A mi latinunk
Nátrium, kálium, bárium, de nem kálcium, hanem kalcium – legalábbis a helyesírás szerint. Olvasónk csodálkozik, házi szakértőnk pedig megmagyarázza az eltérést, melynek természetesen kultúrális okai vannak.
Az az olvasónk, aki a „kalamajka1” becenévvel azonosítja magát, a latin szavak magyar átvételére vonatkozó kérdést küldött nekünk:
A munkahelyemen merült fel bennem a következő probléma: A kémiai elemek magyar elnevezése. Na: nátrium, K: kálium, Ba: bárium. Ezek után joggal vontam le a következtetést, hogy Ca: kálcium. De több szótárban utánanézve végül is meggyőződtem arról, hogy a helyes megoldás: KALCIUM.
Tudom, hogy az elemek nevei többnyire latin eredetűek. Akkor viszont a latinban „a”-val jelölt hang magyarosítva „á”-nak hangzik. Miért nem érvényes ez szegény kalciumra?
Először is előrebocsátom, hogy én magam (nyilván a többi elem kiejtésének analógiás hatására) [á] hanggal ejtem a kalciumnak írt szót (és ha nem várják el tőlem az akadémiai helyesírás követését, akkor így is írom: kálcium). Ugyanakkor érthető, hogy a rendszeresség kedvéért a szabályalkotók a rövid a-s írásmódot választották.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Rendszerességet említettem, de vajon mi a rendszer mindebben? A natrium, kalium, barium és calcium latin szavakban mind rövid a szerepel – persze ezek nem a klasszikus latinból származnak, hanem későbbi alkotások, de mégiscsak latin szavak, és az eredetükből megállapítható, hogy rövid bennük az a. Akkor hogy kerül ezek magyar megfelelőjébe az á?
Először egy fontos megkülönböztetést kell tennem aközött, hogy hogyan ejtették hagyományosan Magyarországon a latint (főleg az iskolában és a templomban), és aközött, hogy milyen alakban vette át a magyar nyelv a latin szavakat. A kettőnek persze sok köze van egymáshoz, az átvétel alapját legtöbbször az „eredeti” (értsd: Magyarországon használatos) latin kiejtés képezte, de voltak különbségek.
A latin szövegek magyarországi kiejtése mind a templomokban, mind az iskolákban az úgynevezett Erasmus-féle hagyományt követte. Ennek az egyik legfeltűnőbb sajátossága az, hogy a c betűnek a kiejtésben [k] felel meg, ha hátulképzett magánhangzó követi (például a calcium első c-je), és [c]-nek ejtik, ha elölképzett (például a calcium második c-je). Két ettől eltérő hagyomány létezik, az egyik az úgynevezett olaszos hagyomány, amit az egyházi kiejtésben néhány kivétellel minden ország követ (Magyarország és Németország is a kivételek között van). Ebben az elölképzett magánhangzók előtti c-t [cs]-nek, és ugyanilyen helyzetben a g-t [dzs]-nek ejtik, az olasz helyesírásnak megfelelően. Végül létezik az úgynevezett restituált hagyomány, amely a korábbi, kikövetkeztetett latin kiejtést követve minden c betűvel jelölt hangot [k]-nak (és persze minden g-vel jelöltet [g]-nek) ejt. Más, apróbb eltérések is vannak ezek között a hagyományok között, de itt most nem ez a témánk.
Nos, az, ahogyan egyes latin szavakat kezdtek magyar szövegekben használni, általában ebből az Erasmus-féle hagyományon alapuló latin kiejtésből indultak ki (kivéve persze azt, amikor más nyelv közvetítésével került a magyarba egy-egy latin eredetű szó). De az átvétel során sok szempontból el is tértek az iskolai és templomi kiejtéstől, például az s betűvel jelölt hangot, amit az iskolában és a templomban [sz]-nek ejtettek, az átvételkor régen még [s]-ként vették át (például: chorus > kórus; rosa > rósa > rózsa). Sőt, két magánhangzó között az s betűt később [z]-nek is ejtették, így olyan párok is létrejöttek, mint bazsalikom (16. század, < (ocimum) basilicum), de bazilika (19. század, < basilica).
Akkor most már rátérhetünk a magánhangzóknak, és speciálisan a kalcium a-jának a problémájára. Magyarországon az iskolai és egyházi latin kiejtéstől abban is eltértek az átvételkor, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a magánhangzók hosszúságát. (Lehet, hogy az iskolában és a templomban is elhanyagolták, de nem biztos, hogy ez az oka.) A magyarosított változatban minden magánhangzót röviden ejtettek, kivéve a hangsúlyos, nyílt szótagbeli magánhangzókat, mert azokat viszont hosszan. (Plusz a szóvégi -ó-t, mert az a magyarban szabály szerint hosszú.) Így például a lēx ’törvény’ vagy a lāpsus ’elesés, botlás’ magánhangzóit röviden ejtették (lex és lapszus), mert hangsúlyosak ugyan, de nem nyílt szótagban állnak. (És az, hogy a latinban hosszúak, mint említettem, nem számít.) A forum, chorus szavakat, bár eredetileg rövid [o] van bennük, hosszú [ó]-val vettük át (fórum, kórus), mert hangsúlyosak és nyílt szótagban vannak. Ezt a szabályt azonban csak az utolsó két szótagra eső hangsúly esetében alkalmazták következetesen, az ennél távolabbra eső hangsúlyos magánhangzót általában röviden ejtették, ezért ma patetikust mondunk, nem pedig patétikust (bár régen az utóbbi változat is létezett). A kalcium alak viszont szabályos: a benne levő a hangsúlyos volt ugyan a latinban, de zárt szótagban áll, ezért a magyarban rövid [a] felel meg neki.
Bizonyos váltakozásokat is megmagyaráz ez a szabály. Például a latin focus ’tűzhely, parázstartó’ (rövid o-val!) a magyarba kerülve fókusz lett (azért [sz]-szel, mert újabb átvétel), de képzett alakjában rövid o-t mondunk: (bi)fokális, mert a latinban az ilyen képzéseknél az a-ra esett a hangsúly. Ezért van az is, hogy az akadémiai helyesírás szerint a kulturális szót két rövid u-val kell írni, mert ez a hagyományos kiejtése, akkor is, ha ma már sokan kult[ú]rális-nak mondják.
Arra azonban ügyeljünk, hogy a latinban nem számít zárt szótagnak az, amelyben a magánhangzót zárhang és r vagy l kapcsolata követi, vagyis a tr, cl stb. mássalhangzó-kapcsolatok szótagkezdőnek minősülnek. Ezért van az, hogy a latin patria (rövid magánhangzókkal, szótagolva: pa-tria) magyar átvétele pátria, és a natrium (szótagolva: na-trium) magyaros ejtése nátrium, hosszú [á]-kkal.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (26):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@rofia: 21
Gondolom így már érthető, hogy a cím helyesírása teljesen korrekt, annak ellenére, hogy a helyesírási szabályzat mást mond.
@mederi: összegzés
Véleményem az, hogy eredetileg az "á" mint hosszú magánhangzónak a magyarban nem az "a" mint rövid magánhangzó a megfelelője (lásd a korábbi példákat), bizonyos szabályok szerint, vagyis ha egy szó elején hosszú (kettős, teljesen hasonult) mássalhangzó követi a magánhangzót, akkor a magánhangzó rövid, vagy ha a hangsúly áthelyeződik a szó elején lévő hosszú mássalhangzóról egy toldalékra, az első magánhangzó lerövidül, sőt át is billenhet elől képzett hangról hátul képzett hanggá (pl. tó-->tavas).
(A lefordítást igénylő szakszavakat szerintem érdemes magyarul körülírni, mert az olvasóknak úgy "kényelmes"..)
-A kálcium á-val írása nem véletlenül van/lenne szinkronban a magyar nyelvvel, mert mások a "szabályok" mint a latinban.
Ugyanez fennáll a szótagolásra is, mert magyarul kál-ci-um lenne a korrekt annak ellenére, hogy maga a szó nem magyar eredetű.
@mederi: kiegészítés
A hosszú magánhangzót megháromszorozva írom:
A magyar nyelvben további példák a jelöletlen hosszú a és á-ra, és hasonlókra amik jelölve vannak:
szaaar/szaros ( á-val szááár/száras)
szaaarv/szarvas
faaal (=eszik)/falat (=etet, ehető méretű étel darab)
nyááál/nyálas (e-vel nyeeel/nyelés)
maaar/marás
Jelölt hosszú és rövid magánhangzókkal:
szűl/szülés
kőr/körös körül
ló/lovas
Átbillenő magánhangzóval:
hó/havas
tó/tavas (vidék)
hő/hév//heves
:
@bm:
Szerintem a gond a kálcium szó ajánlott leírásával és kiejtésével az, hogy nem csak az a, hanem az á hangok rövid és hosszú változatának sincs megkülönböztethető írásjele, miközben a magyar beszédben tökéletesen elkülönül, és megvan a saját íratlan, de élő szabályrendszere ugyanúgy, mint pl. az ő-nek..
Mindig a szöllő kontra szőlő írásmód jut eszembe ilyenkor.
Én mindig szöllőt mondok, és spontán úgy is szeretném írni.. (Talán a kacsokra gondolok, amiknek ha még nem volt saját külön elnevezése, szőrnek is hívhatták, és akkor "szőrt lő--->ször()lő--->szöllő" az elnevezés, pontosan ahogy ejtjük, és pontosan úgy, ahogy a kacsok "működnek".)
@rofia: Ha végigolvastad volna a cikket, bölcs maradtál volna.
"A mi latinunk
Nátrium, kálium, bárium, de nem kálcium, hanem kalcium – legalábbis a helyesírás szerint. Olvasónk csodálkozik, házi szakértőnk pedig megmagyarázza az eltérést, melynek természetesen kultúrális okai vannak."
Kálmán László|2014. július 21"
KULTÚRÁLIS?
@Sultanus Constantinus: De ezek nem fonológiai szavak, hanem proklitikumok, önállóan nem fordulhatnak elő. Meg akkor már román példát is hozhatsz: francia l’, d’, s’, de ezek is mind proklitikumok.
@szigetva: Ez sem igaz: egyes szláv nyelvekben ott vannak pl. a [s] és [v] elöljárószók, amelyek egy-egy mássalhangzóból állnak.
@bloggerman77: „Nálunk a matematika-kémia szakos tanár a bunkóság szinonímájaként tartotta számon azt, ha valaki a kalciumot kalcium-nak és nem kálciumnak mondta” Na, ez az igazi bunkóság! Meg még lásd a bónusztrekket itt: www.nyest.hu/hirek/napjaink-tiz-legnagyobb-nyelvirtasa
Nálunk a matematika-kémia szakos tanár a bunkóság szinonímájaként tartotta számon azt, ha valaki a kalciumot kalcium-nak és nem kálciumnak mondta, vagy ha matematikai egyetlen megoldásánál az a ismeretlent a-nak mondta, és nem á-nak.
Ezt az alábbi rendőrviccel illusztrálta:
Felvételi a rendőriskolában..
- Olvassa ki ezt: A!
- Á
- Alkalmatlan! Következő!
- Olvassa ki ezt: A!
- A-a-aa
- Alkalmas, felvéve!
@Sultanus Constantinus: „de én már ugyanezt nem mondanám az [l], [n], [m] hangokra” Az lehet, hogy te nem mondanád, de az akusztikus fonetikusoknak jobban hiszek.
„Ugyanakkor az nem teljesen igaz, hogy ezek nem tudnak önmagukban szótagot alkotni” Nem azt mondtam, hogy önmagukban szótagot nem tudnak alkotni, hanem azt, hogy szót.
@szigetva: Elfogadom, ha ez hagyományosan így van, bár azért szerintem ez kicsit szubjektív is. Az oké, hogy a sima réshangokat, mint az [f], [s] stb., fel lehet ismerni magánhangzó nélkül is, sőt, még az [r]-t is, de én már ugyanezt nem mondanám az [l], [n], [m] hangokra, legalábbis nagyon határeset. Ugyanakkor az nem teljesen igaz, hogy ezek nem tudnak önmagukban szótagot alkotni, a szláv nyelvekben az [l], [r] pl. lehet szótagalkotó, sőt, az indoeurópai alapnyelvre az [m], [n] hangokról is feltételeznek ilyet. Ebből a szempontból pedig tényleg a magánhangzókhoz állnak közelebb, mint a mássalhangzókhoz.
Egyébként hagyományosan ezeket félmagánhangzóknak is nevezték: lema.rae.es/drae/?val=semivocal (2.).
@Sultanus Constantinus: „ még nem igazán tudták pontosan, hogy mi az a zárhang meg a réshang, lehet, hogy ezért kerülhetett közé az [f], nem?” Hogyne tudták volna. A zárhangok azért muták, némák, mert önmagukban nem hallatszanak, csak úgy tudjuk őket azonosítani, ha előttük vagy utánuk van valami. A magyar „mássalhangzó” megtévesztő megnevezés (ahogy a latin consonans is az), hiszen csak a zárhangokra igaz, hogy csak mással együtt hangzanak, az [f]-t, [m]-t, [l]-t önmagában is lehet ejteni. Viszont önmagukban nem tudnak szót alkotni, ezt csak magánhangzó tud.
@szigetva: Akkor ezt rosszul tudtam. Mindenesetre, szerintem amikor ez a fogalom megszületett, még nem igazán tudták pontosan, hogy mi az a zárhang meg a réshang, lehet, hogy ezért kerülhetett közé az [f], nem?
"Az angolban egyébként [tl] és [dl] előtt sem szokott hosszú mgh állni: atlas, medlar"
A [tl] és a [dl] a spanyolban is elvileg külön szótagokhoz tartoznak, kivétel a [tl] a Mexikóban használt azték jövevényszavakban, mivel az aztékban eredetileg egy hangot jelöl (zöngétlen laterális affrikáta), de spanyolul persze sima [tl] szekvenciának ejtik.
Viszont az atlas, atleta stb. szavakon kívül nem is nagyon fordul elő máshol [tl] és [dl], az utóbbi legfeljebb szóhatáron, pl. adlátere, kb. 'valakinek a seggnyalója', decidle 'mondjátok meg neki'.
@El Vaquero: „Ezt a kalciumos problémát már nem egy hozzászólásban felvetettem, de arra szartak” Sokszor jeleztük már, hogy a kommenteket nem tudjuk mindig követni. Kérdést fel lehet tenni e-mailben, Facebookon, az oldalon keresztül. Ha valakit komolyan érdekel valami, tegye fel a kérdését a megfelelő helyen.
Egyébként olvasóink igen nagy százalékban köszönik meg a választ, vagy ha lemaradnak róla, újra érdeklődnek.