A restnök, a szaladár és a tevepárduc
Restnök, szaladár, ugrány és ahány állat csak az állatkertben van: a nyelvújítás korában mindnek új nevet akartak adni. A cikk „a boncolt humorványok közül fejti ki a piros világosságot”, vagyis a nyelvújítás korának vicces teremtményeit gyűjti csokorba.
A nyelvújításról mindenkinek Kazinczy és a 19. század eleje jut eszébe, de már hamarabb, a 17-18. században is született egy halom új szavunk, melyeket írók, költők hoztak létre, és amelyeknek egy része azóta is él. A magyar nyelv ügyére igazán a felvilágosodás eszméinek a terjedése irányította rá a figyelmet a 18. század végén. A szellemi és egyáltalán a művelt polgári lét alapja, hogy az emberek anyanyelvükön is tudjanak társalogni egymással a közélet ügyeiről, hogy anyanyelvükön tudjanak napi híreket, folyóiratokat, tudományos műveket olvasni. Ez még mind nem volt elérhető és kivitelezhető a 18. század végén, amikor a latin mellett II. József a németet is hivatalos nyelvvé tette (ezt utóbb egyébként visszavonta). 1792-ben vezették csak be a magyar nyelvet mint kötelező tantárgyat a közép- és felsőoktatásban, de az egyetemi képzés nagy része latinul és németül zajlott. A magyar országgyűlés hivatalos nyelve csak 1844-től a magyar, ugyanis egyszerűen hiányzott a magyarból az a szókészlet, amivel közügyekről formális keretek között beszélni lehet.
A magyar felvilágosodást és az újmagyar kor kezdetét is Bessenyei György Ágis tragédiája című műve megjelenésének dátumához (1772) kötik, de Bessenyei legalább még egy dologról híres: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – írta 1778-ban a Magyarság című cikkében. Ekkoriban jelent meg Herder írása is, amelyben arról huhogott, hogy a magyar nyelv száz éven belül el fog tűnni a süllyesztőben. Mindezek hatására egyre erősödött a nyelvújítás igénye, ekkor indult meg a magyar nyelvű hírlap- és folyóirat-irodalom, írók, költők, tudósok sora csatlakozott a mozgalomhoz, a frissen alakult Akadémián nagy nyelvészeti vitákat folytattak.
Odamondolat
Ahogy az a magyaroknál már csak lenni szokott: anyanyelvünk kérdésében is rövid időn belül két táborra szakadtak a kor tudósai. Az iskolában úgy tanították, hogy az ortológusok a csúnya rossz maradi vaskalapos bácsik, a neológusok pedig a trendi és jófej újítók. A valóság azért persze nem ennyire egyszerű. A Mondolatot, ami az ortológusok kiáltványának nevezhető, eredetileg Kazinczy egy barátja fogalmazta, és a túlzó nyelvújítást állítja pellengérre. A két tábor résztvevői az alapokban nagyjából egyetértettek: a magyar nyelvnek szüksége van új szavakra, újításokra, de az elfogadhatóság határát máshol húzták volna meg.
Az új szavak kezdetben csak a magas irodalom művelőinek berkeiben terjedtek, de hamarosan az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvében is meghonosodtak. A nyelvújítók ténykedésének hatására olyan mértékben bővült a magyar nyelv szókészlete, és annyi kifejezés terjedt el, hogy ezek nélkül – kis túlzással – ma meg sem tudnánk szólalni. Rengeteg új szóval gyarapították a nyelvünket a művészetek, a politika, a kereskedelem, az ipar, a tudományok és a mindennapi élet sok területén.
Szócsinálmányok
A nyelvújítás módszerei közül a szóalkotás bizonyult a leglátványosabbnak. Szótárnyi új szót alkottak; ezek egy része azóta is megvan, vagy elavult, de sok olyan is van, ami egyáltalán nem terjedt el. Hogy mi terjedt el, és miért, annak több oka is lehet. A legtöbbet a szükség tartotta életben: ha arra a dologra vagy fogalomra azelőtt nem volt elfogadható magyar szó, az nagy eséllyel megmaradt. Ha túl hosszúnak, nehezen kiejthetőnek vagy nagyon „megcsináltnak” tűnt, az nem került be a köztudatba. Persze szubjektív tényezők is szerepet játszottak: Kazinczy például a pillangót ízléstelennek találta, helyette a lepe szót ajánlotta – nem jött be. Egy-egy fogalomra több egymással versengő megnevezés is született, de végül csak egy maradhat, ugye. Íme néhány példa:
(Forrás: Wikimedia commons)
Bankár: bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő.
Lényeg: mivolt, létalap, léteg, léteny, létedelem.
Téglalap: hosszas négyszegelet, lapegyközény, egyközű négyszög, közarány.
Rögtönző: improvizátor, hevenyező, rögtön verselő, gyors költész, rögtönész.
Tegez (ige): téget, tégez, teget, teeget, teegez, teez, téz.
A megmaradt szavak között olyan is akad, amelyiknek az eredeti jelentése más volt, mint manapság, például a pályázatnak eredetileg 'pályafutás' értelme is volt, a merénylő eredetileg 'vállalkozó'-t jelentett, a busásan 'durván', az előzmény pedig 'tárgy' jelentéssel bírt.
Módok és szerek
A leggyakoribb szóalkotási mód a szóképzés volt. A nyelvújítók a nyelvben eleve meglevő szavakra tettek rá produktív vagy már akkor sem élő képzőket, sőt újakat is létrehoztak. A -kedik, -kodik visszahatónak a -g gyakorító képzővel való felcserélése, és ezáltal az ige lerövidítése ebben a korban vált rendszeressé: szoronkodik = szorong, kételkedik = kételg. Az egyik leggyakoribb névszóképző az igéből névszót alkotó -mány, -mény (állítmány, csalomány 'rászedés'), valamint a -vány, -vény (növény, ragyogvány 'fény'). Fogarasi János, több korabeli szótár kiadója szigorúan elkülöníti ezt a két képzőt: a -vány cselekvő jelentésű (maradvány, ami marad, törvény, ami megtöri a természeti szabadságot), a -mány pedig szenvedő (adomány, amit adnak, vetemény, amit vetnek). Ennek értelmében tehát az ásvány helyett ásmányt, az alapítvány helyett alapítmányt, az eredmény helyett pedig eredvényt kellene használnunk. További népszerű névszóképzők voltak még: -adalom, -edelem (társadalom, mindeményedelem 'egyetem'); -nok, -nök (elnök, restnök 'lajhár'); -ár, -ér (idomár, szaladár 'strucc'); -ony, -öny (öltöny, mozgony 'gép'); -ék (járulék, unadék 'unalom'); -ány, -ény (erény, ugrány 'kenguru'); -lat, -let (értekezlet, útnaklat 'küldetés'); -ász, -ész (nyelvész, hasonszenvész 'homeopata'); -any, -eny (alany, éleny 'oxigén'); -ály, -ély (szabály, csepegély 'cseppkő'); -ékeny, -ékony (kártékony, esékeny 'esendő'), -tyú, -tyű (billentyű, makktyú 'fityma').
Az új képzők úgy keletkeztek, hogy egyes szavak végéről leválasztották a képzőnek vélt tagokat, amelyeket más szavakra ragasztva képzőként alkalmaztak. Ilyen például a -da, -de (cukrászda, üdvlelde 'mennyország') és az -nc (kéjenc, költönc 'költő').
(Forrás: Wikimedia commons)
A képzéssel éppen ellentétes jelenség a szóelvonás, amelynek során a szó végén található képzőt vagy annak vélt tagot leválasztották, és a maradékot új tőnek tekintették, amely további képzés vagy összetétel bemeneteként szolgálhatott. Ilyen például a gyú-, amely a gyújt igének a lerövidítésével jött létre, és több olyan összetétel előtagja, amelyek már eltűntek a magyarból: gyúpont, gyúszer, gyúlámpa, gyúpor. De egy rendkívül gyakori mai szavunk előtagja is: gyúfa --> gyufa.
Egy másik termékeny szóalkotási mód a szóösszetétel volt. A magyarra ma is jellemző alárendelő összetételek mellett megszaporodtak az addig ritka alkotásmódú összetett szavak, például amikor puszta igetőhöz járul egy főnév (láthatár, vélvetély 'elgondolás'). Az akkor furcsának tűnő szavak közül sok elterjedt, és ma már egyáltalán nem érezzük se furcsának, se összetett szónak őket: csőr (cső+orr), delej (dél+éj), higany (híg+anyag). De persze keletkezett egy csomó olyan szó is, amelyek nem állták ki az idő próbáját: tevepárduc (zsiráf), dalabáj zenér (fülemüle), szarvorrú (orrszarvú), popont (kettőspont), emember (művelt ember), kirányú (centrifugális), énnenség (egoizmus).
Források
Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára 1-2. Hornyánszky, Budapest, 1902-1908
Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó,
Budapest, 2003.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (127):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@szigetva: 122
Gondolkoztam a "*banna" nem létén..
Valóban "a "bél" főnévből lexikalizálódott," ahogyan írod, de pontosítva ez szerintem abból adódik, hogy a magyar távolról közelíti a cél tárgyakat, amik az adott esetben lehetnek magas, vagy mély magánhangzós szavakkal jelölve, amikhez a határozók hangalakja illeszkedik. Mindegy milyen típusú a "cél tárgy" hangalakja, az közös bennük, hogy van belsőjük, bírnak azzal.
Pl.:
1/ "Beazonosítandó" helyen, múlt időben:
"Tegnap Kati cirkuszban volt."
2/ a/ Határozott, már említett helyen, múlt időben: "A cirkuszban sokan voltak."
2/ b/ "Megjelenített", már említett helyen, "jelen a múltban" időben:
"Mikor Kati (be(le) ment a cirkusz belsejébe) ==> bement (a belsejébe), látta, hogy sokan vannak."
A 2/b esetben látható az ok, hogy miért a "bél" főnévből lexikalizálódott" a "-be, -ben, bent/ benn, benne"..
Valaminek -függetlenül az adott szó hangalakjától- a belsejébe, bele lehet menni, és benne bent lehet lenni. Ezért nincs "*banna".
@szigetva: 125
A "világítótorony" és utána a ":)" jel jelenti, hogy vicces..
Nem elég megismételni a mondat elején lévő határozót a mondat végén mint toldalékot, hanem még illeszteni is kell a magánhangzót..
@mederi: Akkor mit jelent a #121 első mondata?
@szigetva: 122
Valamit nagyon félre olvastál..
Egyáltalán nem áll(t) szándékomban a "banna" nemlétét "kifogásolni", vagy kutatni..
Arra céloztam (bár nem részleteztem), hogy mikor kiemeljük
pl. "bemegy vki. vm.-be", vagy "benn van vm.-ben(n)", a második esetben is egyszerűen megismételjük a mondat elején lévő határozót (bár a harmóniát is figyelembe kell venni), vagyis az "n" gyengülésnek/ lekopásnak többnyire nem oka a "nem tudás".
A feltételezett okot ami szerintem szóba jöhet, kifejtettem..
@durek: Nem vagyok nyelvtörténész, de én is azt feltételezem, hogy a jó szakemberek igen.
@mederi: Semmi értelme úgy fantáziálni, hogy nem nézel utána a dolgoknak. A lokális szuffixumok és névmások jellemzően főnevekből származnak. Ezeknek a harmóniája vagy magas volt, vagy mély. A "ba/be" és a "ban/ben" a "bél" főnévből lexikalizálódott, ezért névmásként magas harmóniájú: benne, bele. Na ezért nincs banna. Ehhez nem kell még etimológiai szótár se, a wiktionary-n is megtalálhatod.
(Mondjuk a dolog ennél összetettebb: "nála", de "nélküle", de ez itt most mindegy.)
-A "-ban"-nak nincs "-*bant-->*bann" alakja, ezért elő sem kerül soha a "-*banna", mint "világító torony"... :)
Elég vegyes a kép, a szóvégi hasonulások "iránya" ellentétes
pl. balról:"nt"->"nn" és jobbról: pl. "dt"->"tt"..
Úgy gondolom, hogy a "balról" hasonulás a régebbi és "halványul", és talán azért is, mert önállóan kimondva kényelmesebb "lazán" mondani, míg ha azt mondom "benne", előkerül mindkét "nn"!..
-/Amik a témával kapcsolatban alátámasztják a fentieket:
- "le" (de nincs "la")--> lent==>lenn /
de haladt--->kimondva "halatt" /(*halódt -->halódott-->halott),
- "fent==>fenn"/
de fedte---> kimondva "*fette",
- "*kü->ki"--> kint==>kinn (*künt/ künn) /
de küldte-->kimondva "*kültte"-->"külte" (a "d" kiesett, mert három mh. nem lehet)..
-Úgy gondolom, hogy a helyesírást az "egységesítés" kedvéért nem szabadna megtenni, mert akkor a nyelv a "-ban/-ben" pontos megfogalmazási lehetőséget elveszítenénk. A "lazább beszéd" jelenleg legtöbbször nem jelent lazább gondolkodást (pl. a matek tanár akitől idéztem). Maradjon is így.
@durek: 117
"Ugyanakkor azt gondolom, bizonyosan van valami oka, hogy a gyakorisága ennyire eltérő az azonos korú különböző szövegekben, figyelembe véve, hogy korábban, az ómagyar korra nem volt jellemző."
Ez is lehet szerintem is egy oka a "bizonytalanságnak".
Szerintem is ha ez valóban bizonyítható, lehet egyik ok..
@szigetva: az előző hibás másolásom kapcsán eszembe jutott egy kérdés a magyar szövegemlékek nyelvtörténeti megállapításait és következtetéseit illetően:
A források elemzése során figyelembe veszik-e a nyelvészek a minden bizonnyal előforduló másolási és egyéb lejegyzési hibák lehetőségét? Vagy azt, hogy például a latin nyelvű kódexek lapjain talált magyar nyelvű szövegeket netán magyarul nem beszélő, magyarul nem értő írnok jegyezte le hallás után, és az egyéni "helyesírása" is erősen befolyásolta (befolyásolhatta) a ránk maradt szöveget, azaz a "magyar nyelvemléket"?
Feltételezem, hogy igen, bár erről még sehol nem láttam említést olvasmányaim során, sőt, inkább tűnik úgy, hogy minden nyelvemlékünket "szó szerint" illesztik a nyelvtörténetbe.
@durek: elnézést, sikerült egy zavaró elütést összehoznom az idézeteknél, így lett volna helyes:
“… Azonban bé menék az házban, hát az feleségem erőssen jajgata. … “
@szigetva: Köszönet a belinkelt cikkért a -be/-ben témát illetően, igen érdekesnek találtam.
A saját nyelvhasználatom során számomra egyértelmű volt a be/bele kapcsolata a -be/-ba, illetve a benn/benne kapcsolata a -ben/-ban határozóragokkal. Emiatt pedig egyértelműnek tűnt, hogy a -ben helyett használt -be’ kifejezetten egy rövidítés jellegű (gazdaságos) változat, amit jellemzően kevésbé olvasott emberek beszédében fedeztem fel.
Az utóbbi napokban viszont kihegyeződött a fülem a témára, és meg is lepett, amikor például Donáth Anna “25 kérdés, 25 válasz” videóját nézve nála is “felfedeztem” a -ba’/-be’ gyakori használatát a ritkábban elhangzó -ban/-ben mellett. Ugyanezt hallottam Ónodi Molnár Dóra esetén a Partizán Társalgó #5 YouTube adásában. Kíváncsi lennék, hogy a -ba’/-be’ használata csak beszéd közben jellemző vagy esetleg írásban is így használják ezen ragokat.
Ami a cikkben leginkább meglepett, az a hiperkorrekciónak mondott -ba’n használata illatívusz esetén (elnézést, ha rosszul fogalmazok), mivel ez teljesen ismeretlen volt számomra.
Ha jól értem a cikket, a mai nyelvhasználatban ez gyakorlatilag nem fordul elő, viszont középkori szövegemlékekben gyakran előfordul. Igen feltűnő, hogy valójában a statisztikát a boszorkányperek leiratai “dobják meg” jelentősen.
Kíváncsivá is tett, ezért kerestem valami forrást:
boszorkanykorok.hu/
Ezen szövegekben a “ba” és “be” szekvenciákra keresve ilyeneket olvashatunk (@mederi !):
“… De bizony, édes anyám aszszony, még nagyobb kínban vagyon az szegény Váczi Dánielné aszszonyom, most is a kutba akart ugrani! …”
“… Ezekre a beszédire nézve feleségem nagy nyomorúságban esvén, gyanakodtunk rejája. …”
“… most azért ő is fogságba esik…”
“… Már én az fejemért sem merném abba ártani magamat …”
“… Azonban bé menék az házban, ház az feleségem erőssen jajgata. … “
“… Czak be jöve az házban, s mondá: ….”
“… Én pedig bémenvén az házba, le kellett fekünnöm az ágyba …”
“… hogy egy alkalmatossággal az falu kalodába tetette mind feleségestül, és akkor hánták egymás szemére…”
“… hogy midőn az falu az kalodában vetette volna mind feleségestül az káromkodásért…”
“… az tehenet elhozta zálogban…”
“… Marin az vasasban ültömben egy nagy vas fogóval előmben jüvén azt mondotta: ….”
“… tehénpásztorné Marin odament eleiben ezt mondván néki: …”
“… hanem az fejszét bal kezében vévén…”
A "-ba/-be" előfordulásához viszonyított kirívó gyakoriságot nem tudom megerősíteni, de megállapítható, hogy egyáltalán nem ritka.
Ugyanakkor azt gondolom, bizonyosan van valami oka, hogy a gyakorisága ennyire eltérő az azonos korú különböző szövegekben, figyelembe véve, hogy korábban, az ómagyar korra nem volt jellemző. Lehetséges-e, hogy eredetileg más anyanyelvű népcsoportok nyelvi asszimilációja, illetve annak folyamata áll a "jelenség" hátterében?
@mederi: A "bent vagyok"/ vm.-"be" nyilvánvalóan nem illik az említett példamondatok rendszerébe szerintem.. Ha mégis igen, akkor mondjátok meg hogyan..?..
@mederi: komolyra fordítva a szót..
Olyan mondatokat próbálok mondani, ahol azok szituációknak felelnek meg:
1/ KImegyek az erdőBE. (Pl. vadászházból)
1// KImegyek a házBA. (Pl. panelból a családi házamba)
1a/ KImegyek a házBÓL. (Pl. az udvarra levegőzni)
1a// KImegyek a vízBŐL. (Pl. a partra)
2/ KINT vagyok az erdőBEN(T). (Pl. kimentem sétálni a vadászházból)
2// KINT vagyok a házBAN(T). (Pl. kimentem a panelból a családih.-ba)
2a/ KINT vagyok a házBÓL. (pl. kitettek/ megmenekültem a tűzből)
2a// KINT vagyok a tűzBŐL. (PL. kimenekültem ).
3/ BEmegyek az erdőBE. (Pl. tisztásról)
3// BEmegyek a házBA. (kintről, az udvarról)
3a/ BENT vagyok az erdőBEN(T). (Pl. a tisztásról)
3a// BENT vagyok a házBAN(T).
Azt hiszem, leginkább "szituációs megközelítésben" értem meg a "ban-/ ben-// ba- /be-" "ingadozást" .. Minden a helyére került számomra.
Úgy tűnik, hogy ha egy mondatra korlátozom a vizsgálatot, nem látom át, mikor miért mondom így vagy úgy a mondatot/ mondatokat..
@mederi:
Kiegészítés:
A "ki" ami kérdő szó is, irány mutató névmás is, már lehet, hogy egy harmadik "funkciót" némi változtatással (kint/ kinn) már nem "viselne" el..
A "páros" így nem a "kűl(-ső)/kil(ső)<-->kű(l)?/ki(l)?//*künt/kint"-ből jön, hanem a "ból/ ből"/ "kint" (Kint van vm.-ból-/ből.)
A "ból-/ből" párja lett a "kint" ("ellopta" párjának :))..
A "ba-/ be-" párja lett a "bent" (maradt magának, hogy ingadozzon.. :))
Elég vicces.. :)
@tenzo: 112
@szigetva:
Általában az a véleményem, hogy ha van egy probléma, akkor megéri megpróbálni kideríteni, hogy miből "táplálkozik".. Egy gond leegyszerűsítése nem mindig jelent megoldást.. Ha igen, akkor is vissza kell térni az eredeti valósághoz, és ellenőrizni, hogy megfelelő-e a következtetés..
Ebben az esetben egy olyan "ellen" példa jut eszembe, hogy:
"A házból már kint vagyok." (Mert már kimentem a házból, tehát kint vagyok.)
Az eredeti:
"A házban már bent vagyok." (Mert már bementem a házba, tehát már bent vagyok.)
-A "két irányú" mondatok ellentmondanak egymásnak..
..Legalább is az én eddigi nyelvhasználatomnak megfelelően..
-Az ok, hogy olyat nem mondunk, hogy "*ház(on)kívűl<---*házkinn", tehát a "probléma" ebben az estben ingadozni sem tud..
Röviden mondva:
-Kint vagyok a házból. (Ból---->Kint)
-Bent vagyok a házba. (Ba--->Bent)
Korrigálom az eddigi véleményemet a fentiek alapján:
-Eddig azt hittem, hogy helytelen a példában a ("ban-"-t) mondani, de láthatóan, itt egészen másról van szó..
"Ból/ Ba" + folyamat// állapot + "Kint/ Bent" akár fordított sorrendben..
-Szigetva, szerintem is igazad van abban, hogy mindig is ingadozott, ingadozik ez a kérdés az adott példát illetően..
Más oldal(ak)ról is úgy gondolom érdemes volna megvizsgálni, és kideríteni, hogy éppen miért mondják/ mondjuk így vagy úgy mint pl. a '"ban-/ben" / "ba-/ be-"' típusú "ingadozó" mondatokat..
A "soha nem volt"-al nem értek egyet, mert a "házon kívül van" mondatot ma is használjuk, csak a "*házkint"-et nem, ami valamikor ha volt is, ma nincs írásos nyoma..