A kirelejzumát!

Az európai nyelvek jellemzően tele vannak görög eredetű szavakkal, a kilótól a telefonon át a pedofíliáig és az arachnofóbiáig. Most azonban ezeknél kevésbé feltűnő és ezért kevésbé ismert görög eredetű szavakról lesz szó. A kirelejzumáttól, a Kirje, kirje, kisdedecskén át az alamizsnáig és az elemózsiáig.

Ódivatú, ritka, amolyan jópofizó mondás manapság az, hogy „(azt) a kirelejzumát!”, ijedtséget, meglepetést, vagy felháborodást fejez ki. Nagyjából szinonim azzal, hogy „a szakramentomát!” (vagy „a szakramentumát!”). Viszont ez utóbbi eredetének könnyű utánajárni: bármelyik latin szótárban megtaláljuk a sacramentum szót ’szentség’ jelentéssel. Elterjedtebb is a magyarra fordított változat: „a szentségit (neki)!”

A kirelejzum-ot viszont nem találjuk meg egy rendes latin szótárban. Azért nem, mert nem is latin szó. A -zum végződés miatt hihetnénk latinnak (vö. penzum, univerzum), viszont a szó eleji ki- árulkodó: a magyarországi latinban nincsen [ki], csak [ci]. Cicero nevét a kortársai ugyan [kikeró]-nak ejtették, Magyarországon csak az utóbbi évtizedekben és csak az ókori ejtést imitáló latin szakos bölcsészek ejtik így, mindenki más [ciceró]-t mond. A vájtfülűbbeknek a szó közepi -ejz- is gyanús lehet: a latinban nincsen ilyen hangkapcsolat.

A templomban a megoldás

A gyakorló keresztényeknek – főleg a görög vagy római katolikusoknak, vagy a görögkeletieknek – ismerősen hangzik ez a kifejezés: a mise első énekelt imája rendszerint a bűnbánatot követő, háromszor ismételt kérés: „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!” Időnként ez görögül hangzik el: „Κύριε, ἐλέησον, Χριστέ, ἐλέησον, Κύριε ἐλέησον” a templomi ejtés szerint [kirie elejszon, kriszte elejszon], az esetünkben anakronisztikusan ható, klasszikus – 5. sz.-i, attikai – ejtés szerint [kürie, eleēszon, k^hriszte, eleēszon] ’ó, úr, irgalmazz, ó, Krisztus, irgalmaz’.

A litánia (λιτανεία [litanéá] ’könyörgés’) eredetileg csak az „uram”-os részt tartalmazta. I. Gergely pápa (akit Nagy Szent Gergelyként is ismerünk) egészítette ki a krisztusos sorral a 6. században. Láthatjuk, hogy az ige a görög változatban ugyanaz, csak a magyar fordítás ügyeskedik, alliteráló igét használva a Krisztus név után.

A κύριε [kürie] a κύριος [küriosz] ’úr’ főnév megszólító esete. Mivel a magyarban nincsen ilyesmi, az ’ó, úr’ kifejezéssel szokás a nyelvtankönyvekben megadni ezt a jelentést. Fordítani sok esetben lehet első személyű birtokos jellel: ’uram, urunk’. Érdekes, hogy ugyanezt a megszólító esetű alakot találjuk a „Karácsonynak éjszakáján” című népdalban is: Kirje, kirje, kisdedecske // Betlehemi hercegecske.

Míg a magyarban a görög és latin nevek alanyesetét vesszük át (pl. Homérosz, Plutarkhosz, Horatius, Plinius), addig az ismertebb európai nyelvekben jellemzően az eredeti nyelvbeli tövük, vagy valami ahhoz hasonló használatos (pl. francia Homère, Plutarque, Horace, Pline, lengyel Homer, Plutarch, Horacy, német Homer, Plutarch, Horaz), igaz, nem mindig (lengyel Pliniusz, német Plinius).

Azért érdekes a kirje, mert a magyarba más nyelvekből főneveket rendszerint alanyesetben veszünk át. Valószínűleg itt arról van szó, hogy az átvevő tudta, a [kirieelejszon]-nak az eleje urat jelent, de a részletekkel nem volt tisztában, hiszen – ahogy a középkori latin mondás is tartja – Græca sunt, non leguntur, azaz ’görögül van, nem olvassuk’, mindenesetre nem értjük. Messzemenő következtetéseket azért nem vonhatunk mindebből le, hiszen ezen a népdalon kívül a kirje szó gyakorlatilag nem fordul a magyarban elő.

Az ἐλέησον [eleēszon] az ἐλεέω [eleeó] ’megszán’ ige felszólító módú aorisztosza egyes szám második személyben, jelentése tehát ’szánj meg’. Kérdés, hogyan lesz ebből [elejzum].

A jotacizmus

Már korábban is láttuk, hogy a görögre, amióta ismerjük, jellemző egyrészt a magánhangzók záródása, másrészt a kettőshangok egyszerűsödése. Így lett az ει [ej]-ből [é], majd a hellenisztikus korban [í] (kék nyíl), az ου [ow]-ból [ó], és már a klasszikus korra, az i. e. 5. századra [ú] (sárga nyíl).

Az η-val jelölt, nyílt [ē] hang (amelynek – mint korábban említettük – sok előfordulása maga is egy még nyíltabb [á]-ból keletkezett), először [é]-vé, majd az i. sz. első századaiban még tovább, [í]-vé záródott (zöld nyíl). Az υ-nal jelölt, eredetileg hátulképzett (mély) [u] hang a klasszikus korra elölképzett (magas) [ü]-vé vált, majd elvesztve ajakkerekítését [i] lett ebből is (piros nyíl) – lásd a [kürie] → [kirie] első szótagját. Az οι-nak írt, a klasszikus korban még kettőshangzónak, [oj]-nak ejtett hang is egyszerűsödött (valószínűleg előbb [ö] lett belőle, de ennek írásos nyoma nincsen), majd ez záródott [ü]-be, és végül szintén [i]-vé vált (lila nyíl). Ezt a nagyfokú magánhangzó-összeolvadást nevezzük jotacizmusnak, hisz a végeredménye az eredetileg csak az ióta betű által képviselt [i] hang. (Mindeközben a magánhangzók hosszúság szerinti szembenállása is megszűnt, de ezzel itt nem foglalkozunk.) Ezért tehát az ἐλέησον ejtése a keresztények megjelenésének korában már [eleíszon] volt.

Egy magánhangzó előtt vagy után megjelenő [i] (vagy [í]) nagyon gyakran mássalhangzóvá, ú.n. siklóhanggá, egyészen pontosan [j]-vé válik. Így ejtjük [jón]-nak a görög iónt, jottának az iótát, [jászón]-nak Iaszón-t, és ejthetjük azonosan a halál fáj és a halál fái kifejezéseket. Visszafelé is működhet a dolog: a német fein [fájn] ’apró, finom’-ból így lesz a magyarban fájin, sőt fáin. A görög [kirie] → [kirje], [eleíszon] → [elejszon] változásokat ugyanezzel magyarázhatjuk.

Az analógia

Az [elejzum] végének alakulásához a görög nyelvnek már nincsen köze. A görög és latin névszók alaktana több tekintetben hasonlít egymáshoz – elvégre rokon nyelvekről van szó. Vessük össze a ’jó’ jelentésű melléknev néhány alakját a két nyelvben. Mindkettőnek egyes számban, két esetben és három nemben soroljuk fel az alakjait. (A görögbetűs alakokat helyszűke miatt ezúttal kihagyjuk.)

eset	hímnem	nőnem	semlegesnem
alany	[agathosz]	[agathē]	[agathon]
tárgy	[agathon]	[agathēn]	[agathon]
alany	bonus	bona	bonum
tárgy	bonum	bonam	bonum

Látjuk, hogy ahol a szó a görögben [on]-ra végződik, ott a latinban -um van. Pl. a görög Λύκειον [lükéon] ’farkasos’ (ti. a Farkasölő Apollón temploma melletti liget) latinosan lyceum, vagy a γυμνάσιον [gümnaszion] ’tornacsarnok’ (szó szerint ’meztelenkedő hely’) latinosan gymnasium. De ez csak a névszókra jellemző: sok görög, alanyesetben [osz] végű fő- és melléknév tárgyesetére, valamint sok [on] végű fő- és melléknév alany- és tárgyesetére (lásd a szürkített mezőket). Egy [on] végű görög ige latin megfelelője nem -um végű: pl. ἔλεγον [elegon] ’mondtam’ latinul dicebam.

A magyarban az igékre szigorúbb hangtani megkötések vonatkoznak, mint a főnevekre. Míg egy főnév alanyesetben bármilyen hangra végződhet (kivéve a teljesen általános, rövid [o]-ra és [ö]-re vonatkozó megkötést), ige alapalakja – kijelentő mód, egyes szám, harmadik szemény, alanyi ragozás – nem végződik pl. [a]-ra, [á]-ra, [e]-re, [é]-re, [i]-re, [c]-re, [cs]-re, [h]-ra, [ty]-re, [zs]-re. A más nyelvekből ma átvett igéké pedig kizárólag [l]-re vagy [z]-re végződhet.

Hogy a görög [kirieelejszon] kirelejzum-má latinosodott, az arra utal, hogy főnévként kezelte az átvevő. Ez egyáltalán nem meglepő, az a kirelejzumát kifejezésben is főnévi helyzetet foglal el, hasonlóan az a szakramentumát-hoz. Nem is lehetett másképp: a magyarra ma nem jellemző, hogy változatlan alakban vegyen át. Míg a fő- és melléknevek esetében megvan az a lehetőség, hogy így kerüljenek a nyelvbe (pl. csekk, stafírung), addig az igéket közelező valamilyen igésítő toldalékkal ellátni (pl. csekk-ol, stafír-oz).

Meg kell állapítanunk, hogy a szó latinosítása mégsem volt tökéletes, hiszen számos más görög eredetű szóban a szó eleji [kü]-t latinosan [ci]-nek ejtjük. Itt van például az a Simon, akit a rómaiak Krisztus keresztjének hordozására kényszerítettek, és a líbiai Kürénéből származott: nevét [cirenei simon]-ként emlegetjük. De aki őt nem ismerné, az is cinikusnak nevezi a filozófiai megfontolásból a hajléktalan létet választó Diogenészt, aki kortársai szerint κυνικός [künikosz] ’kutyaszerű’ életmódot folytatott.

További kövületek

Az ἐλεέω [eleeó] ’megszán’ igéből származik az ἐλεήμων [eleēmón] ’szánakozó’ melléknév, amely már az Odüsszeiában is előfordul. Ennek képzett alakja az ἐλεημοσύνη [eleēmoszünē] 'szánalom’ főnév, amelynek szintén van korai (i. e. 3. századi) „pogány” előfordulása, de nagy karriert a kereszténységben futott be. A Septuagintában (az Ószövetség görög fordításában) és az Újszövetségben (Máté 6,2) is szerepel a mai, ’szegényeknek juttatott adomány, alamizsna’ értelmében. Sok európai nyelvben hasonló az alakja: cseh, szlovén alamužna [alamuzsna], lengyel jałmużna [jawmuzsna], francia aumôn[omoⁿ] aumône [omon] (< ófrancia almosne), angol alms [ámz], katalán almoina [almojna], spanyol limosna [limoszna], olasz elemosina [elemoszina], portugál esmola [izsmóla], német Almosen [almózen], holland aalmoes [álmusz], dán, norvég almisse [almisze], finn almu. Feltűnő, hogy csak az olasz őrzi a szó eleji [e]-t (a portugál alakban alaposan összekeveredtek a mássalhangzók és nem tudni, az [i] a [zsm] miatt van-e csak ott), a többi nyelvben [a]-t, vagy annak valamilyen folyományát találjuk. (Az óspanyolban is almosna alakban fordult elő.) Az etimológiai szótárak egyetérteni látszanak abban, hogy itt jelentése miatt a latin alimonia ’táplálék’ szóval keveredett össze a latin eleemosyna. (Aki figyelt, rájöhetett, hogy az eleemosyna végén arról van szó, hogy a görögül η-re ([ē]-re) végződő nőnemű szavak latinosításkor a-ra váltanak, vö. pl. a táblázatbeli [agat^hē] – bona párt, vagy például a νύμφη [nümp^hē] ’hajadon’ latinosan nympha, magyarosan nimfa. Ez az ión-attikai η a többi görög nyelvjárásban, az indoeurópai alapnyelvben és a latinban is [a]-nak felel meg.)

A magyar elemózsia szó is az eleemosyna folytatása. Korábban elemózsina alakban is előfordult. Jelentései közül az ’útra való eledel’ maradt meg napjainkra, talán mert a hangalakja is összecseng vele. A magyar beszélők nagy része tehát az eledel szóbokrába tartozónak vélheti az elemózsia szót. (A cikk szerzője gyerekeitől [elemorzsia] alakban is hallotta már a szót, végülis a morzsa is étel.)

Nem világos a Beszterce-Naszód megyei Kerlés falu nevének története,  néhány éve a szót a kerülős-ből próbálták meg eredeztetni. A román neve Chiraleș [kirales] (a 18. században Kiraleizon), a német Kirieleis, a 13. században egy közeli hegy pedig Kyrioleis alakban tűnik fel. Ezért bármi is a magyar név eredete, a falu és a környék szász és román lakói cikkünk főszereplőjét, az ősi kirieelejszon könyörgést hallották ki belőle. A román Wikipédia oldal szerint ez volt a 11. századi magyar seregek csatakiáltása.

Kapcsolódó tartalmak:

• A „kottázó” görögök
• Magánhangzók egymás közt
• A tulajdonságok nélküli magánhangzó
• A dadogó görögök
• Etikett és stigma

Hasonló tartalmak:

• Ikszek és igzek
• Ki gondolta volna?
• A paraszolvencia hungarikum
• Aiszóposz, Aisópos,
  Ezópus, Ezópusz vagy Ezopusz?
• Alumnuszok az alma materből

Hozzászólások (7):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)