Zéró? Nem semmi!
Ha a nyelvben valami nem hangzik el, akkor az vagy nincs ott, vagy ott van, csak nem mondjuk és persze nem halljuk. Annak járunk utána, mikor melyik megoldást érdemes feltételezni. A lengyel lányoktól egy jelöletlen bocin át egy elesett orosz katonáig haladunk.
Közismert tény, hogy a semmi is jelenthet valamit. Nem olyan régen például a magyar állam azt vette a magán-nyugdíjpénztárból való kilépési nyilatkozatnak, ha egy tag nem tett semmit. Ezzel elég gyökeresen módosította a saját jövőjét az illető. Vannak olyan helyzetek, amikor a semmittevés akár bűncselekménynek is minősül, pl. egy baleset után a segítségnyújtás elmulasztása.
A nyelvi semmi
A nyelvben ugyanígy lehet a semminek jelentése. Például ha összehasonlítjuk lengyel dziewczyna [dzsefcsina] ’lány’ és dziewczyny [dzsefcsini] ’lányok’ szavakat (a [dzs], [cs] és az [i] nem pont olyan, mint a magyarban, de ettől itt most eltekintünk), megállapíthatjuk, hogy az egyes számot (alanyesetben) az [a], a többes számot az [i] jelöli. Magyar megfelelőikben ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy az egyes számot az jelzi, hogy a szó végén nem áll semmi. Jelöljük ezt egyelőre így: lány+∅, ahol a ∅ a „zéró morfot” jelöli, ami szembenáll az -ok többesjellel.
(Forrás: euro2012girls.com)
A magyar szavakra az ún. agglutináció (’hozzáragasztás’) a jellemző, azaz minden nyelvtani kategóriának megfelel egy-egy darabkája a szónak. Vagyis a lány többes szám részesesete tartalmazza a ’többes szám’-nak és a ’részeseset’-nek megfelelő darabkát is: lány+ok+nak. Az alanyesetet ismét a semmi jelöli, tehát a lány egyes szám alanyesetű alak már lány+∅+∅ lenne, ahol az első ∅ az egyes számot, a második az alanyesetet képviseli.
A lengyelre viszont inkább a flektálás (’hajlítás’) jellemző, azaz a nyelvtani kategóriákat nem tudjuk egyenként megfelelteni a szó részeinek. A már említett dziewczyna és dziewczyny egyaránt alanyesetben van, de ezt nem tudjuk a szó végi magánhangzóhoz kötni, hiszen például az egyes szám birtokos eset szintén dziewczyny. Részesesetben az egyes számú alak dziewczynie [dzsefcsinye] ’lánynak’, a többes számú dziewczynom [dzsefcsinom] ’lányoknak’. Itt tehát a szó végződése egyben képviseli a két kategóriát, a számot és az esetet, az [om] végződésben nem tudjuk elkülöníteni a többes számot és a részesesetet. A szó többes birtokos esete dziewczyn [dzsefcsin] ’lányoké’, azaz a szónak az a része, ami az összes többi alakjában közös. Itt ismét azt teszük fel, hogy a többes szám birtokos eset ragja a zéró morf: dziewczyn+∅.
Igék
A igék egy része 3. személyű alannyal, határozatlan 3. személyű tárgy mellett [ik]-re végződik. 1. és 2. személyű tárgy mellett hiányzik ez az [ik]. Pl. almát eszik, de esz engem/téged/minket/titekek a fene.
A magyar igék különböző alakjait vizsgálva szintén azt tapasztaljuk, hogy van egy olyan pont a sorban, ahol hiányzik minden rag. Ez a jelen idejű, egyes szám 3. személyű alanyú, tárgyatlan vagy 1. vagy 2. személyű tárgyú – sok igénél 3. személyű határozatlan tárgyú is –, kijelentő módú igealak: fut, esz, néz. Ha a fentebbi módon járnánk el, akkor ezek végére is több zéró morfot képzelhetnénk:
néz+∅jelen+kijelentő+∅E3-alany+1/2/harározatlan3-tárgy+…
A -het hiányát is jelölhetnénk például, hiszen a néz szemben áll a nézhet alakkal.
Azt is gondolhatjuk ugyanakkor, hogy a kijelentő mód jelen idejének, az egyes szám harmadik személynek, az alanyesetnek nem a zéró morf a jele, hanem nincsen nekik. Ez azért vonzó gondolat, mert ezek a kategóriák – legalábbis a legtöbbjük – alapesetnek számítanak, szakszóval jelöletlenek. A lengyel többes szám birtokos esetnél – ami, mint láttuk a nő- (és semleges) nemű főneveknél egybeesik a tővel – jelölnünk kell a zéró morffal, hogy hiányzik a végződés. A magyar alanyesetnél, egyes számnál, jelen időnél viszont joggal tesszük fel, hogy nincsen semmilyen morf, ezek jelentés szempontjából is és alakilag is jelöletlenek. Az egyes szám 3. személyt persze nem mindig a semmi vagy a zéró morf képviseli. Felszólító módban például az egyes szám 2. személynek nincs ragja, a 3.-nak viszont van: mondjak, mondj, mondjon. Ezzel szemben a főneveknél az alanyesetnek soha nincs a kiejtésben megjelenő képviselője.
(Forrás: Wikimedia Commons / Jjron, Fir0002 / GNU-FDL 1.2)
Hangsúly
Ha valamit hangsúlyozni akarunk, mert egy korábbi állítással akarjuk szembeállítani, akkor rendszerint a mondat szemben álló részét nagyobb hangerővel, magasabb hangmagassággal, egyszóval hangsúlyozva ejtjük. Lássunk nézzünk néhány angol példapárbeszédet (az erősen hangsúlyozott részt nagybetűkkel írjuk).
A: John will know how. ’John tudni fogja, hogyan.’
B: JACK will know how. ’JACK fogja tudni, hogyan.’A: John will know how. ’John tudni fogja, hogyan.’
A: John will know WHEN. ’John AZT fogja tudni, mikor.’
(A példák azt is mutatják, hogy a magyarban a szórend változásával is együtt jár egy-egy szó kiemelése, az angolban ez nem kötelező.) Ha az állítmányt akarjuk hangsúlyozni, akkor annak első tagját, a segédigét kell erősebben ejteni.
A: Nobody will know how. ’Senki se fogja tudni, hogyan.’
B: John WILL know how. ’John FOGja tudni, hogyan.
Az angol mondatokban ha van segédige, az hordozza az ideidőt (jelen vagy múlt) és az alannyal való egyeztetés jelét (ami kimerül a jelen idő, egyes szám harmadik személyben előforduló -s ragban). A segédige mögött már semmilyen személyrag nem fordulhat elő.
(Forrás: zalas.eu)
Ha egy mondatban nincsen segédige, de a fentiekhez hasonló helyzetbe kerül (az állítmányt akarjuk hangsúlyozni), akkor előbukkan egy jelentés nélküli segédige, a do, felveszi a személy- és időjeleket és a hangsúlyt. Azért kell megjelennie, mert a mondatnak azt a pontját kell ilyenkor hangsúlyozni, ahol a segédige van, ha tehát oda esik a hangsúly, akkor meg kell jelennie.
A: Nobody knows how. ’Senki se tudja, hogyan.’
B: John DOES know how. ’John (igenis) TUDja, hogyan.’
A mai angolban a tagadószó (not) is csak a segédige után állhat, sőt a kérdésekben is csak a segédigét lehet az alany elé vinni.
John knows how. ’John tudja, hogyan.’
John does not know how. ’John nem tudja, hogyan.’
Does John know how? ’Vajon John tudja, hogyan?’
A mai angolban egy mondatban több segédige is előfordulhat, de csak szigorúan kötött számban és sorrendben: pl. It may have been being eaten ’eszegethettek belőle’, ahol az alany (it) és a főige (eaten) kivételével minden szó segédige, de csak ebben a sorrendben lehetnek.
A 16. századi angolban még bármilyen igével meg lehett ezt tenni (John knows not how, Knows John how?). Vannak nyelvészek, akik azt feltételezik, hogy minden angol mondatban van egy hely az ige előtt, ahol rendszerint egy segédige áll, de van, hogy egy kiejtetlen zéró morf foglalja el. Ha hangsúly esik rá, vagy a tagadószónak kell valami, amire rásimulhat, vagy kérdésben az alany elé kell vándorolnia, akkor megjelenik az egyébként tartalmatlan do mint segédige (vö. How do you do? ’hogy vagy?’, szó szerint ’hogyan teszed a dolgod?’, ahol az első do semmit nem jelent).
És a magyarban?
Hasonló helyzettel találkozunk a magyarban. Az ún. létige, amikor nem létet fejez ki (pl. Jóska ott van), hanem csak egyenlőségjelként szolgál két névszó között (pl. Jóska katona), a harmadik személyben, kijelentő mód jelen időben elmarad. Az eredményt nevezzük névszói állítmánynak.
(én) katona vagyok, (te) katona vagy, ő katona ∅
(mi) katonák vagyunk, (ti) katonák vagytok, ők katonák ∅
katona voltam, …, katona volt
katona volnék, …, katona volna
katona legyek, …, katona legyen
Láthatjuk, hogy más módban vagy múlt időben már meg kell jelennie a létigének. A következő párbeszédek ismét az ellentéti hangsúlyt mutatják:
A: katona voltál?
B: katona VAgyokA: ő katona?
B: ő katona VOLTA: ő katona volt?
B: ő katoNA
A magyar tehát más stratégiát követ, mint az angol: nem jelenik meg a létige (a válasz nem ő katona VAN), hanem a hangsúly kerül a van feltételezett helyéhez legközelebbi kiejtett szótagra, szokatlan módon egy szó utolsó szótagjára. Azonban itt is fel kell tennünk, hogy az ő katona mondatnak a legvégén van egy olyan hely, ahol egy ki nem ejtett létige van, hiszen az ellentéti hangsúly odakerül. De mivel csak kiejtett szótagot lehet hangsúlyozni, végül a zéró morfhoz legközelebbi szótagon jelenik meg.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A zéró morf és a semmi
Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy bizonyos esetekben jó okunk van feltételezni, hogy a nyelvben léteznek olyan elemek, amelyek a hangzó alakban nem jelennek meg, azonban a helyzetük kitapintható a mondatban. Ilyennek láttuk az angol mondatban a segédigét, vagy a magyarban névszói állítmányban a létigét. Más esetekben viszont okosabbnak látszik azt feltételezni, hogy egy-egy morf nem a zéró morffal, hanem a semmivel áll szemben. Ilyen eset többek közt az egyes szám vagy az alanyeset a magyarban.
Ajánlott irodalom
Varga László, Az ellentéti hangsúly különleges helye, Magyar Nyelv 75 (1979), 332–334.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (99):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@mederi: www.nyest.hu/hirek/ket-rejtelyes-szemelyrag
@El Vaquero: Nem, épp fordítva történik: az ikes "eszem a/egy kenyeret" mellett megjelenik az "eszek egy-" vs "eszem a kenyeret". Ezt neveztem második lépésnek. Érdeles módon a nyelvvédőknek épp az a bajuk, hogy ha valaki E1-ben megkülönbözteti a két alakot.
(Harmadik lépésben az -ik megjelenik "nem ikes" igéken is: fogyik, robbanik.)
@szigetva: A harmadik lépés, hogy E/1-ben sem különböztetik meg az ikes igék a tárgyatlan/tárgyas alakokat. Mondjuk a nyelvvédők ágálnak ellene, de az kit érdekel.
@mederi: Az E2 -l az ikes ragozásból maradt. „Eredetileg” ikes: -m, -l, -ik, iktelen: -k, -sz, -0 (ezek az E1,2,3 tárgyatlan sorok). Az iktelen ragozás felszámolásának egyik lépése, hogy az -l/-sz nem az ige kategóriájától (ikes/iktelen) függ, hanem a hangalakjától. A másik lépés, hogy az ikes igék is megkülönböztetik E1-ben a tárgyatlan/tárgyas alakokat: -k/-m, mint a nem iktelen igék.
A többi megjegyzésedre nehéz reagálni, mert komolytalan, nem mondod meg, mire alapozod, mit jelent az olyasmi, hogy „valamilyen módon a "legdominánsabb nyelvrész"”, stb.
Szerintem az E3 személyű igék bizonyos eseteiben találunk (valamikor talán) általános ragokat, amik más esetekben (némelyik magyar nyelvjárásban, és bizonyos végű igékhez kapcsolódva)
E2 sz.-ű rag szerepét töltik be:
pl.
E3 sz.
él, hal, hál hűl, hull, hall, szel, szól, szül, kel, fél, tol, tör-öl, tor-ol, ter-el, kép-(e)z-el, ker-ül, asz-al, poszt-ol, park-ol, rám-ol, fel-el, szel-el,
szól-al, fész-(e)k-el, maszk-ol..
E2 sz.
hallasz helyett mondják "hall-ol",
értesz helyett mondják "értel",
de
"hozasz" helyett szabályos a "hoz-ol", stb..
-Nekem úgy tűnik, hogy a "legáltalánosabb" és talán legrégebbi igealak az az E3 sz., ezért ha voltak nyelvi keveredések a magyarban (ahogyan az angolban is), valamilyen módon a "legdominánsabb nyelvrész" ezen igeragja szerintem látható "foltokban" fennmaradhatott, mint jelen esetben, a magyarban feltételezhető
"-l rag maradvány"..
-Az "-szt// -d(t)" toldalékok is talán egyfajta (valamikori) E3 sz.-ű ragnak foghatók fel (talán egy "bekebelezett" nyelvből átvéve), ahol már megjelenik a "késztetés// eredmény" jelleg, és nem általános az "igei megjelenés", és a "két oldal" sincs mindig jelen.. Pl. *éreszt ige nincs (de "érez, érezte" igen") , "érett (*redt)" eredmény oldal van..
Az "-sz" és a "-t" sok esetben mintha tovább toldalékolva "átvedlett volna" Esz 2. sz.- raggá.. Pl. "támaszt-as(s)z// támad-sz",
"éleszt-es(s)z// éled-sz", de "fogadkoz-ol", nem "*fogadkoz-asz"..
Nem találom, de nekem nem is kell értenem a fonológia több tucat jelét és hozzájuk a még több tucat kiegészító izéket.. Miért nem? Mert a gyöknyelvészet nem foglalkozik a hangképzés szájüregbeli módozataival. A gége szerepét meg ki szoktátok felejteni - pedig abba már beszállnék.
Most akkor dönsd el, hogy
1. kizárólag a "hivatásos" nyelvészekkel akarsz-e együttgondolkozni - itt azokból kb. 15 van - erre ajánlom az egyik könyvtár olvasótermét, vagy egy szolíd kávéházat.
2. NÉPNEVELNI akarod-e a laikusokat a hivatalos nyelvészetre (amit a magyar nyelvűek 150 éve nem fogadnak el és ezért már rég nem is érdekli őket, de mondjuk, hogy igen... ahhoz viszont nem beszéltek ITT a fórumokon a "nép nyelvén".
Hanem"retroflexül, meg l"abiodentális" nyelven beszéltek. Szal még az 0.1%-a sem értheti meg, amiről itt szó van. Nem egy sültparaszt, hanem az elméleti fizikus sem értheti. Kicsit sem, Körölbelül sem. Vagy pont EZ A CÉL?
Én GYÖKNYELVÉSZ vagyok, nem fonológus. Ha érdekel a gyöknyelvészet, tessék... Én mindent megteszek azért, hogy a különleges (saját, belső használatú) jelzéskéim nélkül magyarázzam el ITT, I
TT,
hogy mire gondolok.
@Krizsa: Arra akartam felhivni a figyelmed, hogy a [θ] pont annyira „torlódás”, mint a [s] vagy a [v], esetleges, hogy az angolban betűkapcsolattal írják. Ezt már El Vaquero is mondta, de mintha nem értenéd.
@szigetva: Köszönöm a hozzászólást:-). De viccen kívül: írnokok nem honosítanak meg semmit...
@Krizsa: Az angol [θ] _th_-val való lejegyzését a normann írnokok honosították meg, a korábbi þ helyett. (Az izlandiak még mindig az utóbbit betűt használják.) Ha Vilmosnak nem jutott volna eszébe áthajózni, akkor a [θ] nem volna torlódás?
Szerintem ne erőltesd, ehhez nagyon nem értesz.
@El Vaquero: "Azt sem értem, hogy az egész TH-s témát hogyan hozod össze a torlódással és gyöknyelvészettel."
Válasz: 1. A két gyöknyelvben (magyar, héber) és úgy látom, hogy a finnben sincs, nem létezik torlódó gyökszó.
Megmagyarázom: a gyök vagy 1 vagy 2 mássalhangzóból álló VÁZ. A gyökszó a gyöknek magánhangzók segítségével bővített szava. Szerkezete alapszinten:
1. X+gyök (él), gyök+x (lé),
2. A két mssh között van x (tar). Most a gyök előtt nem lehet x (mert akkor már x-gyök szétesés volna), de utána lehet újabb magánhangzó: táró. Hogy ez miért nem tá-ró, vagyis két gyök? Praktikus okból. De valójában az egyetlen msslhngzós gyökfelfogásnak is van (volna) létjogosultsága – ami az afrikai(? valószínűleg) előragozásokra vezet vissza.
Tehát a gyöknyelvészet az emberi beszédnek az artikulálatlan állapotát veszi alapul (állat+korai előember): gyökváz.
Majd az artikulált beszédkezdet szintjére "felugorva" (1 milliótól ? évig: Sapiens), ebből is az afrikai sapiens valamely újabb felvándorlási hullámainak nyelvi következményeiből indul ki. Hol? A Közel-kelet térségében. Mert oda érkezetek Afrikából.
A gyöknyelvészeti vizsgálatok kezdete nem lehet időbeli kiindulás (azt nem tudjuk), hanem
1. az artikuláció jelenségének + a B, F hangok felérkezésének "ideje" és északabbra terjedésének útvonala,
2. az összes többi zöngés hang megjelenése (hol? kérdéssel) és terjedésének útvonala.
Miért ezek? Azért, mert az artikuláció fokozatossága (szláv nyelvek stb) és az említett hangok: B, F mind északabbra terjedésének útvonala MA IS követhető a nyelvkeben.
A többi zöngés hang hol jelent meg? A ma érvényes feltételezésem szerint a Kárpát-medence, németalföld, s a (nem-északi) Nyugat-Ázsia körzetében. Kivéve a szerintem legutolsó mássalhangzó megjelenését, a Z hangot, amit Mezopotámia körzetébe, s legkorábbi 8-10.000 évre helyezek.
Most térek vissza a TH "torlódásra". Az (eddig kidolgozott) gyöknyelvészeti felfogásom szerint a mai nyelvekbe ez vagy az eredeti, torlódott TH alakban, vagy már szétnyílt xT+H, illetve TxH gyökszóból kerülhetett bele.
Az angolszász nyelvek alapja a (hivatalos) nyelvészet szerint is egy paleolitikus protonyelv. (Szerintem az európai protonyelv.) Következtetés: az angolban a szlávos TH torlódás valószínűbb, mint egy "artikulált" gyökszó.
De addig nem érdemes ezen tovább vitatkozni, amíg végig nem vizsgálja valaki – gyöknyelvészeti módszerrel – a teljes angol szótáranyagot. S ez nem valószínű, hogy én leszek. Mert én csak az oroszt és a németet tervezem s utána (ha még lesz rá életidőm) egészem más témákkal szeretnék foglalkozni.
Megjegyzés: a még északibb finn tökéletesen artikulált, egyáltalán NEM torlaszt gyökszavat:-). A magyar – a szerencsétlen tyúkocskát kivéve – szintén nem, s a héber sem. Akit érdekel, hogy szerintem miért nem – rákérdez.
@Földönkívüli: „ az allofónokat is csak olyan részletekig érdemes jelölni FONETIKUSAN, amíg nem jutunk oda, hogy az egyéni beszélők ejtésének különbségeit is jelöljük, vagy akár _ugyanazon beszélő_ ejtésváltozatait ugyanarra a hangra, ugyanabban a környezetben” Ezzel sem tudok egyetérteni, hiszen ez attól függ, hogy mi a lejegyzés célja.
@Földönkívüli: az agy kizárólag a döntés: mi hasznos MOST a testnek és milyen mozgatást indítsak be MOST (pl. verekedni, enni, akarok, vagy beszélni: a beszédszervek: gége, izmok, stb. működését.
Az agy kizárólag ezt vezérli. Működése csak a döntésektől indul.
A döntések azonban a memóriából erednek.
A memória tartalmakat a mai vizsgálati módszerekkel sem megtalálni, s persze vizsgálni sem lehet. Elvileg sem és nem is lesz lehetséges soha. Miért nem?
Egyrészt azért, mert a SAJÁTmemóriánk forrása nagyrészt a külvilágban van, ezen kívül az eddig átélt "élményeink" hatására áll össze.
Másrészt azért, mert a testmemória viszont az élőlény összes sejtjének a genetikusan beírt sajátja. Az agyhoz csak annyi a köze, hogy ott is vannak sejtek., UGYANAZOKKAL a DNS szerkezetekkel ellátva, mint mondjuk a bőr, meg az ivarsejtek. Mint bármelyik sejt..
@Krizsa:
"Az angol TH hangzás nemzetközi szabvány szerinti jelőlésének problémája az evolúciós gyöknyelvészet szemszögéből."
Ezt nem értem. Mindegy mivel jelölik, jelölhetnék akár katicabogárral is. A lényeg akkor is az lenne, hogy az angol th apicodentális réshang (nyelv hegye! a felső fogsor belső felületén, vagy a középső felső metszőfogak élén van), amelyből az angol anyanyelviek egyre többször csinálnak szótag elején zárréshangot vagy zárhangot, persze csak a zöngétlen variánsból. Esetleg még apicodentális hang helyett, interdentális hanggá is válhat (ez külön jelért, vagy mellékjelért kiált, IPA mellékjelezni szokta egy pici + jellel), mikor a nyelvet a felső és alsó fogsor közé öltik ki, és a felső fogsor élének támasztják neki a nyelv párkányát (lamina, de egyesek pontatlanul a corona kifejezést használják az utóbbira is). Persze ez az utóbbi laminális-interdentális hang sokkal ritkább variáció (mégis sok kókler ezt tanítja ESL tanulóknak), mert nem energiagazdaságos, sokszor nem tudnak a szomszédos hangok hasonulni hozzá, és visszahúzni a nyelvet sincs idő, ezért az anyanyelviek csak és kizárólag ritkán, nyomatékosításra használják ezt a kiejtésvariánst. Az ibériai spanyolban ugyanez van, azzal az eltéréssel, hogy ott ennél a hangnál a zárréshangos, illetve zárhangos variáció nem játszik.
Azt sem értem, hogy az egész TH-s témát hogyan hozod össze a torlódással és gyöknyelvészettel.
@El Vaquero: Ezért kellene egy olyan jelrendszert kitalálni, hogy mégse kelljen egy szót ötféleképpen átírni. Mondok egy példát: a /ʝ/ fonémához tartozó allofónokat -- [j], [ʝ], [ɟ], [ɟʝ], [ʤ] -- lehetne például az átírásban úgy jelölni, hogy a ʝ jel fölé tenni egy kis kétirányú nyilat, ezzel jelezve, hogy az egyes beszélőknél ez gyengülhet és erősödhet a kiejtésben. Vagy egy akármilyen más, erre kitalált mellékjelet. És máris meg lenne oldva. Vagyis "függvényszerű" jelölést kellene az ilyen esetekre alkalmazni.
@Krizsa: Nem a beszélőszervekben van a titok nyitja, hanem az agyban. Az ember agya rááll a gyerekkorában megtanult anyanyelve hangkészletének képzésére, rögzülnek a folyamatok. Ezért később csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lesz képes az anyanyelvében nem meglévő hangok kiejtésére. A beszélőszervei képesek rá, de az agya nem. Ha pedig adott nyelvet beszélő népesség tömegesen és hosszú időn át érintkezik egy másikkal, akiknek a nyelvében teljesen más hangok vannak, akkor jön létre a hangváltozás. Ha a hangváltozás oka nem a gyengülés vagy a rendszer "következetlenségeinek" kiegyenlítődése, akkor mindig idegen hatás. A gyengülés oka pedig egyértelmű: szintén nem az, hogy a hangképző szervek nem képesek a hangot megfelelően képezni, hanem mert az ember hanyag és lusta, és elengedi magát beszéd közben (durván leegyszerűsítve a folyamatot), vagyis mindent megpróbál gyorsabban, egyszerűbben, rövidebben mondani -- egészen addik, amíg ez nem befolyásolja a megértést.