Kivetés és betoldás
A francia szavak kiejtéséről már volt szó, ám az egyes szavak kiejtésének ismerete még mindig nem elegendő ahhoz, hogy egy francia szöveget is helyesen fel tudjunk olvasni. Hogy miért nem? A cikkben megmutatjuk, hogy miért a ritmikus csoport a francia kiejtés legfontosabb alapegysége, és hogy mi történik a ritmikus csoportok belsejében. Ilyen például a hangkivetés, vagy az elsőre meglehetősen rejtélyesnek tűnő hangátkötés.
A francia kiejtés alapegysége nem a szó, hanem egy több szót magában foglaló szócsoport, az úgynevezett ritmikus csoport. A ritmikus csoportok elkülönítése azért különösen fontos, mert más szabályok érvényesek a csoportok belsejében és a csoportok között. De ne szaladjunk ennyire előre. Először vizsgáljuk meg, hogy hova esik a franciában a hangsúly, és milyen szerepet játszik ez a ritmikus csoportok elkülönítésében.
A hangsúly
A francia kiejtés első jellemzője, amivel foglalkozunk, a hangsúly. Erről annyit érdemes megjegyezni, hogy míg a magyarban a (többszótagú) szavak első szótagjára (pontosabban annak magánhangzójára) esik a hangsúly, a franciában az utolsóra. Persze a beszédben a szavak nagyobb egységeket, mondatokat alkotnak, és ilyenkor nem lesz minden egyes szó utolsó szótagja hangsúlyos, hanem az úgynevezett ritmikus csoport/szólam végére esik a hangsúly. De mi pontosan a ritmikus csoport? Általában minden főnév/ige/melléknév, stb. önálló ritmikus csoportot alkot, az előttök álló prepozíciókkal, névelőkkel, kötőszókkal (rövid, gyakori szavakkal) együtt (a ritmikus csoportok közötti határokat )-vel jelöltük, a hangsúlyos magánhangzókat aláhúztuk):
Les enfants ) de Jean-François ) sont allés ) au cinéma ) en fin d’après-midi. )
a gyerekek ) Jean-François-é ) elmentek ) moziba ) a végén délután-é )
’Jean-François gyerekei elmentek moziba késő délután.’
(Forrás: Wikimedai Commons / LPLT / GNU-FDL 1.2)
Az aláhúzott magánhangzók a többihez képest megnyúlnak. A ritmikus csoport ejtésekor folyamatosan nő a hangmagasság, majd egy rövid szünet következik, és a következő ritmikus csoport ismét alacsonyabb hangmagasságról indul. Ez a hanglejtés hozzájárul ahhoz, hogy a franciát sokan dallamos, éneklő nyelvként jellemzik. (Ezt bármilyen francia nyelvű hanganyagon megfigyelhetjük, de a legstílusosabb, ha az erről szóló magyarázatot hallgatjuk meg.) A ritmikus csoportok fontos szerepet játszanak az alább tárgyalt elision és liaison (hangkivetés és hangátkötés) jelenségeiben is.
Az elision, azaz hangkivetés
Az elision [élizjoⁿ] vagy hangkivetés (és a liaison [lijézoⁿ] vagy hangátkötés) is ugyanarra az általános szabályszerűségre vezethető vissza: a francia igyekszik kerülni két magánhangzó egymás mellett állását (ezt hívják hiátusnak). Ennek elkerülésére éppen ez a két megoldás van: vagy „kivetjük” az egyik magánhangzót, vagy betoldunk közéjük egy mássalhangzót. A rendszeres és szabályszerű hangkivetés a franciában az egyszótagú, gyakori, instabil [ə]-t tartalmazó szavakra jellemző. Amikor ezek után egy magánhangzóval kezdődő szó jön, az [ə] automatikusan kiesik a szavak végéről és ezt írásban is kötelező jelölni: az e helyére ’-t teszünk, a szót pedig szünet nélkül egybeírjuk a következővel (a * a hibás szerkezeteket jelöli):
*je aime [zsö em]
→ j’aime [zsem] ’én szeretek’*tu me entends? [tü mö aⁿtaⁿ]
→ tu m’entends? [tümaⁿtaⁿ] ’hallasz engem?’*ce est ce que il faut faire [szö e szö kö il fó fer]
→ c’est ce qu’il faut faire [szeszkilfófer] ’ez az, amit csinálni kell’
Mielőtt továbbmennénk, két dolgot kell megjegyeznünk. Az egyik az, hogy a gyors beszédben az említett szóvégi magánhangzó akár mássalhangzó előtt is kieshet. Ezt látjuk az utolsó példában: ce que il → ce qu’il [szkil], bár ez nem kötelező és az írásban nincs is nyoma. Sőt, a magánhangzó kiesése után megmaradó mássalhangzó még hasonulhat is a következő szó szókezdő mássalhangzójához (például a következő példában a [zs] zöngétlenedik): je pense [zsö paⁿsz] → [zspaⁿsz] → [spaⁿsz] ’én gondolom’. A másik fontos megjegyzés az, hogy nem csak az e eshet így ki, bár ez a leggyakoribb, hanem az i, sőt alkalmanként már az u is (az i kiesése bizonyos szavakban kötelező, az u-é viszont nem, így az előbbit jelöli az írás, az utóbbit nem):
*si il vient [szi il vjeⁿ] → s’il vient [szilvjeⁿ] ’ha ő jön’
tu as vu? [tü á vü]/[távü] ’te láttad?’
![[spaⁿsz]](/media/spa-sz.jpg?large)
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicolás Pérez / GNU-FDL 1.2)
A hangkivetés jelensége természetesen összefügg mindazzal, amit az instabil [ə]-ről korábban már elmondtunk, hiszen a kieső e-k mindegyike valójában egy instabil [ə]. Azért éremes mégis a hangkivetést külön tárgyalni, mert ezeknek az [ə]-knek a kiesése (magánhangzó előtt) kötelező (azaz nem függ a beszédtempótól, vagy attól, hogy éppen spontán beszédben szerepelnek-e vagy énekben, stb.), ez pedig nem minden esetben mondható el a többi instabil e-ről (tehát azokról, amelyek nem egyszótagú, gyakori szavakban, vagy nem a szó végén állnak). Lássuk most a szavak összefűzésének másik fontos szabályát, a liaisont vagy hangátkötést.
Liaison, vagy hangátkötés
Mint említettük, a hiátust (két magánhangzó találkozását) úgy is el lehet kerülni, hogy betoldunk egy mássalhangzót közéjük (ezt hívják epentézisnek). Ez történik például az i és egy másik magánhangzó között, amennyiben az i előtt két mássalhangzó (zárhang és folyékony hang áll): trier [trijé] ’szétválogatni’. Ilyenkor a betoldott hang egy félhangzó, a [j].
A hangátkötés abban különbözik az egyszerű hangbetoldástól, hogy a hangátkötéskor megjelenő mássalhangzó tulajdonképpen már jelen van a szó végén, csak általában nem ejtődik, hangátkötéskor viszont megjelenik. Ez abból látszik, a két magánhangzó között megjelenő mássalhangzó mindig az adott szó függvénye, sosem akármilyen vagy egy bizonyos mássalhangzó:
grand [graⁿ] ’nagy’ de: grand homme [graⁿtom] ’nagy ember’
tout [tu] ’minden’ de: tout homme [tutom] ’minden ember’
les [lé] ’többes számú névelő’ de: les amis [lézámi] ’a barátok’
venez [vöné] ’gyertek/jöjjenek’ de: venez ici [vönéziszi] ’gyertek/jöjjenek ide’
faux [fó] ’hamis’ de: faux amis [fózámi] ’hamis barátok’
long [loⁿ] ’hosszú’ de: long article [loⁿgártikl] ’hosszú cikk’
trop [tró] ’túl’ de: trop amer [tropamer] ’túl keserű’
gentil [zsaⁿti] ’kedves’ de: gentil enfant [zsaⁿtijaⁿfaⁿ] ’kedves gyerek’
premier [prömⁱé] ’első’ de: premier étage [prömⁱerétázs] ’első emelet’
Ha nem vesszük figyelembe a nyelvtörténetet (és erre nyomós okunk lehet, hiszen az anyanyelvét tanuló francia kisbaba sincs tisztában az ófrancia hangtannal, mégis megtanulja a hangátkötés szabályait), akkor például azt mondhatjuk, hogy bizonyos francia szavak végén van egy „rejtett” (általában néma) mássalhangzó, ami bizonyos végződések vagy magánhangzóval kezdődő szavak előtt aktiválódik. Ezzel két problémát nem tudunk megfelelően megmagyarázni. Az egyik az, hogy ez a bizonyos rejtett mássalhangzó másként bukkanhat fel a nőnemű e végződés előtt és máshogy hangátkötéskor: grand homme [graⁿtom], de grande maison [graⁿd mézoⁿ] ’nagy ház’, gros ami [grozámi] ’kövér barát’, de grosse voiture [grosz vᵘátür] ’kövér (nagy) autó’, ami cáfolná azt az elképzelést, hogy a grand egy bizonyos, általában nem ejtett mássalhangzóra végződik. A másik az, hogy olyankor is megvalósulhat a hangátkötés, amikor ezt a hangkörnyezet nem motiválná, mert a szó kiejtett mássalhangzóra végződik: tels [tel] ’ilyenek’, de: tels amis [telzámi] ’ilyen barátok’.
Ha azonban nyelvtörténeti szempontokat is figyelembe veszünk, más válaszokat kapunk. Ha így nézzük, akkor a hangátkötéskor megjelenő mássalhangzókat nem úgy kell tekintenünk, hogy a többi szóvégi mássalhangzóhoz hasonlóan általában némák, de bizonyos környezetekben (pl. liaison) mégis megjelennek, hanem épp ellenkezőleg: a liaison-ban résztvevő mássalhangzók mindig is jelen voltak, és a többi szóvégi mássalhangzóval ellentétben, soha nem is tűntek el.
Egy régebbi nyelvállapotban ugyanis minden szóvégi mássalhangzót ejtettek a franciában, majd a nagy többségük lekopott, tulajdonképpen csak az írás őrzi őket, kivéve ott, ahol magánhangzó követte őket, azaz éppen a liaison környezetében (hogy pontosan mik ezek a környezetek, lásd alább). Ez egyébként azt is megmagyarázza, miért hangzik a grand d-je [t]-nek liaison-ban és [d]-nek a nőnemű e-végződés előtt. Bizonyos szóvégi mássalhangzók ugyanis zöngétlenedtek az ófranciában (így lett a [d]-ből [t] a hímnemű alakban), és így a zöngétlen mássalhangzó (ebben az esetben a [t]) vett részt a hangátkötésben, amit a mai kiejtés is őriz. Ezzel ellentétben a nőnemű alakban nem ment végbe zöngétlenedés, hiszen a d nem a szó végén áll (grande). A szóvégi mássalhangzók lekopása is csak a hímnemű alakot érintette, így lett belőle [graⁿ].
(Forrás: Wikimedia Commons / Colocho / CC BY-SA 2.5)
Ezzel azonban még nem merítettük ki a hangátkötés használatának szabályait, ugyanis az nem feltétlenül megy végbe minden esetben, amikor szóhatáron két magánhangzó találkozik. Vegyük most végig a környezeteket, ahol a hangátkötés kötelező, és ahol tilos. Általánosságban elmondhatjuk, hogy csak a szoros egységet alkotó szópárok között van kötelező hangátkötés, mint például:
névelő (pontosabban determináns) + főnév: les enfants [lézaⁿfaⁿ] ’a gyerekek’
alanyi és tárgyi névmások (klitikumok) + ige: nous avons [nuzávoⁿ] ’nekünk van’
melléknév + főnév: certaines étudiantes [szertenzétüdjaⁿt] ’bizonyos diák(lány)ok’
határozó + melléknév: très intéressant [trezeⁿtéreszaⁿ] ’nagyon érdekes’
prepozíciók után: chez un ami [sézenami] ’egy barátnál’
Nem nehéz észrevenni, hogy ezek éppen azok a szócsoportok, amelyek a mondatban ritmikus csoportot vagy szólamot alkotnak. A hangátkötés (és a hangkivetés) tehát arra szolgál, hogy egy ritmikus csoporton belül minél simább legyen a kiejtés, azaz ha lehet, ne találkozzon két magánhangzó.
Két ritmikus csoport között tehát nincs hangátkötés, mint ahogy nincs a nem névmási alany és az ige között (mes amis arrivent [mézámi áriv] ’a barátaim érkeznek’), az et [é] ’és’ után (Pierre et Anne [Pjer é Án] ’Péter és Anna’), valamint az úgynevezett „hehezetes h”-val kezdődő szavak előtt. Ezekben a főként germán eredetű szavakban a szó eleji h betű ma már néma, de a szó úgy viselkedik, mintha még mindig mássalhangzóval kezdődne. Így aztán vigyázzunk, ha a Hősök terét szeretnénk megmutatni francia ismerősünknek: Place des héros [plász dé éró] ’Hősök tere’, nem pedig [plász dézéró] Place des zéros ’Nullák tere’.
Források
Marie-Hélène Côté, French Liaison, In: The Blackwell Companion to Phonology, 2011
In the singular adjective + noun context (6b), liaison with a small number of adjectives applies with a change in the quality of the preceding vowel. For example, bon ‘good-masc’ has a nasal vowel [ɔ̃] in non-liaison contexts but its oral correspondent [ɔ], also found in the feminine form bonne [bon] {ami nyilván [bɔn] akar lenni — szigetva}, in liaison contexts (8a). Bon contrasts in this respect with words like mon ‘my-masc’, which retain their nasal vowel in liaison and non-liaison contexts alike (8b).7 This distinction is referred to as liaison with and without nasalization, which has received different treatments, based on rule ordering (chapter 74: rule ordering), underlying representations (chapter 7: feature specification and underspecification), syntactic structures, or paradigmatic effects (chapter 83: paradigms) (Prunet 1992; Steriade 1999). Tranel (1990) and Cǒté (2005) argue that liaison without nasalization involves suppletion rather than liaison in the usual sense.8 A similar, but less studied, alternation concerns the variation between [e] and [ε] before liaison [ʁ] (8c); [e] is found in non-liaison masculine forms like dernier [dεʁnje] and [ε] in feminine forms like dernière [dεʁnjεʁ].
Jegyzetek:
7 Some varieties have an oral vowel in liaison contexts in both bon and mon, e.g. mon enfant [mɔnãfã].
8 This analysis groups bon-type words with another small set of adjectives with distinct forms in liaison and non-liaison contexts, which have traditionally been analyzed as involving suppletion and not liaison (e.g. liaison bel [bεl] and non-liaison beau [bo] ‘nice-masc’).
@cherbourg: Igen, ez abszolút lehetséges, csak az a kérdés, hogy miért csak a proklitikumok esetében választják ezt a megoldást (és ott, hogy certain, miért nem?), illetve hogy miért nem pl. a denazalizációt választják, lehetne liaisonban is [mon]. Vagy lehet, hogy épp az ettől való megkülönböztetés miatt? Mindenesetre köszi, nagyon érdekes.
Ja és persze annéE, ezt az előbb elgépeltem...
Fontos lehet az, hogy a nazális mgh.-k n előtti megjelenése a franciában monomorfemikusan (értsd nem liezon-környezetekben) tiltott. A liezonban való előfordulás Steriade szerint annak köszönhető, hogy a hímnemű melléknév/prepozíció egyfelől hasonlít a mássalhangzó előtti (nem-liezonos) nazális mgh-s alakra (pl. mõ), másfelől "el akarja kerülni" a hiátust, és ezt konzervatív módon úgy teheti, hogy előveszi a nőnemű alak (mon) szóvégi mássalhangzóját. Ennek következménye a nazális mgh+nazális liezon szimultán megjelenése (mõn). Ilyen jelenség a nyelvekben gyakori: mármint az, hogy morfhatáron a szekvenciák megsértik a monomorfemikus fonotaktikát.
@szigetva: Igen, valami ilyesmiről lehet szó, de hogy az, hogy ezek proklitikumok, hogy függ össze azzal, hogy bennük nazális a magánhangzó... még nem teljesen értem. Mondhatjuk, hogy a proklitikumok kb egy szót alkotnak a következővel, ezért a nazalizáció végbemenetele után itt nem kopott le az n, és van is erre más példa: egyes dialektusokban az anné [áné] 'év'-et nazális a-val és utána n-el mondják. De ez még mindig nem magyarázza, hogy a bon vagy a certain magánhangzója miért denazalizálódik. Vagy igen?
@Gazdik Anna: Hú, akkor hülyeséget írtam itt: www.nyest.hu/hirek/hol-a-hatar Tehát ez csak proklitikumokkal van? Nyilván az un-nél is (ha az aucun-nél). A kevésbé lexikalizált dolgoknál is: bon enfant? Persze akkor már a mn is hátul van inkább...
@szigetva: Asszem ez nem ilyen egyszerű, a _bon ami_-ban pl az o nem nazális [bonámi], és általában a szóvégi nazális mgh liaisonban denazalizálódik (huh), kivéve az aucun és társait, illetve ahogy mondod, a mon ton son-t.
@Gazdik Anna: De az összes szóvégi n ilyen liaisonban, nem? A _mon oncle_ is [mõn õkl], meg a _bon homme_ is [bõn om].
@cherbourg: Igen, érdekes dolog ez a grosse... ha jól tudom, a generatív fonológia is vmi bonyolult szabályrendezéssel magyarázza ezt.
Az aucun-ről és társairól annyit, hogy az aucun végén az n nem ejtődik, a magánhangzó viszont nazális. Az aucune-nél nem ez van, az [n] nem esik ki, [ün] a vége, stb. Az aucun ami-nál viszont nazális a magánhangzó ÉS az [n] is ejtődik. Ez valszeg azt jelenti, hogy előbb ment végbe a nazalizáció és utána a szóvégi msh-k lekopása, kivéve ott, ahol nem kopott le, pl. liaison-ban. Vmi ilyesmi...
@Gazdik Anna: mondhatnánk talán azt, hogy volt szóvégi zöngétlenedés, de emellett volt intervokalikus s-zöngésedés is (ahogy mondod), de ez utóbbi a "grosse"-t nem érintettte, mert addigra a szóvégi e lekopott. Ezzel csak az a baj, hogy ha a nőnemű "grosse" után magánhangzó-kezdetű szó áll, akkor itt is végbe kellene mennie a z-sedésnek. De nem csinálja.
"...és akkor még nem is bezéltünk az aucun-aucune-aucun ami hármasáról... :)"
Mi van ezzel?
@szigetva: Igen, ez nagyon jó észrevétel, én is gondolkoztam rajta és csak annyit találtam, hogy bizonyos zöngétlen mássalhangzók meg liaison-ban zöngések lesznek, meg az s egyébként is z-nek ejtendő két magánhangzó között (lásd rose). De ez nem magyarázza a grosse-t. Jó lenne jobban megérteni, hogy pontosan mi történik a gros-grosse-gros ami esetében, és akkor még nem is bezéltünk az aucun-aucune-aucun ami hármasáról... :)
„Bizonyos szóvégi mássalhangzók ugyanis zöngétlenedtek az ófranciában”: a gros~grosse-nél meg pont fordítva?