Ön hülye vagy maga hülye? – a magázás története
Önözzelek? Magázzalak? Vagy tegezzem? – A 16. századig általános volt a tegezés. A középmagyar kor végére azonban a társadalmi változások megkövetelték, hogy a különbségek a kommunikációban is nyomatékosabban megjelenjenek, így alakultak ki a magázás formái.
Amit mondunk, az egy dolog. Hogy hogyan mondjuk, abból már több minden kiderül. Beszéd közben különböző döntéseket kell hoznunk, hiszen nem mindegy, kinek hogyan adjuk elő mondandónkat. A speciális mondattípusok, szavak megválasztásában nemcsak érzelmi viszonyulásaink, de társadalmi viszonyaink is tükröződnek.
(Forrás: Wikipedia)
Az udvariasság választás eredménye
A mai nyelvhasználatban sokszor okoz gondot annak eldöntése, hogyan válasszuk meg a megfelelő köszönési és megszólítási formákat. Egyszerűbbnek tűnik az az életkor, amikor még mindenki mindenkit tegezett.
Késő ómagyar kori írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a magyarban eredetileg a tegezés volt az általános. Tegezte a földesúr a szolgáját, de a szolga is az urát, igaz, ez utóbbi fűzött hozzá tiszteletet sugalló megszólítást is. Tehát a tegezés nem jelentette az egyenlőséget, csak éppen a különbségeket más nyelvi elemek fejezték ki.
Vannak olyan nyelvek a világon, amelyek nem követelik meg a tu és vous névmások közötti, azaz a tegező és magázó névmás választását, de a magyar nem ilyen. Sőt, mivel két formával (maga és ön) is találkozhatunk a magyar magázásban, bonyolultabbnak tűnik a helyzet. Hogy miért alakult így, és okoz gondot ma is például a maga és az ön közötti választás, azt talán történeti szempontból lehet a leginkább megérteni.
A magázás megszületése
A nyelvtörténet a mohácsi csata (1526) és a felvilágosodás kezdete (1772) közé eső időszakot középmagyar kornak nevezi. A tragikus kimenetelű mohácsi események új korszakot nyitottak: a politikai, társadalmi és művelődéstörténeti változások mellett a nyelvi változások is jelentősek voltak. Ebben a korban érkezett el hozzánk a humanizmus és a reformáció szellemi áramlata, melyek nagy hatással voltak az anyanyelvi kultúra kibontakozására, továbbá ezek indították el a nyelvi egységesedést is, és szorgalmazták az írásbeliség fejlődését. Az egymás után keletkező bibliafordítások is a nyelvbe történő tudatos beavatkozást támogatták. A könyvnyomtatás megjelenése pedig a nagy technikai változást hozta el a kultúrába. Ebben a korban, a 16-17. században alakult ki a magázás is, ami szintén hasonlóan nagy jelentőségű változás, ami nyelvi és társadalmi esemény is volt egyben. Noha a társadalmi viszonyok addig is jelölve voltak a megnyilatkozásokban, azt sugallta, hogy a társadalmi változások nagyobb mérvűek, mint addig voltak, s így a különbségek érzékeltetése nyelvi szempontból is fontossá vált.
Átmenetet képező formák
Az első lépés az udvarias tegezés különböző módozatainak kialakulása volt. Tiszteletet adó címekkel, megszólításokkal, kifejezésekkel egészítették ki a második személyű névmást: pl. te Kegyelmed, többes számban is: ti Nagyságotok. A megváltozott megszólításhoz igazodott az igeragozás is: a Kegyelmed valójában harmadik személyű forma, s az állítmány is harmadik személyű ragot kapott. A második és harmadik személyű formák még jó ideig együtt éltek, keveredtek is, főleg, mert az igyekezet ellenére sem volt mindig világos, mit lenne jobb használni. Mai szemünknek, fülünknek igencsak furcsán hat egy olyan összetett mondat, amelynek egyik tagmondatában az állítmány harmadik személyű, a következőben pedig második személyű, holott ugyanarra az alanyra vonatkozik: „Nagyságod írja meg, mi akaratod…”
A kísérő megszólításként használt kegyelmed idővel egyre semlegesebbé vált, eredeti jelentése elhomályosult, s az egyre alacsonyabb társadalmi státuszúakkal szemben is használni kezdték. A semlegessé válás következtében aztán megjelentek a 21. század embere számára már csak a népmesékből, ízes-népies versekből ismert kelmed, kend alakok. A magázás evolúciója a 18. század végére jutott el oda, hogy már kísérő megszólítás nélkül kezdték használni a harmadik személyű névmásokat a társadalmi távolság kifejezésére.
Honnan jön a „magá-zás”?
A tiszteletadás megnevezésére szolgáló magázás szó a maga visszaható névmásból ered. A maga kegyelmed (16. század) szókapcsolaton keresztül válik személyes névmássá, és lesz belőle maga egyes számban és maguk többes számban.
A maga használata azonban nem volt kölcsönös: a magasabb rangú magázta le az alacsonyabb rangút. Egyszerűen, implikálva a rangbéli különbséget. Ma a magázás szolidárisabbnak mondható formája ez a névmás. A tőlünk társadalmilag nem túl távoli személyekkel szemben használjuk, egészen családias jellegű is lehet. Azonban sokszor megüti a fülünket a „bántó nyelvhasználat”, ugyanis tiszteletlenséget is könnyen ki lehet fejezni a magá-zással. A sértő szándékkal történő alkalmazása már a maga személyes névmásként való feltűnésekor is előfordult. Sőt, olyannyira pejoratív jellegű volt, hogy írásban eléggé ritkán alkalmazták. A negatív vélemény a magá-zásról máig megmaradt. Ezért fordulhat elő, hogy a teljesen jóindulatú, pozitív jelentést sugalló használatát is sokszor kritika éri, és a beszélők háromszor is meggondolják, illik-e használni.
A „rideg” önözés
Az ön névmás használata már az újmagyar kor elejéről, a 18. század végéről adatolható, de akkor még eléggé szórványos volt. Később, a 19. században kezdték gyakrabban használni, nem kis segítséggel. Széchenyi István gróf érdemeihez sorolják az ön névmás elterjesztését, az udvariasabb magázás formájaként. Széchenyi nagy reformer volt, aki nemcsak a politika újraszervezését tartotta szem előtt, de a társadalmi átalakulást és a kultúra formálódását is. Ezért volt fontos számára a társadalmi érintkezés előkelőbb formáit népszerűsíteni, és az anyanyelvet ápolni. Ezek keresztmetszetében jelenik meg a kommunikáció udvarias és illendő formája, amit nemcsak a felső társadalmi osztályoknak illendő elsajátítania. Minden embernek kellő tisztelettel kell megszólítania a másikat, és erre a magá-zásnál jobb formának tűnt az ön-özés. Az ön tudatos szóalkotás eredménye, az ő egyes szám, harmadik személyű személyes névmás felújítása az önbelőle, önmaga összetételek első tagjának önállóvá tételével. Széchenyi javaslata, hogy a német sie (’ő’) > Sie (’ön’, illetve ’önök’, udvarias magázó formák) mintájára használják az ön névmást, annyira népszerű lett, hogy sok nyelvújításkor született szó is megirigyelné a sorsát: ma is aktívan használjuk. Jobb híján. Mert a magázás megbélyegzett, az önözés pedig túl ridegnek hat némely helyzetben. Így marad az udvariasság tükrözésére a tiszteletteljes, címeket is kiemelő néven szólítás; vagy uramozás, hölgyemezés, asszonyomozás, ha nem ismerjük az illető nevét.
Retorziók
Ha a társadalmi érintkezésben a résztvevők valamelyike megszegte a kommunikációs-kulturális normákat, beleértve a tegezés és magázás közti választást, akkor akár az életét is veszélybe sodorhatta. A nyelvi tiszteletlenség azonos rangúak esetén párbajhoz, az alacsonyabb rangú tiszteletlensége a hatalmasokkal szemben súlyos, akár halállal fenyegető büntetéshez is vezethetett. Sajnos a magasabb rangúak az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás nem járt különösebb retorziókkal. Ezt is sugallja, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyokban egyoldalú volt a magázás használata: az alacsonyabb rangút nem magázta a nemes úr (vagy legalábbis nem volt jellemző régebbi korokban). A középkortól előre haladva az időben a tiszteletlenség következményei fokozatosan enyhülni látszottak, bár a sértett fél egyéni gondolkodásmódjától is függött, nemcsak a korszellemtől. Ma már legfeljebb megfeddnek bennünket egy-egy rosszul választott megszólítás miatt, vagy lecsúszunk egy állásról, vagy elássuk a szépen bimbózó üzleti kapcsolatot – de az életünkkel szerencsére már nem kell fizetnünk egy ilyen bakiért.
Források:
Cseresnyési László: Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004. 36-39.
Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Ronald Wardhaugh: Szociolingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 233-255.
Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológia szótár. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006.
@Benedek Zoltán: „A hagyománytisztelő angoloknál a queen szó ma is királynőt jelent.” Ez így félrevezető, mert az óangol cwen ’asszony, feleség’ jelentésű is volt, a szónak ezt tartják a korábbi jelentésének ( www.etymonline.com/index.php?term=queen ). Vagyis a norvégok a konzervatívak ebből a szempontból.
Még mindig vannak családok, ahol a gyerekek magázzák szüleiket a tisztelet jeleként. Ezek szerint a "maga" megszólítás családban elfogadott, kívülállóval szemben bizalmaskodásnak hat (Ez mit magáz engem, nem vagyok a rokona?), ezért az "ön" megszólítás helyénvalóbb. Mindenki érzi, hogy sem így, sem úgy nem az igazi.
Más: ha jól tudom, a francia nyelvben még az idegen kisbabát is magázni kell, megszólítása "kicsi hölgy, kicsi úr".
A magázás kialakulása.Magyarországon
Az Árpádház kihalása után némelyik királyunk nem tudván magyarul, tolmács utján hallgatta meg alattvalóit. Hasonlóan tolmácsra szorultak a királyt kisérő főurak is. Késöbb, a török hódoltság idején is a jobbágyok csak tolmács utján beszélhettek a török urakkal. A török uralom után sok külföldi kapott birtokot az országban akik szintén nem tudtak magyarul, azaz tolmácsra szorultak. Így alakult ki, hogy a kihallgatások során egyes szám harmadik személyben szólítják meg az urakat, mivel nem közvetlenül hozzá szólnak, hanem a tolmácshoz. Például : ”Az úr adjon ….”.
Az emberek tudatában megmaradt, hogy a náluk nagyobb uraságot nem illik közvetlenül egyes szám második személyben megszólítani, hanem csak egyes szám harmadik személyben, úgy mintha tolmáccsal beszélgetnének. Azaz „magázni” kell. A XIX században már óvatosságból lassan minden kevésbé ismert személyt magáznak.
Szerencsére ez a folyamat visszafordult. Manapság egyre gyakrabban tegeződünk.
A magázás kialakulása Angliában
A középkorban az uralkodók magukról többesszámban beszéltek, s elvárták alattvalóiktől, hogy őket is többesszámban szólítsák meg. Ezt a szokást lassan átvették a kiesebb rangó főurak s egyéb hatalmasságok is. Például még ma is az egyetemi oklevelek szövegének kezdése: „Nos rector magnificus….”
Angliában ez a szokás folyamatosan terjedt, egyre többen szólították meg embertársukat egyes szám második személy helyett többe második személyként. A XIX században már senkit nem tegeznek csak a Jó Istent az imában:
„Our father,wich art an in heaven, halloved be thy name, thy kingdom come, thy will be done in earth as „más nyelvekben is megtalálható. Például a norvég nyelvben a kvin szó jelölte a királynöt. Ma valamennyi hölgy szó
A huszadik században már a nyelvtan könyvekben is az egyes szám második személyben a „thou es” helyett a többes „you are” található.
Érdekes, a németek a többes harmadik személyt használják magázársa.
Nyelvi érdekességek
1.Régen az asszony szó jelentése királynő volt. A Mária imában így az asszonyunk Szűz Mária kifejezés alatt királynönk Szűz Mária értendő.
Ez a jelentés változás más nyelvben is felfedezhetú. Norvégül a kvin szó jelentése kiráynő volt. Mai jelentése hölgy.. A WC feliraton a hülgyek bejáratánál is az áll, ogy kvinner (hölgyek).. A hagyománytisztelő angoloknál a queen szó ma is királynőt jelent.
2. Érdekes jelentés változáson esett át a latin eredetű reformácio szó. Eredeti jelentése vissza-alakítás. (A reformátorok visszaalakították a hitéletet az első századokban kialakultra.)
Ma a reform szóval valami újítást jelölünk-