Aiszóposz, Aisópos,
Ezópus, Ezópusz vagy Ezopusz?
A cikkíró sosem lehet elég óvatos, az olvasó pedig se így, se úgy nem lesz elégedett. Egy névnek jártunk utána, melynek számtalan írott formája él...
Nemrégiben egy reklám kapcsán egy ókori mesét idéztünk fel. Szerzőnk igyekezett óvatos lenni, és rögtön kétféleképpen is feltüntette a szerző nevét: Aiszóposz és Aesopus formában – viszont az általa linkelt művén Aisopos alakban szerepel. Mindez azonban nem volt elég: az egyik olvasónk azonnal az Ezópusz formát ajánlotta – a magyar wikipédia viszont azt írja, hogy „magyaros formában Ezopusz” (kurziválás – nyest.hu). A magyar helyesírás szabályainak szótári része nem tartalmazza, ellenben az Osiris Kiadó Helyesírás című kötetében (OH.) szerepel: Ezópus alakban (az Aiszóposz mellett)! A szóvégi s talán kicsit meglepő, és gondolhatjuk, hogy a szótár szerzői [s]-végűként ismerik a szót (ez nem olyan meglepő, rengeteg -us végű latin szót ejtünk [s]-végűként: konfliktus, mágus, szimbolizmus stb.) – ám a szótár készítői kifejezetten jelölik, hogy a név ejtése [ezópusz].
Mi az oka ennek a sokféleségnek, és melyik a helyes forma? A meseíró görög volt, és a görög nevek átírásának eleve két bevett módja van: ezeket tudományosnak, illetve népszerűnek nevezik. Értelemszerűen a tudományos átírást tudományos, elsősorban persze klasszika-filológiai művekben használják. Minden máshol inkább a népszerű átírás használata indokolt – még olyan tudományos művekben is, ahol nem az antikvitás kérdéseivel foglalkozunk, a történelmi vagy mitológiai vonatkozások csak mellékesen merülnek fel.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A görög betűkről korábban már írtunk, így most elsősorban arról szólunk, mi a különbség a két átírás között. A fő különbség az, hogy a görög [sz] hangot a népszerű átírásban magyarosan sz-szel írjuk át, míg a tudományos átírásban latinosan s-sel. Ez két betűt érint: a szigmát (Σ, σ, ς): népszerű átírása sz, a tudományos viszont s; illetve a pszít (Ψ, ψ): ennek népszerű átírása psz, illetve ps. A kszí (Ξ, ξ) átírása viszont mindkét átírásban x. A mássalhangzók közül ezeken kívül csak a khí (Χ, χ) átírása tér el: a népszerűben kh, a tudományosban viszont ch. A magánhangzók között csak egy esetben van különbség: az üpszilon (Υ, γ) átírása a népszerű változatban ü, a tudományosban y. Jól látható, hogy a népszerű átírás a kiejtéshez közelít, ám nem azt tükrözi: Phaidra nevét például [fédra]-ként ejtjük, ám erre egyik átírás sem utal. Másfelől a tudományos átírásban is alkalmazunk a latin írásmódtól eltérő elemeket, például az éta (Η, η) átírása mindig é, az omegáé (Ω, ω) mindig ó. Más magánhangzóra viszont sosem teszünk ékezetet.
(Forrás: Wikimedia Commons / John Flaxman (1755–1826))
De akkor miért fordul elő az Aesopus átírás is? Nos, ez a név latinos alakja. A görög meseíró ugyan időszámításunk előtt 620 körül született (már ha valós személy volt – vannak, akik ezt is vitatják), de prózában írt meséit időszámításunk kezdete környékén Phaedrus ([fédrusz]!) verses formában latinra fordította. A későbbiekben a latin szövegek hagyományozódtak tovább, de más a középkori, újkori latinban is megjelentek az alternatív írásmódok, pl. az Esopus. Ebben a formában szerepel Pesti Gábornál is.
Egészen természetes, hogy bizonyos neveknek vannak meggyökeresedett „magyaros” alakjai: gondoljunk például Kolumbusz Kristóf vagy Jellasics nevére (utóbbira nemsokára egy olvasói kérdés nyomán vissza fogunk térni). Egészen természetesnek vehetjük tehát az Ezópusz alakot, mely a kiejtést tükrözi. Az Ezópus vagy Ezopusz alakokkal viszont már kevésbé tudunk egyetérteni, különösen, ha a szó vég s nem a kiejtést tükrözi.
Végül lássuk a medvét! A Google segítségével megkerestük, melyik alak milyen gyakori a neten. A biztonság kedvéért csak magyar oldalakon és csak a toldalékolatlan formákra kerestünk. Íme a gyakorisági lista:
| 1. | Aiszóposz | 40000 |
| 2. | Ezópus | 12400 |
| 3. | Aesopus | 9760 |
| 4. | Esopus | 8430 |
| 5. | Ezopus | 6470 |
| 6. | Ezopusz | 4280 |
| 7. | Ezópusz | 2700 |
| 8. | Aisópos | 262 |
| 9. | Aesopos | 186 |
Be kell tehát látnunk, hogy az OH. helyesen rögzíti azt a szokást, hogy a meseíró nevét magyarosan legtöbbször az Ezópus formában használjuk (bár természetesen az sem zárható ki, hogy ennek gyakorisága részben az OH.-nak is köszönhető). Azt is láthatjuk, hogy a wikipédiás Ezopusz alak is viszonylag gyakori, de az eddig nem említett Ezopus változat még többször fordul elő. Az Esopus változat gyakorisága azonban megtévesztő lehet: ez leginkább Pesti Gábor könyvével kapcsolatban bukkan fel, tehát nem a mai írásszokást tükrözi. A magyar kiejtést pontosan tükröző Ezópusz változat viszont viszonylag ritka. A tudományos átírás Aisóposának ritkasága annyira nem meglepő, hiszen ezt eleve csak szűk környezetben használják – az viszont kissé váratlan, hogy a nem igazán indokolt latin-görög kevert forma, az Aesopos is majdnem ennyire sűrűn előfordul.
Eredményhirdetésként tehát azt mondhatjuk, hogy a nyelvszokásnak megfelelően használjuk nyugodtan akár az Aiszóposz, akár az Ezópus, akár az Aesopus alakot, sőt, bátran ajánljuk az Ezópusz forma használatát is. Ha azonban olvasóink klasszika-filológiai kérdések boncolására vetemednének, feltétlenül az Aisópos formát ajánljuk nekik.
Aiszóposz (vagy Aesopus)
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (52):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@El Vaquero: Ezek nagy része a likvida disszimiláció, pl. latin milit-alis→militaris, famili-alis→famili-aris, de labi-alis (mert mintha a latinban a nem koronálisok eltakarnák egymástól a két likvidát). Régi megfigyelés, de sokat nem tudtak vele eddig kezdeni a fonológusok. Más nyelvekben meg nincs is (vagy nem úgy van): angol familial is van a latinból örökölt familiar mellett.
@El Vaquero: amiben lehetne foglalkozni a rükverc - lükverc, radír - ladír, rotring - lotring, pirula - pilula, antenna, anterna párokkal is. Az meg senkit ne zavarjon, hogy adogatom itt már mióta a magas labdákat, csak nem e-mailben a szerkesztőség címére.
Sőt, a rubrika vs. rubLika téma is megérne egy cikket.
@Fejes László (nyest.hu): nincs kedvem a szerkesztőségbe írni, pedig lenne egy másik kérdésem is. Én a Dunántúlon a lébecol igét mindig léb-LE-colnak hallottam, azaz plusz L-lel. Az viszont furcsa, hogy a gúgöl mindössze kettő találatot hoz csak rá. Tényleg létezik plusz l-lel, vagy beszédhibás ismerőseim lennének?
Méretsz-kedés, kiejtve méreckedés: a saját méretét változtja (akár látszólag is).
Méredzkedés, de kiejtve az is méreckedés: megméri saját magát.
@Krizsa: nem értem a gondolatmeneted, áémö fréid, ahogy a románok mondják.
@El Vaquero:
Mert a C hangnál nem számít a kiejtésbeli hasonulás, a magyar tudatosság nélkül is érzi, hogy (általában) a C=TSz.
A méreckedés, az MÉRET-esz-kedésnek lenne érthető, vagyis pl. olyasminek, ha tűsarkúval magasíthatja,vagy vízszintes csíkozású ruhával "alacsonyíthatja" magát.
2. A MÉRED-eszkedés viszont az, hogy megméri önmagát. De a mér-ed itt még nem ragozott ige (nem: te méred), hanem a marad, (fel)mered szavak rokona. Rag nélkül: MAR-magasság.
Az ősi T-t a D váltotta fel, ami jelentés differenciálódásokat tett lehetővé. AZ S/Sz-t pedig a későn megjelenő Z/ZS váltotta fel, ami esetünkben további jelentés rögzítést okoz.
Tehát pl. ebben az esetben (is) nyelvromboláshoz vezetne, ha a hasonulások szerinti fonetikus helyesírást vezetné be egy hatökör.
Az -XSz és az -XZ utóragok funkciója kezdetben hasonló volt:
motosz-kál - motoz, porosz-kál (ló) - poroz (beporozza az utat).
Sőt: T-Sz-Z: water, ves(z)i, Wasser, visz - víz.
@El Vaquero: Az ilyeneket érdemes olvasói kérdésként beküldeni a szerkesztőségbe. :)
Nem idegen eredetű, de pl. a méredzkedés elég érdekes szó. Szerintem megérne egy cikket, hogy miért nem "méreckedés", vagy méretkezés.
@Földönkívüli: tévedsz és egyszerre van igazad. Azt valóban nem tudják, hogy mi az a konkvisztádor, és honnan származik, vagy hogy hogyan ejtik a forrásnyelvben, de szó hangalakját viszont ismeri a legműveletlenebb, legiskolázatlanabb ember is, és furcsállni fogja "v" nélkül.
A bluff és a dumper sem volt soha *blöff és *dömper, mégse érdekel senkit, még akkor sem, ha nem tudja, hogy ezek angol szavak. Ezek már csak így maradnak.
Sose értettem különben ezeket a következetlen, senkinek nem jó megoldásokat. Elterjed egy teljesen logikátlan ejtés, amely sem az eredeti, sem a magyar írásmódnak, sem az eredeti nyelvbeli/magyar kiejtési és fonotaktikai szabályoknak nem felel meg. Senkinek nem jó, hogy csavarunk rajta egyet, még a nyelvtanulásban is hátrány, mégis így vesszük át. Ennél már az is jobb lenne egy fokkal, ha az eredeti írásmód szerinti magyar kiejtést alkalmaznánk, az legalább következetes, és legalább egyszeri, nyelvet nem beszélő ember szempontjait kiszolgálná.
@Földönkívüli: Mindenesetre megnyugtató lehet számodra ez a gondolat, hiszen ez is azt bizonyítja, hogy te több vagy náluk. :)
@El Vaquero: Szerintem viszont a magyarok többsége azt sem tudja, mi/ki az a konkisztádor, így ettől nem félek. :P
Valóban, a nem rhotikus hamburger az nem hembőgő, hanem hembőgö, az ö a végén szünet előtt á-szerű hanggá mélyül (dark schwa), ezért inkább hembőgá# (rövid á-val). Mivel ez egy német szó, német városról kapva a nevét ezért a hámburger lenne a legésszerűbb utánzása, a hámbuágá-tól (minden á rövid benne, az uá diftongus) már lehet többen fejre állnának.
@Földönkívüli: szerintem ebben most a mi Laczánknak igaza van. A magyarok közül nem nagyon tud senki spanyolul, nálunk nagyon marginális nyelv. Szóval nem sokan dicsérnének meg, annál inkább hülyének nézne mindenki, hogy nincs ott a v. Nézd meg, ott van az angol, sokkal népszerűbb, elvileg mindenki tanulja, de ha a serlok holmsz helyett *sőrlak *houmz-oznál, nagyot néznének. Visszakérdeznének, hogy miva'? Ha a *ábrahám *linkoln helyett beszólsz, hogy éibröhem/éibröhöm linkön, meglincselnek, hogy megmutassák, itt ÖN a link.
Szóval bele is nyugodhatsz, hogy szegény ho szék errefelé már csak hozék maradnak. Nem tudod már rájuk küldeni az inkVizíciót.
Hembőgő ? úgy hangzik, mint vmi hangszer: nagybőgő, kisbőgő,hembőgő... :))
Magyar nyelvszokás kéne, hogy legyen a hembőgő!
Hát ilyen már nincs is! Nemköll, gyerekek. De meg ilyen nyelvészet se köll.