A tulajdonságok nélküli magánhangzó

Nem minden az, aminek látszik: ismét rá kell jönnünk ennek a banális állításnak az igazságára. Találkozni fogunk a tulajdonságok nélküli magánhangzóval, ami meglepő módon egy karácsonyi ajándékutalványhoz hasonlít. Mutatunk egy magyar tulajdonságok nélküli mássalhangzót is. A hangok higiéniájáról is lesz szó, de főleg szabályszerűségeket keresünk.

Egy görög igének sok alakja van. A magyarhoz hasonlóan, az alany személye és száma megjelenik az igén: különböző alakok mutatják, hogy csinálok, csinálsz, csinál, csinálunk, csináltok vagy csinálnak valamit. Igemód négy is van: kijelentő (indicativus – csinál), felszólító (imperativus – csináljon), kötő- (subjunctivus – kb. hogy csináljon), és óhajtó mód (optativus – kb. bárcsak csinálna). Igenemből pedig három van: az ismertebb cselekvő (aktív – csinál) és szenvedő (passzív – csináltatik) mellett a visszaható (mediális – csinálja magát) is, igaz ez utóbbi  kettő sok igeidőben egybeesik. Az igeidők és -szemléletek (aspektus) közül a görög igék a következőket tudják megjeleníteni: jelen, aorisztosz és befejezett (mind a négy igemódban), jövő (csak kijelentő és óhajtó módban), folyamatos és befejezett múlt (csak kijelentő módban). A kedves olvasónak azonban szerencséje van, mert a cikkben nem ezeket fogjuk megtanítani, mindössze egy furcsa jelenségre szeretnénk felhívni a figyelmet – ehhez azonban elég néhány alakot ismerni, és ezeket is meg fogjuk adni.

A szó eleji kinövés

Az igeidők közül háromnak, a folyamatos és a befejezett múltnak, valamint az aorisztosznak kijelentő módban jellemzője az igető elején megjelenő úgynevezett augmentum (latin ’növekmény’). Adunk néhány egyszerűbb példát. (A befejezett múltat azért nem adjuk itt, mert annak még egy másik kinövés is található az elején, amiről majd egy későbbi részben szólunk.) Az igék mind kijelentő mód egyes szám első személyűek, az első sorban levők jelentése kb. ’mondok’, ’mondtam’, ’megmondtam’, a többi ebből kikövetkeztethető. (Az átíráshoz magyarázat sorozatunk legutóbbi részében található.)

A görög igékre az egyes szám első személyű alakjukban szokás hivatkozni, míg a magyar igékre az egyes szám harmadik személyűvel.  Ezért a λέγω után a ’mond’ nem pontos fordítás, hanem csak a kérdéses ige azonosítására szolgál.

A legtöbb mássalhangzóval kezdődő ige a táblázat első két igéjének mintáját követi: az augmentum egyszerűen egy szó eleji [e] hang. Ezt hagyományosan latinul augmentum syllabicumnak (szótagalkotó augmentumnak) nevezzük. Felmerülhet, hogy az ε…ον együtt alkotja a folyamatos múlt toldalékát, mintegy körülölelve a tövet, mint például a magyar felsőfok leg…bb jele, azonban mindkét esetben ez ellen szól, hogy a vélt összetett toldalék elemeit külön tudjuk alkalmazni: a görögben az ε- a múlt időket együttesen jellemzi, és az -ον-t is megtaláljuk az ε-től függetlenül; a magyarban pedig önállóan is előfordul mind a leg-: pl. legelső, legalsó, mind a -bb: pl. nagyobb, halkabb. Tehát az ε- augmentumot önálló előképzőnek tekintjük.

Nem minden az, aminek látszik

A világban nem minden az, aminek látszik. A nyelvben sem. A hangok sem mindig úgy viselkednek, ahogy a hangzásuk alapján várnánk. Az olaszban például a [s] és a [ny] mássalhangzó-kapcsolatként viselkedik: pl. az őket megelőző hangsúlyos magánhangzó rövid (pl. Brescia [bresa] város, bagno [banyo] ’fürdő’). Szó elején nem előzi meg őket magánhangzó, viszont ez utóbbi helyzetben is mássalhangzó-kapcsolatként viselkednek. Pl. egyes szám hímnemben a határozott névelő általában il, de [sz]+mássalhangzó kapcsolattal kezdődő szavak előtt lo (ez az s impura ’tisztátalan sz’). Ugyanígy viselkedik néhány más, ritka mássalhangzó-kapcsolat (pl. pn, ps stb.), valamint a [s] és a [ny] is, jóllehet azok kiejtésük szerint nem kapcsolatok: lo Shakespeare, lo gnomo [lo nyómo] ’a gnóm'.

A 3. igénk is mássalhangzóval kezdődik, de ebben az esetben ῥ-val, ami megkettőződik. A görög rokon nyelvei alapján tudjuk, hogy a ῥ-val kezdődő szavak egy korábbi [szr-] vagy [wr-] mássalhangzó-kapcsolatból egyszerűsödtek. Ennek a szó elején eltűnő [sz]-nek vagy [w]-nek a nyoma marad meg az augmentum [e]-je után. Azaz a szó elején a ῥ továbbra is mássalhangzó-kapcsolatként viselkedik, jóllehet az itt vizsgált (i. e. 5. századi, athéni) nyelvállapotra a [szr-], [wr-] kapcsolatok már rég ῥ-vá egyszerűsödtek. A mássalhangzó különleges állapota viszont csak akkor derül ki, amikor az augmentum kerül elé, ekkor a rég eltűnt [sz] és [w] helyét elfoglalja a ῥ.

Vegyük észre: itt nem arról van szó, hogy az i. e. 5. századi görögül tanuló athéni kisgyerekek (vagy akár a szüleik) tudtak volna arról, hogy a szókezdő ῥ előtt évszázadokkal korábban volt még egy mássalhangzó. Ők csak annyit tudtak, hogy a ῥίπτω [r^hiptó] ’hajítok’ múlt ideje ἔῤῥιπτον [err^hipton] ’hajítottam’. Mi viszont megfigyelhetjük, hogy mint mészkő a valaha élt lény lenyomatát, az augmentum megőrizte az ilyesfajta környezet nélkül a szó elején teljesen elenyésző mássalhangzónak legalább a helyét.

Garnélarák lenyomata a mészkőben
(Forrás: Wikimedia Commons / Masur / GNU-FDL 1.2)

A szabályszerűség csábítása

Következő két ige töve magánhangzóval kezdődik.

Ezeknél – és minden más magánhangzóval kezdődő igénél – azt tapasztaljuk, hogy az augmentált alakban a szókezdő magánhangzó hosszú. Ezt a nyelvtankönyvek hagyományosan az augmentum temporale (idői augmentum) névvel illetik. Az embert csábítja, hogy egymástól látszólag eltérő dolgokat is ugyanabból az okból tudjon levezetni: szabályszerűséget keressen a zavarosnak tűnő adatok közt. Mivel a nyelvészek is emberek, ők sem mentesek ettől a csábítástól. Esetünkben tehát sokan feltételezik, hogy magánhangzó előtt is ugyanaz az [e] kerül a szó elejére, csakhogy összevonódik a tő eleji magánhangzóval, ahogy azt legutóbbi cikkünkben láttuk. A feltételezett ἔ+αγον [e]+[agon]-ból éppen ἦγον [ēgon] a feltételezett ἔ+εχον [e]+[ek^hon]-ból pedig éppen εἶχον [ék^hon] adódik. Vagyis eddig még tartható csábító feltételezésünk.

Keressük a szabályszerűségeket
(Forrás: iStockphoto)

Lássunk további magánhangzóval kezdődő igéket:

Ezek az igék sajnos tarthatatlanná teszik a feltételezésünket. Látjuk, hogy nem minden ε-vel kezdődő ige augmentált töve kezdődik ει-vel, a legtöbb szó eleji ε, ο, ι, υ az augmentum hatására egyszerűen megnyúlik és η, ω, hosszú ι, illetve hosszú υ lesz belőlük. A feltételezett ε-nek tehát nyoma veszett. (Ha a kedves olvasó már nem emlékszik, legutóbbi cikkünkben utánanézhet, ezt várnánk: ε+ε=ει, ε+ο=ου, ε+ι=ει, ε+υ=ευ, még korábbról pedig azt ellenőrizheti, hogy a görögben a [h]-val kezdődő szavak teljesen úgy viselkednek, mintha magánhangzóval kezdődnének.) A Maywald–Vayer–Mészáros-féle iskolai nyelvtan az analógiával magyarázza a váratlan alakokat: „az ige kezdő hangzója győzött, mert úgy érezte a görög, hogy a kezdőhangzó megnyujtása juttatja kifejezésre az augmentumot” – írják a szerzők, lássuk be, meglehetősen semmitmondóan, hiszen nem tudjuk, mit érzett a „görög” (a nyelv? vagy a beszélők?).  Ha ezek az alakok máshogy lennének, akkor is ugyanezt mondhatnánk: „úgy érezte a görög”. Jó volna továbbra is fenntartani azt a feltételezést, hogy a mássalhangzóval és a magánhangzóval kezdődő szavak előtt ugyanaz az augmentum.

Magánhangzó is lehet tulajdonságok nélküli

A magyar -val/-vel rag kezdő mássalhangzója egy tulajdonságok nélküli mássalhangzó, amely tökéletesen átveszi a szomszédjában levő mássalhangzó tulajdonságait: pl. síppal-dobbal. Ha nincs mellette mássalhangzó, akkor [v]-ként jelenik meg: pl. nádihegedűvel. Nem állíthatjuk azonban, hogy ez a mássalhangzó a [v], hiszen az nem veszi át a szomszéd mássalhangzó tulajdonságait: pl. lopva, dobva.

Van javaslat arra, hogyan tarthatjuk meg az augmentum egyalakúságát. Eszerint az augmentum nem [e], hanem egy tulajdonságok nélküli magánhangzó, jelöljük ezt V-vel. Hasonlíthatjuk – így karácsony közeledtével – egy ajándékutalványhoz. Vannak megkötései, hiszen nem akármit és nem akármilyen értékben vehetünk rajta, de hogy pontosan mit veszünk az utalványon, az rajtunk múlik. A V-ről is csak annyit tudunk, hogy magánhangzó, a minősége azonban a környezetének függvénye. Ha nincs a szomszédságában magánhangzó, azaz mássalhangzóval kezdődő tövek előtt, [e]-ként jelenik meg, ha van, akkor viszont a szomszédjának a tulajdonságait veszi át, azaz megnyújtja a szomszédját. Legutóbbi cikkünket azzal zártuk, hogy megfigyeltük, az ε-nek a hosszú „párja” az η, az ο-é pedig az ω, annak ellenére, hogy pótlónyúlás esetén és két ε vagy két ο összevonásakor ει-t, illetve ου-t kapunk eredményül. (Pontosan úgy, ahogy a magyarban az e hosszú párja az é, a pótlónyúlás mégsem ezt, hanem hosszú [ē]-t eredményez.) Az előttük augmentumként álló tulajdonságok nélküli V tehát a szokásos módon η-vá és ω-vá nyújtja az ε-t és az ο-t. Az ι és az υ nyúlását nem jelzi a helyesírás (az átírásunk viszont igen).

Woody Allen Zelig című áldokumentumfilmjének főhőse sajátos pszichológiai problémával küzd: teljesen azonosul környezetéhez. Zelig egy elegáns partin tűnik fel először, ahol a vendégekkel beszélgetve arisztokratának (és republikánusnak), a személyzettel beszélgetve polgárnak (és demokratának) tűnik. A sportpályára keveredve játékossá válik, a jazz-zenekarba keveredve fekete zenésszé válik. Miután munkáltatója és szállásadója jelenti eltűnését, a kínai negyedben bukkannak rá, ahol kínainak néz ki. Mire a mentő a kórházba ér vele, ismét fehérré változik: amikor a pszichiáter beszél vele, pszichiáterré változik. Később kísérletek igazolják, hogy teljesen azonosul környezetével: ha franciák közé teszik, franciául kezd beszélni.

A tulajdonságok nélküli magánhangzók is úgy viselkednek, mint Zelig.

Ezzel az ε, ο, ι és υ kezdetű tövek augmentált alakját kiválóan megmagyaráztuk, azonban korai az öröm. Most ugyanis a korábban tárgyalt ἄγω [agó] ’vezet’ és az ἔχω [ek^hó] ’valakinek van’ augmentuma válik rendhagyóvá, hiszen az első augmentált alakjának η helyett hosszú [á]-val, a másodikénak ει helyett η-vel kellene kezdődnie.

A tiszta és a tisztátalan alfa

Mindkét esetre van elfogadható magyarázat a tulajdonságok nélküli magánhangzót feltételező elméletben. Az ión nyelvjárásokra jellemző, hogy az ősgörög hosszú α-k η-vé válnak. A dór nyelvjárásokban nem következik be ez a változás, azok őrzik az eredeti hosszú α-kat. Az athénban beszélt attikai az ión mintát követi, kivéve, ha az α előtt ε, ι vagy ρ áll. A következő táblázat néhány példát ad ezekre a megfelelésekre.

Az attikaiban tehát a legtöbb eredeti hosszú α, így a szó eleji is, η-vé válik, ezeket latinul alpha impurumnak (’tisztátalan alfa’; az ε, ι, ρ után megmaradó hosszú α az alpha purum ’tiszta alfa’) nevezik. Ha tehát tartani szeretnénk, hogy az ἄγω [agó] ’vezet’ augmentuma is a tulajdonság magánhangzó, akkor fel kell tennünk, hogy az ige augmentált töve korábban [ág-] volt, ami az attikai szokás szerint, mivel alpha impurumot tartalmaz, ἠγ- [ēg-] lett.

Egy maréknyi, főleg ε-nal kezdődő igénél az augmentált tő nem a várt η-val kezdődik, hanem az ε+ε összevonásából adódó ει-vel. Ilyen például a táblázatban látható ἔχω∼εἶχον [ek^hó]∼[ék^hon] ’valakinek van∼volt’. Tudjuk viszont, hogy ezek éppen azok az igetövek, amelyek korábban egy mássalhangzóval, [sz]-szel vagy [w]-vel kezdődtek. Példánk aorisztoszában (ἔσχον [eszk^hon]) meg is figyelhetjük az σ-t, ebben ugyanis nem a mássalhangzó, hanem az utána következő magánhangzó esett ki: *ἔσεχον > ἔσχον, vagyis [eszek^hon] > [eszk^hon] ’valakinek volt’. A folyamatos múlt idejű alakban viszont az történt, hogy a tulajdonságok nélküli magánhangzó egy mássalhangzóval kezdődő igető elé került, szabályosan [e] alakban, majd miután eltűnt ez a tő eleji mássalhangzó, szabályosan összevonódott a következő magánhangzóval: *ἔσεχον > ἔεχον > εἶχον, vagyis [eszek^hon] > [eek^hon] > [ék^hon].

A magyar -ó/-ő végű szavak egy része a többesjel előtt ugyanúgy viselkedik, mint a többi magánhangzóval kezdődő tő: pl. sók, nők. Egy másik részük viszont mássalhangzó-végűvé válik: kötőhang jelenik meg a -k előtt, és a tő maga v-re végződik: pl. havak, tövek. Ez azt jelenti, hogy – legalábbis az utóbbi csoport esetében – a többes számú alakot megjegyezzük, nem a beszéd közben állítjuk elő.

Egy nyelvtörténész mindebből azt a következtetés vonja le, hogy legalábbis az ἄγω [agó] ’vezet’ és az ἔχω [ek^hó] ’valakinek van’ esetén az augmentált töveket a beszélők készen kapták az előző generációtól, nem maguk tették az augmentumot a szó elejére. Ez évszázadokkal korábban történt, amikor a hosszú α még hosszú α maradt, az ἔχω pedig [sz]-szel kezdődött.

A szabályszerűségnek is van határa

El kell azonban ismernünk, hogy nem tudunk mindig mindent azonos alakú elemekből levezetni. A következő példáinkra már csak azért sem lehet ilyen magyarázat, mert ugyanabban a szerepben többféle alak is megjelenhet.

A βούλομαι [búlomaj] ’akar’ és a μέλλω [melló] ’szándékozik’ augmentált alakjait a várt ε mellett η-val is megtaláljuk: ἠβουλόμην [ēbúlomēn] ’akartam’, ill. ἤμελλον [ēmellon] ’szándékoztam’. Ennek okaként a hasonló jelentésű ἐθέλω [et^heló] ’akar’ ige augmentált alakjait szokás felhozni: ἤθελον [ēt^helon] ’akartam’. Itt kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy a beszélők az ’akar’ jelentéssel társítják az η-s augmentálást. Ráadásul jelen időben az ἐθέλω ige θέλω [t^heló] alakban is előfordul, tehát θέλω : ἤθελον = βούλομαι : ἠβουλόμην, vagyis [t^heló] : [ēt^helon] = [búlomaj] : [ēbúlomēn] (’akar’ : ’akartam’).

Ezekben az esetekben még tulajdonságok nélküli hangokra vagy korábbi nyelvállapotokra sem tudunk hivatkozni, az alternatív módon augmentált töveket itt nem tudjuk hangtani megfontolásokkal indokolni. Itt tényleg valamit érzett a görög – ahogy Maywald és szerzőtársai mondanák.

Kapcsolódó tartalmak:

• A görög betűk
• A „kottázó” görögök
• A durva fújás és a csupasz fújás
• Magánhangzók egymás közt
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?

Hasonló tartalmak:

• A kétrés-összeesküvés
• A dadogó görögök
• A kehely, a pehely és a teher
• A kirelejzumát!
• Ablaut és álablaut: mi a különbség?

Hozzászólások (10):