0:05
Főoldal | Rénhírek

Miért jogsi a jogsi?

Miért van egy okiratnak egészen különböző neve a köznyelvben, mint a jogi nyelvben? Szakértőnk arról is elmélkedik, kicsinyít-e a kicsinyítő képző, és ha nem, vajon mit csinál. Filmbetétünkből kiderül, milyen szójátékok hangzanak el New York-i éttermekben.

Kálmán László | 2013. augusztus 24.

Orsolya nevű olvasónk a jogosítvány és a jogsi szavak iránt érdeklődik:

Miért nevezi a köznyelv jogosítványnak azt az okiratot, melynek hivatalos neve vezetői engedély? Honnan jön a jogosítvány elnevezés? A jogosítványnak miért jogsi a „becézése”? Hogyan keletkezett ez az alak?

Megmondom őszintén: az első kérdésre nem tudom a választ. A jogosítvány szó első írásos előfordulása a TESz. szerint 1853-ból származik, de úgy látom, hogy a 20. század közepéig ezt a szót csak ’jogosultság’ értelemben használták. A ’vezetői engedély’ értelmű használatra először az 1960-as évekből találtam példát. Az inkább kultúrtörténeti kérdés, hogy valaha volt-e ez hivatalos neve a vezetői engedélynek, és ha nem, miért terjedt el mégis.

Vezetői engedély – az Unióban egységes formában
Vezetői engedély – az Unióban egységes formában
(Forrás: Wikimedia Commons / Croatian Ministry of Interior)

Én érdekesebbnek találom a második kérdést. Érdekes már az is, hogy valóban „becézettnek” nevezhetjük-e a jogsi alakot (Orsolya is idézőjelbe teszi a becézés szót, nyilván érzi, hogy nem egészen erről van szó). És érdekes a jogsi alakja is.

A magyarban, ahogy nagyon sok más nyelvben is, egy csomó olyan szóalkotási mód van, amit a „kicsinyítés”, „becézés” szavakkal szoktunk jellemezni. A valóságban a helyzet sokkal bonyolultabb, és ezeknek a szóalkotási módoknak sokkal változatosabb funkcióik vannak, mint a kicsinyítés és a becézés.

A kicsinyítés a szó igazi értelmében olyasmit jelent, hogy olyan tárgyra vagy fogalomra utalunk, ami valamilyen értelemben „kisebb” (jelentéktelenebb stb.), mint amire a szótő általában utalni szokott. Tehát a házacska vagy házikó valóban kisebb, mint amit háznak szoktunk nevezni; a trükköcske pedig nem valami hatalmas varázslat, csak kisebb jelentőségű ügyeskedés. A ’kisebb jelentőség’ értelmezés miatt ezek a szóalakok nagyon gyakran rosszalló (pejoratív) értelműek. Például az, akit nőcskének neveznek, nem kisebb, és nem jelentéktelenebb, mint más nők, a „kicsinyítés” itt csak a rosszallást (az erkölcsi elítélést) fejezi ki.

A kicsinyítésnek (a magyarban és más nyelvekben is) egy sor más funkciója is szokott lenni. Például a ’jelentéktelenség’ mozzanata miatt a kicsinyítés nemcsak a rosszallást fejezheti ki, hanem gyakran az egész állítás jelentőségéből próbál levonni, és így az udvariasság velejárója is lehet. Például a kérésünket kevésbé közvetlenné és parancsolóvá teheti. Ahogy a Gyere ide egy kicsit kérésben az egy kicsit enyhíti a kérés szigorúságát, ugyanígy használható a kicsinyítés az ilyen kérésekben: Van egy szabad órácskád? Vannak nyelvek, amelyekben olyan gyakori tartozéka a kicsinyítés az udvariasabb megnyilatkozásoknak, hogy a magyar beszélők számára, ha szó szerint próbálják megérteni ezeket, szinte nevetségesen hangzanak. Így a holland nyelvben szinte kötelező a kicsinyítés, ha udvariasan kérünk vagy kínálunk egy csésze kávét: een kopje koffie ’egy csészécske kávé’ een kop koffie ’egy csésze kávé’ helyett.

A becézés az érzelmi közelséget szokta kifejezni: annak a nevét szoktuk becézni, aki vagy ami közel áll a szívünkhöz. A legjellegzetesebb maguknak a személyneveknek a becézése (Sári, Imi), de persze előfordul mindenféle más szavakkal is: anyuci, kutyuli, fiacskám stb. Érdekes, hogy formailag sokszor egybeesik a kicsinyítés a becézéssel (pl. a -ka/-ke, -cska/-cske képzőket mindkettőre használhatjuk). Ennek az oka nyilván nyelven kívüli; azzal függhet össze, hogy nagyon tipikus és ősi az érzelmi vonzódásunk a nálunk kisebbekhez (elsősorban az utódainkhoz).

A jogsi és társai (például a zsepi vagy a szupi) valószínűleg egyik kategóriába sem sorolhatók, sem nem kicsinyítések, sem nem becézések, bár formailag a becézéshez hasonlítanak. Az a módszer, hogy a szótő utolsó szótagját vagy szótagjait elhagyjuk, és az -i végződést illesztjük a maradékhoz, a magyarban a nevek becézésének egyik szokásos eszköze: Imre ∼ Imi, és ugyanígy zse[p]kendő ∼ zsepi vagy szuper ∼ szupi. De ezek az alakok tapasztalatom szerint nem az érzelmi közelséget fejezik ki, hanem inkább a beszéd informális, társalgási, kollokviális jellegéhez tartoznak. Talán inkább „rövidítésnek” nevezhetnénk, ha ez a szó nem lenne már foglalt másra. (A TESz. „játékos” szóalkotásnak nevezi ezt a típust.) Például a mai magyar beszélt köznyelvben, különösen a fiatalabb nemzedékek beszédében a zsepi-hez képest a teljes alak, a zsebkendő szinte már hivatalos, formális szónak minősül. Sőt, még a pézsé is gyakrabban használatos a beszélt nyelvben, mint az az alak, ami a zacskóra van írva.

Az -i persze nem az egyetlen módja a „becéző” rövidítésnek, ahogy a nevek esetében is sok más becéző alak létezik. Rengeteg képzőszerű végződésnek van a magyarban ilyen funkciója, és halmozni is lehet őket. Csak néhány kiragadott példa: Ica, Icuka, apucika, Jocó, Julis, Béci, Karesz, Karcsi. Mint látható, mindezekre jellemző a tő utolsó szótagjának vagy szótagjainak elhagyása, tehát a rövidítés. Valószínűleg a rövidítés mozzanata az, ami az ilyenfajta szóalkotást a beszélt nyelvi, társalgási regiszter kifejezésére is különösen alkalmassá teszi, hiszen a leegyszerűsítés és a rövidítés gyakori velejárója a beszélt nyelvnek. Így alakultak ki azok a nagyon gyakori „becézett” alakok, mint (megint kiragadott példák): csoki, bicaj, telcsi, uszi, zaci, kupi. De ezek kialakulásában elképzelhető egy olyan lélektani „átvitel” is, mint amilyet a kicsinyítés és az udvariasság kapcsolatánál láttunk. Ahogy ott a ’jelentéktelenség’ mozzanatát a jelölt dologról a kérésünkre vagy állításunkra „visszük át”, úgy itt az ’érzelmi közelség’ mozzanatát a jelölt dologról a megszólítottakra.

Mármost hogy kerül a jogsi alakba az -s- mássalhangzó? Erre igazi történeti magyarázatot nem tudok adni, csak párhuzamokat tudok sorolni. Nagyon gyakori, hogy a tő megmaradó részéhez nem egy puszta -i magánhangzó járul, hanem egy „mássalhangzó + i” elem, mint a fenti Béci, Karcsi, telcsi, zaci szavakban. Még néhány példa: kapcsiból, üdcsi, csajszi, bibsi (egyeseknek ez már régies lehet, a romani eredetű biboldó ’megkereszteletlen; zsidó’ szóból), popsi, buksi, vaksi. Ez utóbbi, -si végű alakok mintájára jött létre a jogsi.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
6 éve 2013. augusztus 25. 11:55
1 siposdr

A -si végződés használatára egy példa napjainkból: doksi.