A durva fújás és a csupasz fújás

Játszódhatott volna-e a My fair lady az ókori Athénban? Mi köze a [h] jelölésének Szókratész halálához és az alexandriai könyvtárosokhoz? Miért jelölik a görögök a semmit, és milyen tanulsága van annak, ahogyan a [h]-t jelölik? Megpróbálunk utánajárni.

Korábban említettük, hogy a Η betű az óattikai írásban a [h] hangot jelölte. Az iónban ugyanez a betű éta néven futott, és egy hosszú magánhangzót jelölt, mert ott a [h] hang már korán elveszett. Athént i. e. 404-ben legyőzik a spátaiak, és harminc zsarnokot (οἱ τριάκοντα τύραννοι [hoj triákonta türannoj]) ültetnek a nyakukba. Ezeket már a rákövetkező évben elzavarják az athéniak, és helyreállítják a demokráciát. A nagy újrakezdés hevében hivatalossá tették az addig az óattikai mellett használt ión ábécét (és – ettől teljesen függetlenül – néhány év múlva halálra ítélik a harmincak egyikének, Kritiásznak korábbi mesterét, Szókratészt). Az ión ábécé előnye, hogy külön betűvel tudja jelölni a középső nyelvállású magánhangzók (az [e] és az [o]) hosszúságát – rövid Ε és hosszú Η, illetve rövid Ο és hosszú Ω. Hátránya viszont, hogy a [h] hangra nincs benne betű, hiszen, mint láttuk, az ión nyelvjárásban sem volt ilyen hang. Meg kell jegyeznünk, hogy a görög írás egyik változata sem jelöli a másik három magánhangó, az [a], az [i] és az [u]/[ü] hosszúsági különbségét, ezért egy jobb szótárban kell utánanéznünk annak, hogy például a fenti τριάκοντα [triákonta] ’harminc’ szóban az első α hosszú (vigyázat: a görög szövegben az ékezet nem a hosszúságot jelzi, mint a magyarbetűs átírásban, hanem a dallamhangsúlyt). A görög kiejtés részletesebb tárgyalását azonban egy későbbi alkalomra halasztjuk.

Szókratész halála
(Forrás: Wikimedia Commons / Jacques-Louis David, 1787)

Enry Iggins és Omérosz

A londoni angolban (ez a híres cockney [kokni]) a [h] nyomtalanul eltűnik. A névelő mássalhangzó előtt a, magánhangzó előtt an (ugyanúgy, mint a magyarban a határozott névelő: a és az). Higginsnél tehát a hen [ö hen] ’egy tyúk’, a film elején még cockney-ul beszélő Elizánál viszont ugyanaz an hen [ön en] (ugyanúgy, mint mindkettejüknél an egg [ön eg] ’egy tojás’). A londoniak a szóvégi r-t mássalhangzó előtt nem ejtik, magánhangzó előtt igen. Higginsnél tehát her hen [hö hen] ’az ő tyúkja’, Elizánál her hen [ör en] (ugyanúgy, mint mindkettejüknél her egg [(h)ör eg]). Vagyis azok a szavak, amelyeknek az elejéről eltűnik a [h] megkülönböztethetetlenek a többi magánhangzó kezdetű szótól.

A [h] tekintetében az ókori athéni helyzet a mai londonihoz hasonlított, ezért nézzünk előbb körül Londonban. Talán emlélkszünk Eliza Doolittle-re a My Fair Lady-ből (vagy Shaw Pygmalionjából): ő az a lány, akiből a sznob Higgins professzor úrilányt akar faragni, amihez az is hozzátartozik, hogy a prof nevét ne [enri iginz]-nek ejtse, hanem [henri higinz]-nek (a filmben látható gyakorlóműszer egy lánggal jelzi, ha a tölcsérbe helyesen ejtik a [h]-t).

Nem tudjuk, az ókori Athénban élt-e Higginshez és Elizához fogható páros, azt viszont igen, hogy ugyanígy eltűnőben volt a [h]. Ezért az athéniak elfogadható veszteségnek érezhették a jelölésének megszűnését, vagyis azt, hogy a Η betű [h] helyett a hosszú [e]-t jelölje. Úgy két évszázaddal később, a már emlegetett bizánci Arisztophanész és alexandriai könyvtáros kollégái Higgins professzorként, ha nem is lányokat akartak a házásra rászoktatni, de az írásba visszavezették ezt a sokak által már nem ejtett hangot. A Η betű bal felét tették ékezetként azokra a magánhangzóbetűkre, amelyek előtt hagyományosan [h]-t ejtettek. Ez később egy jobbra nyílt félkörré alakult.

Fél H, majd félhold az A felett. Ejtsd: [ha]
(Forrás: Wikimedia Commons / Fut.Perf.)

Ennek a jelnek a görög neve δασὺ πνεῦμα [daszü pneuma] ’durva fújás, sűrű lélegzet’, a latinul írt nyelvtanok spiritus aspernek, a magyarul írtak pedig erős hehezetnek nevezik. Példák: ὁ ῞Ομηρος [ho homérosz] ’a Homérosz’, ἡ Ἑλλάς [hé hellasz] ’Hellász’. (A görögben – ahogy a magyar sok változatában is – a személynevek előtt is állhat határozott névelő, sőt – a magyartól eltérően – ország- és városnevek előtt is.) Példánkban az is látszik, hogy a hangsúlyjellel együtt a hehezet is a kisbetűk fölé, de a nagybetűk elé kerül, a két betűvel jelölt magánhangzóknál pedig a második betűre: pl. εὕρηκα [heuréka] ’megtaláltam’. Erős hehezet van az összes szókezdő Υ-on és Ρ-n: pl. ὕμνος [hümnosz] ’ünnepi dal’, ῥυθμός [r^hüthmosz] ’idő’. Ugyanígy erős hehezet van a szóbelseji kettőzött Ρ-k közül a másodikon. Pl. a Πύῤῥος [pürr^hosz], ez azonban megjósolhatósága miatt el is hagyható. (A szöveget kellően nagy méretben olvasva megfigyelhetjük, hogy az első Ρ-n egy fordítva álló félkör van, erről alább lesz szó.) Ezt leszámítva a görögben [h], és így erős hehezet, kizárólag szó elején található, az egyetlen furcsa kivétel a ’páva’ jelentésű ταὧς [tahósz], de ez is előfordul ταῶς és ταώς (vagyis [h] és így hehezet nélküli) alakban is.

Jelöljük a semmit

A dolog idáig rendben is volna: ha a démosz (δῆμος, latinul plebs ’közember’) egy része nem ejt valamit, viszont a műveltek még tudják, hol kell azt ejteni és hol nem, akkor igazán érdemes írásban jelölni, hogy látsszon, ki művelt és ki nem. A különös az, hogy az alexandriai könyvtárosok a [h] hiányát is jelölendőnek tartották: minden olyan szóra tettek egy jelet, amely magánhangzóval (és nem [h]-val) kezdődött, ez volt a ψιλὸν πνεῦμα [pszílon pneuma] ’csupasz fújás, egyszerű lélegzet’, latinul spiritus lenis, magyarul gyenge hehezet. Formája szerint az erősnek a tükrözött képe, merthogy ez az Η betű jobb feléből alakult ki. Vagyis a magánhangzóbetűvel kezdődő görög szavak elején az írásban mindig van egy hehezet, vagy erős, vagy gyenge. Ez utóbbira néhány példa: εὐαγγέλιον [euangelion] ’a jó hír hozójának járó ajándék’ (a kereszténységben már csak ’a jó hír’), ἶψ [ípsz] ’szaruevő féreg’, Εὐρώπη [európé].

Európét viszi a bika (Libanonból Krétára)
(Forrás: Wikimedia Commons / Rembrandt)

Olyan ez, mintha a magyarban a hosszú magánhangzókra tett éles ékezet mellett a rövidekre is tennénk egy jelet, mondjuk tompát, és az éles ékezet-et így írnánk: élès ékèzèt. Ez nem tűnik okos ötletnek, de semmi esetre sem gazdaságos megoldás. Éppen ezért felmerült, hogy esetleg a sémi nyelvekhez vagy a némethez hasonlóan az ógörögben sem kezdődhetett szó magánhangzóval, és a gyenge hehezet a glottális zárhangot ([ʔ]) jelölte. (Történetesen a sémi alef betűt éppen a gyenge hehezet jelével szokás átírni –᾿alef – és éppen ez a hangértéke is.)

A franciában a de elöljárószó mássalhangzóval kezdődő szavak előtt de [dö], magánhangzóval kezdődő szavak előtt viszont csak d’ [d]: pl. de Saussure [döszoszür] híres svájci nyelvész, de d’Artagnan [dartanyan] a muskétás. Az utóbbiban az [ö] és a szó eleji magánhangzó hangűrt alkotna, ezért az előbbi kiesik.

Az ógörög kiejtés egyik standard leírásában W. Sidney Allen azzal veti el ezt a feltételezést, hogy ha így volna, akkor nem volna hangűr (latinul hiatus ’ásítás’) egy magánhangzóval végződő szó és egy azzal kezdődő szó között. Ha ilyen alakul ki például bizonyos elöljáró szavak – így az ἐπί – után, akkor azoknak az utolsó magánhangzója kiesik: pl. ἐπὶ γῆς [epi gész] ’földön’, de ἐπ’ ἀγροῦ [ep agrú] ’vidéken’. Az ί hiányát az aposztróf (ἀπόστροφος [aposztrop^hosz] ’elforduló (ti. a szövegtől)’) jelzi. Ha az ἀγροῦ ejtése [ʔagrú] lett volna, akkor nem várnánk előtte az [i] kivetését – mondja Allen.

Allen érvét ugyanakkor gyengíti az a tény, hogy [h] előtt ugyanez ugyanígy megtörténik: pl. ἐφ’ ἵππου [ep^h hippú] ’lóháton’ (ez ugyanaz az elöljárószó – [epi] + [hippú] –, de a [p]-je hehezetté válik a szó eleji [h]-tól). Ha a [h] szó eleji jelenléte nem akadályozza meg egy szóvégi magánhangó kiesését, akkor nincs okunk feltételezni, hogy a hasonlóan „gyenge” glottális zárhangé megakadályozza. Viszont míg a szó eleji [h]-knak rendszerint van nyelvtörténeti előzményük (sok esetben egy indoeurópai [s] helyén állnak), addig a szó elején feltételezett glottális zárnak nincs (sok esetben indoeurópai [w] helyén állna, de egy [w] > [ʔ] változás nagyon szokatlan). Vagyis a legnagyobb valószínűsége mégis Allen álláspontjának van: a gyenge hehezet semmit nem jelöl.

Még egy szó a [h]-ról

A francia h eltűnése után is hagy nyomot. A „latin” h-kat csak írják, sosem ejtették, az azzal kezdődő szavak magánhangzó-kezdetűként viselkednek: pl. d’hiver [diver] ’téli’, ugyanúgy mint d’ivoire [divuár] ’elefántcsontból készült’. Ez a h tehát csak egy helyesírási kövület, a szó hangalakjának nem része semmilyen módon. A később bejött (írásban) h-kezdetű szavak viszont mássalhangzó kezdetűként viselkednek, pedig kiejtés szerint ugyanúgy magánhangzóval kezdődnek: pl. de hip-hop [dö ipop] ’hiphop-’ (figyeljük meg: nem *[dipop]), mintha a szó mássalhangzóval kezdődne, mint pl. de mur [dö mür] ’fali’.

Ha jobban megnézzük, az athéni [h] mégsem hasonlít a londonira. Angliában a [h] kezdetű szavak mássalhangzó kezdetűként viselkednek (a hen, her hen). Ugyanezek a szavak Eliza eredeti beszédében (amikor még nem ejtette a [h]-t) viszont magánhangzó kezdetűek (an hen, her hen), vagyis a [h] nyomtalanul tűnik el. A görög [h] és magánhangzó kezdetű szavak ezzel szemben ugyanolyan mintákat produkálnak. Gondolhatnánk, hogy ez azt mutatja, hogy a [h]-t nem ejtették. De akkor viszont azt nem értjük, miért lesz a Π az ἐπί-ben a hangkivetés után hehezett, Φ, amint az ἐφ’ ἵππου példája mutatja.

Sok mássalhangzó jellemző tulajdonsága az, ejtése közben rezegnek-e a hangszalagok, vagy nem. Az ún. zöngétlen hangok esetében nem: pl. [p], [t], [ty], [k], [f], [sz], [s]). Az ún. zöngéseknél igen: pl. [b], [d], [gy], [g], [v], [z], [zs]. Más mássalhangzókra (mint pl. [m], [n], [ny], [l], [r], [j]) és a magánhangzókra nem jellemző ez a megkülönböztetés, ezek a legtöbb nyelvben egyöntetűen zöngések. Vannak azonban nyelvek ahol ilyen hangoknál is megtalálhatjuk a zöngés-zöngétlen különbséget.

Az ógörög [h] írásbeli jelölésének módja jól tükrözi azt, amit a fonetikusok (a hangok fizikai tulajdonságaival foglalkozó szakemberek) gondolnak a [h]-ról: az nem egy mássalhangzó, hanem a következő magánhangzó zöngétlensége. Ez természetesen nem csak a görög, hanem más nyelvek [h]-jára is igaz: a magyar ha, hó, hő, hű szavak fonetikai szempontból egy zöngétlen magánhangzóval kezdődnek és egy ugyanolyan minőségű zöngés magánhangzóval folytatódnak (viselkedésük szerint viszont mássalhangzó kezdetűek: a hó és nem *az hó). Az erős hehezet mint ékezet a szókezdő magánhangzó-betűn a fonetikusoknak ezt az elképzelését jeleníti meg: a [h]-sság a magánhangzó tulajdonsága. A görögben – mint láttuk, szemben az angollal és a magyarral – ez a [h] viselkedésében is megjelenik, hiszen a [h]-kezdetű szavak magánhangzó-kezdetűként viselkednek (ἐφ’ ἵππου). Meg kell tehát állapítanunk, hogy azzal, hogy a [h]-t egy a magánhangzóra tett ékezettel jelölték, az alexandriai könyvtárosok a görög [h]-nak egy nagyon lényeges tulajdonságát tudták megjeleníteni. Ezért akár a fölösleges gyenge hehezetet is megbocsáthatjuk nekik. Ennek a jelölésnek a következménye az is, hogy az ógörög szótárak ábécé-rendjében egy helyen vannak az [a] és a [ha], az [e] és a [he] stb. kezdetű szavak.

Ajánlott olvasmányok

Peter Ladefoged – Ian Maddieson: The sounds of the world's languages

W. Sidney Allen: Vox Graeca

Kapcsolódó tartalmak:

• Lineáris írás, nem lineáris fejlődés
• Az ábécé feltalálói
• A görög betűk
• A „kottázó” görögök
• Nádasdy Ádám újrafordította Shaw Pygmalionját

Hasonló tartalmak:

• A brazíliai portugál kiejtésről
• A kereszténységnek köszönhetjük a központozást?
• A nagy összehasonlító rúnatáblázat
• A portugál nem spanyol!
• Aki átír...

Hozzászólások (13):