’ellentmond’, divorcee [dövószij] ’elvált (ember)’. Tehát van xxx és xxx alakú szó, nem létezik viszont xxx alakú szó (az x itt egy szótagot jelöl). Sok olyan két szótagú szó is van, amelyben mindkét szótag hangsúlyos: pl. sardine [szādijn] ’szardínia’, pontoon [pontuwn] ’ponton’.
A hangsúly viszony?
Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mi is az a hangsúly, mit jelent az, hogy egy szótag hangsúlyos. A hangsúlynak több megnyilvánulása is van a kiejtésben. Lehet a hangsúlyos szótag magánhangzója hosszabb, hangosabb, magasabb hangú, azaz valamilyen módon erősebb, a környezetéből kilóg.
(Forrás: Wikimedia Commons / Luca Galuzzi / CC BY-SA 2.5)
Sokan úgy tartják, hogy egy szótag mindig egy másik szótaghoz képest tud csak hangsúlyos(abb) lenni, önmagában nem. A szótárak például az egyszótagú szavakban nem is jelölik a hangsúlyt, hiszen az egyetlen magánhangzó nincs mihez képest kitűnjön. Ha a hangsúly viszonyítás kérdése, akkor hogyan lehet egy két szótagú szónak mindkét szótagja hangsúlyos? Hiszen a kettő közül az egyikre erősebb hangsúly esik, tehát az lesz hangsúlyos, a másik pedig – hozzá képest – hangsúlytalan.
A csúszó hangsúly
Hangsúly szempontjából háromféle két szótagú szó van az angolban. Van, amelyiknek csak az első szótagján lehet hangsúly, mint például London [landön], Paris [pȧrisz], van, amelyiknek csak a másodikon, mint például Detroit [dötrojt], Madrid [mödrid] és van, amelyiknek bármelyiken, mint például Baghdad [bȧgdȧd], New York [njuw jók]. Az első két csoport tagjaiban nem változnak a hangsúlyviszonyok, ha egy újabb szó kerül mögéjük a csoportjukba (szintagmájukba): London airport [landön ēpót] ’londoni repülőtér’, Paris nights [pȧrisz najtsz] ’párizsi éjszakák’, Detroit River [dötrojt riva] ’Detroit folyó’, Madrid palace [mödrid pȧlösz] ’madridi palota’.
A két hangsúlyt tartalmazó szavakban viszont változnak a hangsúlyviszonyok. Önmagában ejtve a Baghdad vagy New York szót, a második szótagon erősebb a hangsúly ([bȧgdȧd], [njuw jók]). Viszont ha egy főnévi csoportban követi őket még valami, akkor az első szótagjuk lesz hangsúlyosabb: Baghdad railway [bȧgdȧd rejlwej] ’bagdadi vasút’, New York City [njuw jók szitij] ’New York városa’. A probléma az, hogy nem mondhatjuk, hogy a Baghdad és a New York ugyanolyan, mint a Detroit és a Madrid, azaz a második szótagjuk hangsúlyos, az első pedig nem (xx), hiszen az utóbbiakban nem változhat ez a hangsúlyszerkezet, az előbbiekben – mint láttuk – igen. De nem is olyanok mint a London és a Paris, mivel azokban az első szótag hangsúlyos, akár önmagukban állnak, akár nem (xx).
(Forrás: Wikimedia Commons / Reinhard Dietrich / GNU-FDL 1.2)
Az olyan szavakban, amelyekben a hangsúly erőssége váltakozni tud, azt kell feltételeznünk, hogy mindkét szótag hangsúlyos. Ebből viszont az következik, hogy a hangsúly nem egy viszony a két szótag között. Tehát nem csak az számít hangsúlyosnak, ami kilóg a környezetéből, hanem az is hangsúlyosnak számít, amivel ez előfordulhat. Ezek szerint a hangsúly egy lehetőség arra, hogy adott szövegkörnyezetben az adott szótag lóghat ki a legjobban a környezetéből.
A hollandban van egy olyan jelenség, hogy az összetett mellékneveknél, pl. grasgroen (fűzöld), kristalhelder (kristálytiszta), gloednieuw (vadonatúj) stb. a 2. tagon van a hangsúly, ha predikatív szerepben állnak. Tehát: Mijn huis is grasgròen = A házam fűzöld. (Igaz, ez elég vitatott, ki ide, ki oda rakja, a szakirodalom sem egységes.) Ami viszont biztos, hogy ha ezek attributív szerepben vannak, akkor csak és kizárólag az 1. tag lehet főhangsúlyos. Een gràsgroen huis = Egy fűzöld ház. Szerintem ennek köze lehet ahhoz, hogy így nem kerül egymás mellé két főhangsúlyos szótag. Ahogy New York Cityben sem pl. Arról persze fogalmam sincs, hogy akkor pl. más esetekben az angolban miért kerülhet két főhangsúlyos szótag egymás mellé, vagy hogy miért csak bizonyos szavak vannak így 'duplán kódolva'. Az viszont lehetséges, hogy a duplán kódolt szavak ezt a már említett mintát követik.
A német szerintem nem lesz teljességgel érthetetlen attól, ha valaki következetesen rossz helyre teszi a hangsúlyt. Bár nyilván nagyon kacifántosan fog hangozni (hangzani?). ;)
@El Vaquero: Persze, hogy nem, hiszen szerintem a magyar sem finnugor. Máshol azt szoktam írni, hogy FMM (finnugor mínusz magyar) nyelvek. Dehát a "finnugor" kifejezés is csak egy szóhasználat nálam. Hiszen azt, hogy a tizenvalahány FMM mind finnugor-e, csak az tudná eldönteni, aki mindegyiket ismeri - valamennyire. Én még a finnt is csak épphogy ismerem: van egy nyelvkönyvem és finn-magyar, magyar-finn szótáram. Szóval legálább egyet komolyan, beszédszinten, s a többit, az összes FMM-et minimum ennyire kellene ismernie mindenkinek ahhoz, hogy bármit is állíthasson róluk. Ez pedig képtelenség, hiszen több FMM-nak sem írása nem volt, sem élő beszélője nem maradt már napjainkra.
Már az magában, hogy a finn nyelvben nincs C(=TSz), nincs B és szóeleji D sem, nincs G és F, nem vált szét még az S/Sz sem, az én felfogásom szerint abszolút kizárja, hogy a magyar finnugor nyelv lehessen.
@Krizsa: kötve hiszem, hogy a szlovák finnugor nyelv lenne.
A finnugor nyelvek többségében, a szlovákban és a magyarban és a hangsúly mindig a szó elején van. A flektáló sémi nyelvekben általában nem az első szótag a hangsúlyos. A hivatalos nyelvészet – tudomásom szerint – nem ismeri ennek az okát. A gyöknyelvészet nemcsak ismeri, hanem fel is használja a szóhangsúlyokat a szavak eredetének meghatározásához.
Idézek a cikkből: „Az orosz мýка [muka] ’kín’ szónak az első, a мукá [muka] ’liszt’ szónak viszont a második szótagja hangsúlyos.”
A magyar mák (mérgező) és makk (koppan) héber rokonszavai a maká = ütés, csapás, seb, makis = kopog, makel = bot, pálca, muaká = szorongás, machív = fájdalmas. Nyilvánvaló, hogy az orosz muka = kín és MAK = mák, a magyarnak és a hébernek is rokonszavai.
Az orosz muká = liszt, mukomól = molnár. A héber mauch = szét-, összenyomott, machtes = mozsár, ke-mah = liszt. (itt feltétezzük, hogy a k’, ke- = olyan mint, olyan hogy - jelentésú előrag végleg ráragadt a héber szóra. Az orosz muká = liszt tehát valószínű, hogy rokona a héber mauch szónak.
Most az orosz muko-mól szóösszetétel második tagjához keresünk hasonlókat. A héber molel = szétmorzsol. A magyar ML váz: málé, mállik, malom, molnár szavai az orosznak, hébernek egyaránt rokonai.
@El Vaquero: Ha a magánhangzó nem sorvad el, akkor nem lehet zéró a hangsúly. Mégpedig azért nem, mert annak más szegmentális következményei is volnának. De erről majd legközelebb…
Ááá, ez nagyon elméleti téma. A valóságban, összefüggő beszédben még semleges mondatoknál is bármikor megcsinálják az angol anyanyelvűek, hogy nagyobb tempónál, vagy hosszabb hanglejtésszakaszon bizonyos főhangsúlyos, és mellékhangsúlyos szótagoknál csak zéróhangsúlyt alkalmaznak, azaz hangsúlytalanul ejtik, de a magánhangzó nem sorvad el benne. Ez inkább tempófüggő, hanglejtésszakasz hosszától függő, ritmusgazdálkodási kérdés (ilyenkor csökkentik a hangsúlyos szótagok számán, vagy esetleg növelhetik, hogy ne legyen egymás nyakán túl sok egymás utáni hangsúlytalan vagy túl sok hangsúlyos szótag). Persze ettől még meg kell tanulni az angol szavak hangsúlyát, mivel az angolban a hangsúly a minden, minden a hangsúly köré szerveződik, a helyesírás, a kiejtési (ritmus, hanglejtés) és ragozási kérdések is. A magyarok legnagyobb kiejtési hibája, hogy nem a jó szótagot hangsúlyozzák, hanem a legelsőt. Ritmus nélkül meg az angol (akárcsak a német) nyelv, összedől, mint a kártyavár, értelmetlenségbe, logikátlanságba fullad, a lényege veszik oda.
@LvT: Igen, elnézést a lakonikusságért. Ezek igei csoportok, és ugyanúgy viselkednek, mint a főnéviek: retúrn bóoks (mint Madríd pálace), tórment bóoks (mint Néw York Cíty), édit bóoks (mint Páris níghts).
>> tórment bóoks <<
.
Ez úgy egészítendő ki, pl. hogy <they torment books>, azaz 'könyveket kínoznak'?
@LvT: Ez nem csak a főnévi csoportra jellemző: retúrn bóoks, de tórment bóoks (egyébként retúrn és tormént). Vannak szavak, amelyekben mehet előre a hangsúly, és vannak, amelyekben nem. Ha jól értem az orosz példát, ott a paradigmának két különböző tagjáról van szó. Az angolban nem.
>> Viszont ha egy főnévi csoportban követi őket még valami, akkor az első szótagjuk lesz hangsúlyosabb […] Az olyan szavakban, amelyekben a hangsúly erőssége váltakozni tud, azt kell feltételeznünk, hogy mindkét szótag hangsúlyos […] Ezek szerint a hangsúly egy lehetőség arra, hogy adott szövegkörnyezetben az adott szótag lóghat ki a legjobban a környezetéből. <<
.
Ezt nem érzem optimális leírásnak. Ez esetben pl. az orosz <гора́> ’hegy’ szónak is mindkét szótagját hangsúlyosnak kellene nyilvánítanunk, mert vannak olyan paradigmatikus alakjai, ahol a hangsúly átkerül az első szótagra; sőt kontrasztot is kapunk, mint <горы́> ’hegynek a(z)…’, ill. <го́ры> ’hegyek’. De ennek a szónak továbbra is egyetlen hangsúlya van, amely a helyét változtatja paradigmatikusan. Ez a mozgásminta ugyanúgy szótári kérdés, mint a hangsúly helye.
.
És ha az angolban a hangsúly ilyen előretolódása csak a főnévi csoport determináns részében történik meg, akkor meg főleg nem lehet azt mondani, hogy két potenciális hangsúlyunk van, amelyeknek a realizálódása a fonetikai környezettől függ. Hanem ez az orosz <горы́> : <го́ры> párhoz hasonlóan szupraszegmentális nyelvtani elem, amelynek az a célja, hogy jelölje a mozgó hangsúlyú és mozgó funkciójú szavak aktuális szerepét. Szerintem.
A hosszabb szavaknál a spanyolban is szinte mindig van mellékhangsúly, ezt egy elterjedt vicc is alátámasztja, amelyet már előtt néhány bemondó, műsorvezető: "En dos palabras, impresionante!" ('Két szóval, lenyűgöző!'). A vicc poénja pedig abból következik, hogy az "impresionante" szóban két hangsúly van (ékezettel jelölve): /ìmpresionánte/.
Speciális esetet alkotnak a -mente határozóképzővel ellátott melléknevek. Egyes nyelvtanok szerint ezek főhangsúlya az melléknévi összetételre esik, mások szerint a -mente végződés első szótagjára. Tehát pl. az últimamente ('mostanában, az utóbbi időben') az egyikféle elemzés szerint /últimamènte/, a legújabb nyelvtan szerint viszont /ùltimaménte/.
"Sokan úgy tartják, hogy egy szótag mindig egy másik szótaghoz képest tud csak hangsúlyos(abb) lenni, önmagában nem."
Hát ez pl. a spanyolra kapásból nem igaz, mivel vannak önmagában is hangsúlyos, ill. hangsúlytalan egy szótagú szavak: si 'ha' / sí 'igen', amelyeket más dallammal is ejtenek. De pl. a como 'ahogy/mint' és a cómo 'hogyan/milyen?' sem hangzik ugyanúgy (az utóbbiban az /o/ is nyíltabb).