0:05
Főoldal | Rénhírek
Gizike és a gőzeke

Eszenciális problémák

Szókincsünkben vannak olyan szavak, amelyeket nagyon hasonlóan ejtünk és írunk, de jelentés szempontjából megkülönböztetjük őket. Egyetlen magánhangzó vagy mássalhangzó hosszának eltérése is könnyen zavarba hozhat bennünket: összekeverhetjük az ilyen szavakat. Éppen ezért szerepelnek gyakran paronimák a kvízjátékokban. De vajon van-e mindig valós oka a szótárak által előírt megkülönböztetésnek? És vajon az előírók képesek-e ezeket megkülönböztetni?

Déva | 2011. május 10.

A hasonló alakú, de különböző jelentésű szavakat paronimáknak, a jelenséget pedig paronímiának vagy hasonlóalakúságnak nevezzük. Ha a nyelvben egymás mellett létező hasonló alakok azonos eredetűek, akkor szóhasadásról (vagy párhuzamos alak- és jelentésmegoszlásról) beszélünk. Jelentésük a mai nyelvhasználatban lehet hasonló, de teljesen eltérő is, függetlenül attól, hogy ugyanabból a tőből származnak-e. A hasonlóalakú szavak másik halmazát azok a szavak alkotják, amelyek esetében pusztán véletlen alaki hasonlóságot tapasztalunk, vagy a szavak közötti rokonság csak valamelyik átadó nyelvben állt fenn. A szakirodalomban ez utóbbiakat tekintik elsősorban paronimáknak.

A nyelvészetben a szójelentés-történet foglalkozik a paronímiával, használatukra vonatkozó tanácsokkal viszont a nyelvművelő könyvekben is találkozunk. Valóban, van egy sor paronima, amelyek jelentéskülönbségei egyértelműek: idegen eredetű példa az alpaka ’hosszú selymes szőrű dél-amerikai lámafajta; illetve ennek a gyapjából készült szövet’ és alpakka ’réz, nikkel és cink ezüstfehér színű ötvözete’, magyar példa az egyelőre ’most és még egy ideig’ és egyenlőre ’egyenlő méretűre’ páros. Egyszerűen csak meg kell tanulnunk őket, hogy elkerüljük a tévesztésből adódó félreértéseket, hogy ne keverjük a Gizikét a gőzekével, a szezont a fazonnal, Kossuthot a vasúttal, a filozófiát pedig a víziló fiával.

Egy kis szótárazás

Mit tehetünk, ha a hasonlóalakú szavak használatában bizonytalanságot tapasztalunk? Kételyeinket eloszlatását szótárak lapozgatásával kezdhetjük. Célszerű megnézni többet is például az elírásokból adódó téves tájékoztatás elkerülése érdekében. Sok esetben rövid idő alatt megtaláljuk a választ kérdéseinkre, de vannak bonyolultabb esetek is. Az eszenciaesszencia páros esetében erős bizonytalanságot tapasztalhatunk a nyelvhasználatban. Nézzük meg, hogy ez a szakirodalomban is tükröződik-e!

Tokaji eszencia
Tokaji eszencia
(Forrás: Wikimedia commons / katagi yuji / Emdee)

A kérdéses szópárról ezt írja a Nyelvművelő kézikönyv (1980): „Eszencia – esszencia: ugyanannak a latin szónak a magyarban kialakult két változata. Egy sz-szel írva: tömény ízesítő, kivonat; tömény ecet. Kettős sz-szel: valaminek a veleje, lényege. Ui.: esszenciális: lényeges, lényegi, valaminek a lényegéhez tartozó, sarkalatos. Ejtsük őket írásuk szerint!”

Sárközy Mátyás Szótárában (a külföldön élő író a szintén külföldön élő honfitársai számára anyanyelvápolást és a választékos nyelvhasználat megőrzését segítő szómagyarázat-gyűjteményt szerkesztett) az eszencia és esszencia szavak egymás mellett, egy szócikkben szerepelnek: „Az eszencia ízesítésre használt tömény kivonat. Az esszencia filozófiai fogalom[:] valaminek a lényege.” A kvintesszencia: „Valaminek a leglényegesebb része. Az ógörögök szerint a tűz, a levegő, a víz és a föld az alapelemek. Püthagorasz követői adták ehhez hozzá az ötödik fogalmat, a kvintesszenciát, ami mindennél tisztább és légiesebb.”

A megkülönböztetés ezek alapján egyértelműnek tűnik.

A magyar nyelv értelmező szótárában (1960): az eszencia szerepel, vegyészeti szakszóként ’kivonat’, köznyelvi szóként pedig ’erős ecet’, ’Hegyaljai aszúszőlő mustjából évekig tartó érleléssel készített, erjesztett édes, erős ital; aszúeszencia’ jelentésű. Az esszenciát nem találjuk, de a kvintesszenciát igen, ’vminek a legjava, veleje’ jelentéssel, „választékos” minősítéssel. A Magyar értelmező kéziszótárban (1989) az eszencia és az esszencia egyaránt szerepel. Az előbbi jelentését azonos módon adták meg, mint a nagy értelmező szótárban, a kvintesszenciáét szintén („választékos” minősítéssel), azonban a címszavak közé az előtag nélküli esszencia is bekerült filozófiai szakszóként, „választékos” minősítéssel, ’vminek a lényege, veleje’ jelentésben; továbbá ritkább esetekben a két sz-es változat is kifejezheti az egy sz-es jelentéseit. A Magyar Szókincstár szerint (1999): eszencia főnév ’párlat, kivonat, extraktum (rég), sűrítmény, aroma’; esszencia főnév ’lényeg, kvintesszencia (vál), veleje, magva’. Az idegen szavak szótáraiban, illetve az Akadémiai helyesírási szótárban (2009) is ezzel a megkülönböztetéssel találkozunk, ezért most ezeket nem soroljuk fel újra.

Azonban ha ellenőrizzük az eszencia vegyészeti szakszó érvényességét, azt tapasztalhatjuk, hogy az esszencia átvette a helyét. Így szerepel a Römpp Vegyészeti Lexikonban (1981): „Esszenciákon szag- v. ízanyagok többé-kevésbé tömény készítményeit kell érteni, amelyek kizárólag arra valók, hogy viszonylag csekély mennyiségük az élelmiszereknek különleges szagot-illatot v. ízt kölcsönözzenek, kivéve a csupán édes, savanyú v. sós ízt.”

Tehát az eszencia nem fejezheti ki az esszencia jelentését, de az esszencia kifejezheti az eszenciáét is. Honnan ez a kapcsolat?

Az eszencia és az esszencia eredete

Az európai nyelvek többségében is megtalálható az esszencia szó, a latin essentia ’lét’ (az esse létige származéka, s a görög oύσία ’a létező; a lét, létezés; valóság’ tükörfodítása) szóból származtatható, legfeljebb a közvetlen átadó lehet különböző. (Angol essence, német Essenz, francia essence, olasz essenza, spanyol esencia.) A felsorolt jelentéseket ugyanazzal az alakkal fejezik ki, nincs egy sz-es és két sz-es megkülönböztetés, ez magyar specialitás. Az eszencia és az esszencia ugyanabból a latin szóból származik, az eltérés kialakulását azzal magyarázhatjuk, hogy a közvetlen átvételi forrásuk más volt. Előbb vallási, filozófiai, majd később vegyészeti műszóként terjedt el – elsősorban francia közvetítéssel.

A szó első, 1707-es feltűnése írott anyagban két sz-es, latinos forma (essentiajat) ’egy fajta aszúbor’ jelentésben szerepel, később viszont feltűnik egy sz-szel is ugyanerre. 1752-ben már szerepel ’lényeg’ jelentésben is, illetve ugyanúgy egy sz-szel is. Az eszenc, esenc, (de ugyanakkor előfordul az esszenc alak is) 1887-ből adatolható először. Általában a „régies”, „tájnyelvi” v. „alacsonyabb nyelvi szintű” minősítést kapja, a választékosabb változata az eszencia. Eredete: a német Essenz átvétele az tömény ecetre, eceteszenciára, de az Új Magyar Tájszótár (1988) szerint az ’erős, gyári ecet’ jelentés mellett a nagyon erős pálinkára, a spirituszra is használták, és általában ’erős ízesítő, aroma, kivonat’ jelentésben.

Homeopátiás virágeszencia: higítandó!
Homeopátiás virágeszencia: higítandó!
(Forrás: Wikimedia commons / Casey West)

Ma éppúgy ingadozik az egy sz-es és két sz-es alak használata, ahogy a korai forrásoknál tapasztalták a kutatók. A szótárakban található jelentés-megkülönböztetés kissé fékezi a két alak összemosódását. A változás, úgy tűnik, abba az irányban halad, hogy a két sz-es változat átveszi az eszencia helyét. Mi lehet ennek az oka? Az esszencia gyakoribb előfordulású a szóstatisztika szerint (egy 5-ös skálán, ahol az 1-s a nagyon gyakori, az 5-ös a nagyon ritka előfordulást jelöli, az esszencia 3-as, az eszencia 5-ös), továbbá a Magyarországon legtöbbet oktatott nyelvek, az angol és a német hatására is a kettős sz-es alakot részesíthetik előnyben a nyelvhasználók.

Egy kis gond a helyesírásban

Ha két szó csak a mássalhangzó hosszúságában különbözik egymástól, írásbeli tévesztés esetén a véletlen elírást sem zárhatjuk ki. Azonban mire gondolunk, ha elírásgyanús szót találunk az Akadémiai helyesírási szótárban?

Az esszenciaeszencia páros mellett beszélnünk kell egy keveset a hozzájuk kapcsolódó melléknevekről is. Az esszenciális jelzővel sokszor találkozunk a kémiával és biológiával foglalkozó szakirodalomban ’életfontosságú’ jelentésben. A Römpp vegyészeti lexikonban a következőket olvashatjuk: „Életfontosságú tulajdonságot jelöl, egyes életfontosságú anyagok a fiziológiában, amelyeket a szervezet nem képes sem nélkülözni, sem önállóan szintetizálni, így ezeket (v. legalábbis prekurzoraikat) a tápanyagokkal kell pótolni”. Ilyenek például a reklámokban is gyakran előforduló esszenciális aminosavak, esszenciális zsírsavak. Az orvosi nyelvben esszenciális jelzőt kap az a betegség, amely ismeretlen kórokból ered (Idegenszó-tár 2008).

Általános használata sem ritka: ’lényegi, lényeges’ a jelentése. Mivel ennyire hasonló a feljebb tárgyalt két szó, azt várnánk, hogy a hozzájuk kapcsolódó melléknevek is csak egy sz-ben különböznek. Ha viszont a szótárakban keressük elméletünk megerősítését, nem találunk mást, mint az esszenciálist két sz-szel és az eszenciást egy sz-szel (régebben esences, eszences, általában ’ecetes, ecettel átitatott’). Persze nem lenne lehetetlen használni az eszenciális szót: pl. eszenciális ecet, ahol az eszenciális ’tömény’ jelentésben áll a jelzett szó (ecet) előtt, de az általunk áttekintett szótárakban ennek nyoma sincs (az eceteszencia összetett szó viszont példaként gyakran szerepel!).

A helyesírási szótárak is megoszthatják a nyelvhasználókat a kérdésben: a Magyar helyesírási szótárban (Deme László, Fábián Pál, Tóth Etelka szerk., Akadémiai K., 1999.) azt találjuk, amit várunk: eszencia ’sűrített oldat’ és esszencia ’a lényege valaminek’ jelentésmegosztással, és esszenciális (és még az esszenciálisan határozószó) jelentés nélkül. Igazából nem is kell, mert logikusan kikövetkeztethető, hogy a két sz-es melléknév a két sz-es főnévvel függ össze. Az eszenciális nem szerepel az etalonnak tekintett helyesírási szótárban. Egy friss, 2009-ben kiadott, Akadémiai helyesírási szótár névre hallgató „helyesírási gyorssegélyben” (Bárány Margit szerk., az Akadémiai Kiadó Szótárműhelyében készült) viszont a paronimák mellett csak az egy sz-es eszenciálist találjuk meg, jelentés nélkül. A könyv előszavában olvashatjuk, hogy a szótár célja a gyors segítségnyújtás egy terjedelmes szólistával, de nem kívánja pótolni a Magyar helyesírási szótárat. Ettől persze még lehet, hogy nem elírásról, véletlen hibázásról van szó az eszenciális esetében, hanem egy ritka előfordulású szó feltűntetéséről, a helyesírási szótárakban gyakrabban szereplő esszenciális pedig csak véletlenül maradt ki. Mindenesetre a gyanút az keltette fel, hogy az etalonnak tekintett helyesírási szótártól eltérőt tapasztaltunk.

Miért találhatjuk furcsának az eszenciálist az esszenciálissal vagy az eszenciással szemben? A magyarázat a szavak történetében keresendő. Bár úgy tűnik, hogy az esszenciális az esszenciából jött létre a magyar nyelvben, de nem így van. Az esszenciális a latin essentialis melléknév magyarosított formája, ami megtartotta a latin melléknévképzőt. Tehát az esszenciális még a latin nyelvben létrejött melléknévképzés eredménye, közvetlenül a latin nyelvből vettük át az esszenciával (< essentia) együtt. Más európai nyelvek is ugyanígy átvették az essentialist, tehát nem képezték: francia essentiel, angol essential, stb. (Latinizmus még a magyarban az essentialiter, de kevésbé idegenes változata is van: az esszenciálisból magyar képzővel létrehozott esszenciálisan.) Az eszences és eszenciás szavakkal más a helyzet: az eszenc és az eszencia közvetlen átadója a német nyelv volt, a németből magyarosított szóval viszont nem vettek át melléknevet, hanem már a magyarban képeztek belőle magyar képzővel, amely a ’valamivel ellátott’ tulajdonságot fejez ki.

Az esszenciaeszencia páros használati bizonytalanságait tekintve akár az eszenciális változat is elfogadható. Ha létező szóként kezeljük, akkor legfeljebb az esszenciális analógiájára létrejött szóként kezelhetjük, és semmiképpen sem az eszenciából közvetlenül képzett szóként, mert a latin melléknévképző nem használatos a magyar nyelvben, legfeljebb alkalmanként egy adott szóval átvettük.

Lehet, hogy egy magyartanár nyelvtan órán még úgy tanítja a diákoknak, hogy az eszencia és az esszencia szavak jelentésük alapján határozottan megkülönböztethetők egymástól, és a számonkérés is ez alapján történik, mi azonban nem mondhatjuk vizsgálatunk után, hogy egyik vagy másik használatuk helytelen. Mindegy, hogy rumesszenciát vagy rumeszenciát kér valaki a boltban, az eladó nem fog vele nyelvhelyességi vitába bocsátkozni.

Források

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp., 2003.

Neumüller, Otto-Albrecht: Römpp Vegyészeti Lexikon I. Műszaki Kiadó, Bp., 1981. 858.o.

Grétsy László – Kovalovszky Miklós: Nyelvművelő kézikönyv I. Akadémiai Kiadó, MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1980. 571.o.

Bárány Margit (szerk.): Akadémiai Helyesírási Szótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 2009.

A magyar nyelv értelmező szótára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1960.

Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.

Magyar nyelvi paronimák listája a Wikipédián

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (6):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
8 éve 2011. május 11. 07:50
6 El Mexicano

@Fejes László (nyest.hu): "Ha egy tulajdonnév olyan betűvel végződik, amelynek nincs hangértéke, akkor a toldalékot kötőjellel kell hozzá kapcsolni: Voltaire-rel, Peugeot-val... De csak akkor, ha a tulajdonnév idegen írásmódú!"

Itt szerintem nem pontosan erről van szó, hiszen lásd pl. "Smithszel" (és nem *Smith-szel, *Smith-tel), hanem arról, hogy a régies helyesírásban a [t] hangértéket a "th" csoport jelöli (vagyis nem néma betűre végződik a szó). Viszont magánhangzóknál már éppen fordítva működik: ha írásban betűkapcsolat jelöli a szóvégi magánhangzót, akkor is kötőjelezünk: Carey-vel (mivel írás szerint *Careyjel lenne).

8 éve 2011. május 11. 07:07
5 Fejes László (nyest.hu)

@siposdr: Köszönjük az észrevételt, természetesen igaza van.

A hiba forrása a magyar helyesírás egy másik kedves finomsága. Ha egy tulajdonnév olyan betűvel végződik, amelynek nincs hangértéke, akkor a toldalékot kötőjellel kell hozzá kapcsolni: Voltaire-rel, Peugeot-val... De csak akkor, ha a tulajdonnév idegen írásmódú! Ha a hangérték nélküli betű a régies magyar helyesírás miatt van ott, akkor tilos kötőjelet írni! Persze ez pontosan arra jó, hogy egy kis figyelmetlenség, és rögtön hibázzunk!

8 éve 2011. május 10. 21:24
4 siposdr

Tisztelettel érdeklődöm, hogy a cikkben miért kötőjelesen szerepel a Kossuth családnév tárgyesete?

(keverjük a Gizikét a gőzekével, a szezont a fazonnal, Kossuth-ot a vasúttal, a filozófiát pedig a víziló fiával.)

Esetünkben van a kötőjelnek valami külön funkciója, vagy csak egyszerű elírás?

8 éve 2011. május 10. 14:27
3 El Mexicano

@Fejes László (nyest.hu): Hát igen, ezek is tök jó példák. :)

8 éve 2011. május 10. 14:24
2 Fejes László (nyest.hu)

@El Mexicano: Az örül és az őrül legalább különbözőképpen hangzik, de az irat és az írat esetében még ez sem feltétlenül igaz. De említhetjük a helység és a helyiség mondvacsinált problémáját is. :)

8 éve 2011. május 10. 14:13
1 El Mexicano

Szintén egy egyszerű példa, melyet nem említ a cikk: (meg)örül vs. (meg)őrül. (A vicc az egészben, hogy az meglehetősen eltérő jelentésük és az észrevehető hangzásbeli különbség ellenére is találkoztam már a kettő keverésével helyesírásban.)

Az eszencia~esszencia problémához hasonló van a spanyolban is:

conciencia – 'tudat(osság)', általános értelemben

consciencia – 'öntudat~éntudat', pszichológiai értelemben.

Az ejtésüket Spanyolország európai részén megkülönböztetik (~[konthienthia] vs. ~[konszthienthia]), máshol nem (mindkettő ~[konszienszia]). Az érdekesség az egészben, hogy a melléknévi formája viszont mindkettőnek consciente helyesen, amit viszont helyesírásban rendszerint elszúrnak (*conciente), ahogy kell.

Hasonló példa az acechar 'megfigyel, megles' vs asechar 'lesben áll [hogy csapdát állítson]' (mindkettő < a lat. assectari), de itt igazából a jelentésük között sincs nagy különbség, inkább árnyalatnyi (megmondom őszintén, latin-amerikai szövegkörnyezetben még én sem tudom, hogy mikor melyiket kell írni).