Nem harapnak a területi változatok!

A „felmos” inkább padlóra, a „lemos” inkább nagyobb tárgyra, a „megmos” pedig nagyon sok mindenre vonatkozhat, de ezeknek a használatoknak nincs jól látható összefüggése az igekötő megválasztásával.

Ismét egy névtelen olvasónk kérdésével foglalkozom. Neki, úgy látszik, újdonság az, hogy a magyar nyelvközösségben (mint minden más nyelvközösségben) nem teljesen egységes a nyelvhasználat, a legkülönbözőbb szavaknak és kifejezéseknek léteznek területileg eltérő változataik.

Van néhány ismerősöm a keleti országrészből (Szabolcs-Szatmár megye leginkább, egymástól viszonylag távol lakó, egymást nem ismerő személyekről van szó). Ők teljesen másként használják az igekötőket és a ragokat, mint mások, mint ahogy a magyar helyesírásban szerepel. Pl.: felmosogattam (elmosogattam helyett), bevasaltam (kivasaltam helyett), elmentem a lányomnál (ez a leghajmeresztőbb! a lányomhoz helyett) stb. Hogy sikerült ennek így elterjednie vajon?

Mindezek a változatok jól ismert területi változatok. Közelebbről a felmosogat igéről tudom, hogy nemcsak Szabolcs-Szatmár, de Hajdú-Bihar megyében is ez a hagyományos kifejezése annak, amit az ország nyugati részében úgy mondunk, hogy elmosogat. A pontos területi megoszlást nem ismerem, de nem csodálkoznék, ha még ennél is nagyobb lenne az elterjedtsége. Gondolom, hasonló a bevasal ’kivasal’ esete.

Bevasalás?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jorge Royan / CC BY-SA 3.0)

A változatosság oka is elég kézenfekvő: az ezekhez hasonló igékben az igekötő egyetlen funkciója a cselekvés teljes, beteljesült voltának kifejezése. Csak akkor mondhatjuk, hogy elmosogattunk, kivasaltunk, kitakarítottunk stb., ha a teljes munkát elvégeztük, nem hagytunk piszkos edényt, vasalatlan ruhát, takarítatlan helyiséget. Viszont szinte bármelyik igekötő használható a teljesség kifejezésére, és egyáltalán nem mindig kézenfekvő, hogy egyéb használatai alapján melyik igekötő a legalkalmasabb. Persze ha azt mondom, hogy felvittem a szemetet, akkor a fel- megválasztása nyilván arra utal, hogy a szemét valahol lejjebb volt, mint ahova vinnem kellett. De a mosogatásnak, vasalásnak nincs iránya, ezért szinte önkényes, hogy úgy mondjam: történeti véletlen, hogy miért éppen ez vagy az az igekötő rögzült meg a nyelvhasználatban – mint látható, nem is mindenütt egyformán. Hasonló ehhez a felmos, lemos, megmos igék esete. Szinte véletlen, hogy melyiket milyen esetben használjuk inkább: a felmos inkább padlóra, a lemos inkább nagyobb tárgyra, a megmos pedig nagyon sok mindenre vonatkozhat, de ezeknek a használatoknak nincs jól látható összefüggése az igekötő megválasztásával.

A területi változatokról mondottak persze ugyanígy érvényesek a -nál/-nél esetére: ahány ház, annyi szokás, a magyar nyelvterület egy részén bizony a -nál/-nél toldalék a hagyományos kifejezésmódja amit a közép- és nyugatmagyar területen a -hoz/-hez/-höz toldalékkal fejezünk ki, legalábbis amikor úgy értjük, hogy ’valakinek a lakására, tartózkodási helyére’. Észak-Magyarországon, a felvidéken és a palóc nyelvjárásban a -nál/-nél ilyen használata mellett létezik még a -nyi toldalék is ugyanennek a kifejezésére. Erre szép példa, hogy a felvidéki Mednyánszky Alajos így ír a székely nyelvváltozatról:

„nem mondja a’ Székely: Uram Bátyám, Aszszony-anyám, hanem Bátyám Uram, Anyám-aszszony; nem mondja: Jól néz ki az Úr, hanem jó színben van az Úr; nem mondja: győjjön az Úr nálunk, mennyünk a’ szomszédnyi, hanem: jöjjön az Úr hozzánk, mennyünk a’ szomszédhoz.” (A’ védelmeztetett Nemes Székely Nemzet. Tudományos Gyűjtemény 8. kötet, 1818. Kiemelés tőlem – K. L.)

A -nál/-nél ilyen használatának viszont van egy másik érdekessége, a története. Tudni lehet, hogy a középmagyar korban vált általánossá az irányhármasság, vagyis az, hogy a hellyel kapcsolatos ragok és névutók háromfélék, eltérnek egymástól a valahova irányulásra, a valahol levésre és a valahonnan kiindulásra utalók. Fokozatosan vált általánossá az irányhármasság kifejezése, többféle eszköz használatával, legtöbbször úgy, hogy a ragokhoz, toldalékokhoz további toldalékok járultak. Például a valahonnan kiindulásra utalók gyakran egy -l végű toldalékot kaptak (így alakult ki az alól, mögül, felől, fölül stb.), a valahova irányulásra utalók pedig egy -á/-é végűt (mögé, felé, fölé stb.).

A -nál/-nél azonban különleges helyet foglal el ebben a rendszerben. Egyrészt azért, mert a központi nyelvváltozatban valahol levésre utal, de a neki megfelelő valahonnan kiindulásra utaló -tól/-től és a valahova irányulásra utaló -hoz/-hez/-höz toldalékok történetileg teljesen eltérő eredetűek, ezek egymáshoz nem is hasonlítanak, és nem is hasonlítottak soha. Ráadásul a -nál/-nél végén azt az -l toldalékot találjuk, amelyik amúgy a valahonnan kiindulás kifejezésére szolgált, ezért arra gyanakodhatunk, hogy a -nál/-nél funkciója korábban más volt. Erre utal a nélkül szó eredete is, hiszen ez történetileg olyan szerkezetnek felel meg, amit szó szerint úgy fordíthatnánk mai magyarra, hogy nála kívül, és azt jelentette, hogy ’tőle elkülönülve, külön’. Vagyis a -nál/-nél valószínűleg azt jelentette korábban, hogy ’a közeléből, tőle’.

Nem ismerek olyan nyelvtörténeti adatot, ami a -nál/-nél toldalék ’-hoz/-hez/-höz’ használatát igazolná, de az a fentiek alapján biztosnak látszik, hogy korábban többféle módon használták, és az is világos, hogy az irányhármasságban betöltött szerepe nem olyan egyszerű, mint azoknak a toldalékoknak és névutóknak, amelyeknél azonos eredetű tövet tartalmaz a három alak, mint például alatt, alá, alól esetében.

Kapcsolódó tartalmak:

• Lingvicista fröcsögés a hvg.hu ellen
• Itt az n, hol az n?
• Az igekötők „jelentése”
• Kitől leszünk magasabbak?
• Útkereszteződéshez
  vagy útelágazáshoz értünk?

Hasonló tartalmak:

• A meditáló, fantaszta régész
• Az ágytól az óvszerig: miért éppen francia?
• Az eltűnt nővér nyomában
• Divatos szónak tűnik
• Hogy ityeg a bikini?

Hozzászólások (8):