Napjaink tíz legnagyobb nyelvirtása
A nyelvirtás abban különbözik a népirtástól, hogy nem egy közösség tagjait kívánják megsemmisíteni, hanem a nyelvüket – és gyakran ezen keresztül magát a közösséget is. De mik a közelmúlt legnagyobb nyelvirtásai, kik az elkövetőik és elszenvedőik, és mik a legfontosabb eszközei?
A nyelvek pusztulásáról már sokszor írtunk a nyesten: tudjuk, hogy a ma a világon beszélt kb. öt-hatezer nyelvből száz év múlva körülbelül öt-hatszáz maradhat fenn. A nyelvek részben „természetes módon” halnak ki: a társadalmi viszonyok között visszaszorulnak, gyakran a fennmaradásukat támogató erőfeszítések ellenére is. Vannak azonban olyan esetek is, amikor tudatosan törekednek egyes nyelvek vissaszorítására, megsemmisítésére: ezeket hívjuk nyelvi genocídiumnak, nyelvirtásnak. A Listverse című honlap összeállította a modern kor tíz legsúlyosabb nyelvi genocídiumának listáját.
10. A Beszélj mandarinul!-kampány
1979-ben a szingapúri kormány meghirdette a Beszélj mandarinul!-programot. A Szingapúrban élő kínaiak a kínai Dél-Kínában használatos változatait beszélik. (A kínai különböző változatai annyira különböznek, hogy önálló nyelveknek tekinthetjük őket.) A szingapúri kormány betiltotta a mandarinon kívül az összes kínai rádió- és tévéadást, és a külföldi médiát is korlátozta. A kampány eredményeképpen a mandarin ismerete és használata valóban szélesebb körűvé vált, míg más kínai változatok visszaszorultak. Így viszont a generációk közötti kommunikációban jelentkeztek problémák.
9. A hawaii
Az 1820-as években misszionáriusok jelentek meg a Hawaii-szigeteken, és ettől kezdve a hawaiiak egyre többen tanultak meg angolul. 1893-ban megbukott a monarchia, és az ideiglenes kormány biztosítani kívánta az angol dominanciáját a szigeteken. 1896-ban betiltották a hawaii használatát az iskolákban. Ma a helyi nyelvnek alig 2000 beszélője van, habár a tanulását ma már támogatják, és az iskolai oktatása is sikeresnek tűnik. (A nyelvről és helyzetéről l. korábbi cikkünket!)
8. A rjúkjúi nyelvek
A 19 század végén kezdődött a rjúkjúi nyelvek hanyatlása is: Japán ekkor foglalta el az addig független királyságot. A rjúkjúi nyelveket sem volt szabad használni az oktatásban: ha a tanulók anyanyelvüket használták, egy úgynevezett „nyelvjáráskártyát” kellett megszégyenítésül viselniük a nyakukban. Japánban a rjúkjúi nyelveket továbbra is a japán nyelvjárásainak tekintik, nem önálló nyelveknek. Napjainkban vannak, akik megpróbálják megőrizni a nyelvet, de ez nem lesz könnyű, mivel a gyerekek többsége ma már japán egynyelvű. (A rjúkjúi nyelvekről korábbi, a Japánban beszélt nyelvekről szóló cikkünkben olvashat.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Snap55 / GNU-FDL 1.2)
7. A koreai
A fentiekből láthatjuk, hogy a japánok nem nyelvi toleranciájukról híresek. 1910 és 1945 között Koreát is megszállás alatt tartották, és „természetesen” az iskolákban fokozatosan betiltották a koreai nyelv használatát. A munkahelyeken sem volt szabad koreaiul beszélni. Sőt, „lehetőséget biztosítottak” a koreaiaknak arra, hogy „önként” japán neveket vegyenek fel. A valóságban ez úgy zajlott le, hogy japán neveket kényszerítettek a koreaiakra. A megszállás emléke a mai napig beárnyékolja a koreai–japán viszonyt.
6. Az oroszosítás
Az oroszosítás történelmi korszakokat ível át a cári Oroszországtól a Szovjetunión át a mai Oroszországig. Az oroszosítás célja leginkább hatalomgyakorlás eszköze volt, és nem egyszer vezetett lázadásokhoz. A Listverse cikke elsősorban a nagyobb európai nemzetek, az ukránok, a beloruszok, a lengyelek, a litvánok vagy a finnek elleni elnyomást emeli ki, illetve azt, hogy a Szovjetunióban élő muszlim népek arab írását cirillre cserélték (a latinizáció rövid periódusát nem említi). Nem szól arról, hogy az oroszosításnak több tucat kis, néhány ezer vagy néhány tucat beszélővel rendelkező nyelv is áldozatául esett. Az oroszosítás mai is folyik, és nem csupán Oroszországban, de a posztszovjet államokban is. Ukrajnában például az állam erős, gyakran szinte erőszakos ukránosítási politikája ellenére jóval több orosz nyelvű könyv és folyóirat jelenik meg, mint ukrán.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ds02006)
5. A Brit-szigetek
Wales, Skócia és Írország területén néhány száz éve kelta nyelveket beszéltek, ma mindenhol az angol dominál, a kelta nyelveket csak a kisebbség beszéli. Ez az erőszakos angolosítás eredménye. Itt is jellemző volt a helyi nyelvek betiltása az oktatásban: Walesben az 1800-as években a walesi használatát úgy büntették, hogy a gyerekek nyakába egy WN (Welsh Not, kb. ’walesiül nem’) feliratú táblát akasztottak – hasonló „vétségekért” a gyerekek gyakran fizikai bántalmazást is elszenvedtek. Az angol Skóciában beszélt változatának beszélőit ugyanolyan korlátozások sújtották, mint a kelta nyelvek beszélőit. Csak a 20. században léptek fel a brit kormányok e nyelvek védelméért, különböző sikerrel. Walesben a nyelv helyzetét sikerült megerősíteni, miközben a lassan száz éve független Ír Köztársaságban az ír nyelv helyzete gyakorlatilag semmit sem javult.
4. La Vergonha – a szégyen
Az okcitán la vergonha kifejezés a francia kormányok kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos politikájára vonatkozik. Aligha lepődünk meg azon, hogy Franciaországban is tiltották a kisebbségi nyelvek iskolai használatát – és itt is valamilyen jelet akasztottak azon tanulók nyakába, akik anyanyelvükön szólaltak meg. Az oktatásban és a közigazgatásban a helyi nyelvek használatát a 18. század végétől tiltották, a cél az ország „nyelvi egységesítése” volt. Franciaországban a nyelvi diszkrimináció a mai napig tart, és nem is illik róla beszélni – habár az utóbbi években Franciaország is csatlakozott a A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájához.
(Forrás: Wikimedia Commons / Libertat)
3. A kínai Indonéziában
1967 és 1998 között Suharto elnök kormányozta Indonéziát. Uralma alatt Indonézia kínai lakossága rendkívüli elnyomástól szenvedett. A kínai nyelvet kitiltották az élet minden területéről. A kínai iskolákat bezárták, egy kivételével az összes kínai újságot betiltották. A kínai feliratokat is betiltották, és a rendőrség nyíltan zaklathatott bárkit, aki a nyilvános helyen kínaiul szólalt meg. A neveiket is „indonézabbul hangzóra” kellett változtatniuk. A diszkrimináció meghozta eredményét, sok fiatal asszimilálódott. Suharto bukása után az intézkedéseket visszavonták.
2. Franco Spanyolországa
1938 és 1975 között Spanyolországban a spanyol volt az egyedüli hivatalos nyelv, minden más nyelv nyilvános használatát vagy tiltották, vagy az e nyelveken beszélőket lenézték. A neveknek is spanyolnak kellett lenniük. A helyi nyelvek használatáért a büntetés súlyossága területtől és időtől függően változott. A legsúlyosabb a negyvenes-ötvenes években volt a helyzet, később fokozatosan enyhült. A spanyollal rokonságban álló nyelveket, mint például a galiciait és a katalánt egyszerűen spanyol nyelvjárásoknak tekintették.
A kisebbségi nyelvek nem voltak teljesen tiltottak. A katalánt nem használhatták a hivatalokban, nyilvános eseményeken, reklámokban vagy a médiában, de katalán nyelvű könyvek megjelenhettek, és az ötvenes évektől katalán nyelvű színházi előadásokat is lehetett tartani.
(Forrás: Wikimedia Commons / Joanbanjo / CC BY-SA 3.0)
1. A kurd
A kurdot több országban is beszélik, és ha őket magukat nem is, nyelvüket többször is megpróbálták kiirtani. Pillanatnyilag Irakban a legjobb a nyelv helyzete: saját tartományukban hivatalos és oktatási nyelv, a média is főként ezt használja.
Törökország az 1930-as évektől kezdve igyekezett a kurdokat asszimilálni, a kurd nyelvet betiltották, az identitásuk bármilyen kifejezési módja bűncselekménynek számított. 1991-ben ez a politika enyhült, engedélyezték a kurd nyelv használatát a magánszférában. Azóta van kurd nyelvű oktatás is, és bizonyos korlátozásokkal kurd tv-adások is vannak. Ettől függetlenül a nyelv szabad használatáról még nem lehet beszélni.
Hasonló a helyzet Iránban is, ahol a 20. század elején a „perzsásítás” során betiltották a kurd nyelv használatát az iskolákban és más állami intézményekben, és később a nyelv használatát betiltották az élet minden területén. A kurd használata Szíriában is tilos az élet legtöbb területén.
Ami a listából kimaradt
Bár nehéz meghatározni, hogyan is mérhetjük a nyelvirtások súlyosságát, meg kell említenünk, hogy van még jó néhány eset, amely felkerülhetett volna a listára. Ilyen az ausztráliai őslakosok és az amerikai indiánokat ért diszkrimináció, vagy az új-zélandi maori nyelv sorsa. A fenti példákból is láthattuk, hogy a nyelvirtás gyakori eszköze a közoktatás: a kisebb népek nyelveit gyakran úgy semmisítik meg, hogy bentlakásos iskolákat hoznak létre, ahol csak a hivatalos nyelvet szabad használni: így akár egy generáció alatt is el lehet vágni a nyelv továbbörökítésének lehetőségét. Ezzel az eszközzel éltek Ausztráliában, az Egyesült Államokban, de a Szovjetunióban is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Herbert Basedow)
Európában jelentős nyelvirtásként tarthatjuk számon a számi nyelvek irtását is: a skandináv államokban és Finnországban is az asszimiláció volt a cél – egészen a 20. század utolsó évtizedeiig.
Mindezeken túl említhető az a számtalan eset, amikor nem önálló nyelveket, hanem a hivatalos nyelvek nyelvjárásait nyomták el. Bizonyára mindenki ismer olyan eseteket, amikor gyerekeket az iskolában azért szégyenítettek meg, mert nem az ott elvárt változatot beszélték (és most nem az illetlen kifejezésekről van szó!). Klasszikus példa erre, amit Illyés Gyula ír le a Puszták népében:
Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. [...]
A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.
- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”
- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.
- Nem áff, hanem eff.
- Igenis.
- Mondd ki, hogy eff.
- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
- Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.
- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
- Mi lesz?
- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.
- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.
Nem válaszoltam.
- Pusztai! – kiáltotta valaki.
- Bregócs.
Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.
[...]Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.
A hivatalos nyelvek megjelenése és a közoktatás általánossá válása óta tehát folyamatos a nyelvirtás, csak éppen eszközei és szigorúsága változott. A nyelvirtás ma is folyik, közelebb, mint gondolnánk.
A cikkhez:
"A kurdot több országban is beszélik, és ha őket magukat nem is, nyelvüket többször is megpróbálták kiirtani."
Ennek lehet némi olyan olvasata, hogy a szerkesztőség tagadja a kurd népirtást...
LvT:
"Hogy a magyar hozzáállás is milyen drasztikus volt, mutatja az Illyés-idézet: még a más magyar nyelvváltozattal élőknek is milyen megaláztatást kellett (kell) eltűrniük, nemhogy a más nyelvűeknek."
Szerintem ezt nem lehet egyetlen viselkedés két különböző fokának tartani. Amíg a szlovákok, stb. nyelvének ellenzése teljesen nyilvánvalóan idegengyűlölet, addig a magyar nyelvjárások nem tűrése valami más. Az inkább nyelvészeti műveletlenség, a nemzeti nyelvvel kapcsolatos primitív képzetek következménye. A nyesten azt írták, kb. a magyar iskolarendszer fennállása óta dívik, a mai napig is. Tehát egy szlováknak ebben az esetben még talán jobb helyzete is van: ő pontosan tudhatja, hogy a magyar nacionalizmus miatt kritizálták, míg egy nyelvjárási beszélő általában nem tudja racionálisan megvédeni magát, nem tudja, hogy nem szolgált rá a kritikára.
@Roland2: > Nem értem a következtetést : ez miben éri hátrányosan a magyarországi nemzetiségeket vagy vallási felekezeteket
Nem vontam le következtetést, és pusztán sajnálatomat fejeztem ki. A miértet itt nem fejtem ki, mert sehova se vezető nagy flame lenne. A véleményem elvolvasható itt: www.es.hu/racsko_tamas%3btisztelt_szerkesztoseg%3b2012-02-09.html
> ha önmagában az államnyelv ismeretének elvárását és tanítását magyarosításnak tartjuk …
Nem tudom, hogy akkor mi volt a baj a franciákkal: ha a 1844. évi tv. közjogi követelményeit lehet így bagatellizálni, akkor a viller-cotterêts-i ediktumét is.
Ui. Nem támogatom a szlovák nacionalista gyakorlatot. De a magyart sem. De van itt elég, aki az előzőt kritizálja, így nekem marad az utóbbi.
@LvT: "A magyar kedvezményes honosítási törvény már az állampolgársági nemzet tagadására épül." Nem értem a következtetést : ez miben éri hátrányosan a magyarországi nemzetiségeket vagy vallási felekezeteket ( ha más állampolgársággal is rendelkeznek,vagy ha elsődlegesen nem magyar identitásúak is ) ?
"A magyart pedig három évszázaddal ezután 1844-ben tették államnyelvvé." Nem akarok túlzottan belemenni,mert szerintem ez egy parttalan vita,de ha önmagában az államnyelv ismeretének elvárását és tanítását magyarosításnak tartjuk,akkor ugyanígy szlovákosításnak,szerbesítésnek,románosításnak,stb. kell tartanunk a környező országok gyakorlatát is.
@Roland2: > Szerintem lehetséges,hogy esetleg a pont szlovák rendelkezések ( lásd pl.hátrányos kettős állampolgársági törvény,melyet nyiltan a magyarsággal szemben hoztak meg ) játszottak ennél közre
A magyar kedvezményes honosítási törvény már az állampolgársági nemzet tagadására épül. Ehhez képest az alaptörvény nem kontraválasz valamiféle ellenválaszra, hanem az új nemzetkoncepció kivitelezésének egy másik állomása.
> Mindazonáltal azért a 19. századi magyarosítás nem zajlott ilyen drasztikus módon,mint a cikkben található példák (mint mondjuk a [...] francia
Mint szlovák, természetesen más a véleményem. A XIX. sz.-i magyarosítás nem volt kevésbé drasztikus, mint a megfelelő francia. A különbség ott van szerintem, hogy a franciáknál a viller-cotterêts-i ediktum, amely a hivatalos használatban kötelezővé tette a francient, 1539-ben lett kiadva. A magyart pedig három évszázaddal ezután 1844-ben tették államnyelvvé. A két időpontban más volt a közmorál: a XVI. sz.-ban még égettek boszorkányt, törtek kerékbe, de a XIX. sz.-ban ez már nem volt comme il faut. Továbbá a francia esetben még innen voltunk az abszolutizmuson, a magyar esetben pedig utána. Ebből is következett, hogy a francia esetben még a más ajkú feudális parasztság érintkezési nyelvét érte inzultus, a magyar esetben pedig a magyarral együtt magát nemzetként megszervezni kívánó polgárosuló közösségekét. Ez utóbbi egyben meg is magyarázza a nagyobb ellenállást, de a relatíve nagyobb sérelmet is: hiszen a jobbágy deprimáltságát nem fokozza a nyelvi intolerancia, náluk iskoláztatás még nem volt, de a polgári társadalomba beilleszkedni kívánókét igen.
Hogy a magyar hozzáállás is milyen drasztikus volt, mutatja az Illyés-idézet: még a más magyar nyelvváltozattal élőknek is milyen megaláztatást kellett (kell) eltűrniük, nemhogy a más nyelvűeknek.
-----
De nem kívánom itt minősíteni sem a XVI. sz.-dal kiteljesedett franciásítást, sem a XIX. sz.-tól felerősödő magyarosítást, sem a XX. sz.-i szlovákosítást. Ebből csak flame lenne. Nem is értékítélettel említettem korábban, csak annak jelzésére, hogy a szlovák nyelvet – a szerbtől, a romántól stb. eltérően – a kihalás (a cikk szóhasználatával „nyelvirtás”) anyaország híján objektíven fenyegette.
@LvT: "Ebből a szempontból igen sajnálatos az új magyar alaptörvény, amely a magyar állampolgári nemzetet kiírta az alkotmányból.Ilyen alapon igen nehéz lesz támadni a hasonló szlovák (és más) megközelítést, és az abból fakadó gyakorlatot." Szerintem lehetséges,hogy esetleg a pont szlovák rendelkezések ( lásd pl.hátrányos kettős állampolgársági törvény,melyet nyiltan a magyarsággal szemben hoztak meg ) játszottak ennél közre,tehát talán ez vmi burkolt válasz,jelzés lehet.
Mindazonáltal azért a 19. századi magyarosítás nem zajlott ilyen drasztikus módon,mint a cikkben található példák (mint mondjuk a japán vagy francia ).Persze ezzel nem helyeselni vagy "legalizálni" akarom az ilyen törekvéseket.
@LvT: Corrigendum: "... mert <az élő> vagy elszaladna, vagy visszarúgna".
@Sigmoid: Erről két dolog jut eszembe. Egyrészt döglött lovat érdemes igazán rugdosni, mert vagy elszaladna, vagy visszarúgna. Másrészt sokan, akik fiatalok, megfogadják, hogy felnőve nem úgy fognak cselekedni, ahogy a szüleik; de aztán mégsem tudnak elszakadnia megélt mintától. A XIX. sz. magyar nemzetépítés is nem létező, de könnyen kommunikálható veszélyekre hivatkozva próbálta a rendies kohéziót polgári kötelékké konvertálni. Akkor (többek közt) a pánszlávizmus volt ez a fantom: ha nem akarsz Oroszország ötödik hadtestjének tagja lenni, akkor ne kívánj magadnak szlovák (horvát stb.) nyelvű újságot, egyletet, istentiszteletet stb., hanem csak a magyart. (A pángermanizmusról viszonylag kevesebb szó esett, mert az a ló visszarúgott.)
Ez köszön most vissza. Amilyen alappal el lehetett hinteni, hogy a királyság szláv lakóin keresztül a muszka fenyeget, olyan alappal lehet most kommunikálni, hogy a magyarok a magyar nyelvű helységnévtáblákkal akarják visszafoglalni az Alvidéket. Ez egyébként Magyarországról sem veszett ki, csak már láthatatlanul kevesen vagyunk. A mi szlovák önkormányzatunk pl. kezdeményezte a székhelye környékén szlovák nyelvű utcanévtáblák kihelyezését: néhányan ezt is a helység magyar voltát veszélyeztető térfoglalásnak látták, továbbá féltek, hogy ebből precedens lehet, és telerakhatjuk a települést szlovák táblákkal. Ha maradt volna 10%-nyi szlovákság Magyarországon, akkor az ezzel kapcsolatos indulatok hasonlóan manifesztek lennének, mint Szlovákiában.
@LvT: :D Jah valahol érthető a kisebbségi érzés (abban a magyar oldalon sincs hiány), de kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a szlovák állam döglött kutyát rugdos ezzel a nagy magyarveszély-retorikával... :)
@Roland2: @doncsecz:
Én azért két fokozatot megkülönböztetnék, ha már a cikk "nyelvirtás"-ról szólt. Van-e az érintett nyelvnek (nyelvváltozatnak) önálló állami (vagy azzal ekvivalens) háttere, avagy nincs.
Ha van, akkor nincs szó nyelvirtásról, mivel bizonyos helyeken ugyan vissza lehet szorítani, de a nyelvközösség egészének vitalitását ez nem érinti. Ez esetben így "csak" emberi jogi problémáról van szó. Ezért a tizes listára szerintem nem való a "3. A kínai Indonéziában" szekció. Most, hogy más világ járja, a kínai expanzió rövidesen vissza fogja foglalni ott az elvesztett pozícióit, sőt, többet is fog nyerni. Indonézia kapcsán célszerűbb lett volna más, kisebb helyi (pl. a pápua nyelvtörzsbeli) nyelvekről megemlékezni.
Ha már a szlovák szóba került, szlovákként úgy látom, hogy – nagyjából – 1969 előtt a szlovák volt veszélyeztetett helyzetben az állami háttér hiánya miatt előbb a magyar, majd a cseh részéről. Ez be is égett a szlovák köztudatba, és ennek a még feldolgozatlan krónikus traumának a lecsapódása az "államnyelvhez" való mai viszony. A jelenlegi "szlovákosítás" a cikk témájába vágóan egyébként az északi ruszint és a cigány dialektusokat érinti: ezek helyzetét tényleg nehézzé teszi, minthogy a környező országokban (beleértve Magyarországot is) is hasonló opresszió érvényesül velük szemben, tehát nincs olyan refúgium, ahol túlélhetnének. A magyart azonban ilyen módon nem érinti: ott a helyi nyelvközösségnek lehetősége van napi kontextusban lenni az anyaországi nyelvközösséggel. Asszimiláció persze van, de ez az egész térségre jellemző: a kialakult polgári államok nem az állampolgári nemzeti, hanem a kultúrnemzeti megközelítés dominanciája alapján jöttek létre. Ez mindenütt strukturális táptalaja az egyéni asszimilációnak, hiszen az emberben kódolt a csoportnak való megfelelési kényszer, és a kultúrnemzeti aspektus ezt a kultúrának való megfeleléssé fordítja át.
Ebből a szempontból igen sajnálatos az új magyar alaptörvény, amely a magyar állampolgári nemzetet kiírta az alkotmányból. Ilyen alapon igen nehéz lesz támadni a hasonló szlovák (és más) megközelítést, és az abból fakadó gyakorlatot.
@doncsecz: Ahogy a szerbesítés,románosítás és szlovákosítás is.
A spanyolországi helyzetről egy érdekes kiegészítő olvasmány:
elmexicano2010.blogspot.com/2011/11/katalanul-telefonalt-egy-szallod
@Galván Tivadar: Észrevételét köszönjük. Ami a sürgősséget illeti, gyorsabban tudunk javítani, ha a hibákat a szerkesztőségnek küldött mailben jelzi. A kommenteket sajnos nem tudjuk folyamatosan követni.
Az arabosításról nem is beszélve. Lsd. a berber nyelvek hányatott helyzetét...
"A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t."
A pusztai Higgins.
off:
„lehetőséget biztosítottak” a koreaiaknak arra, hogy „önként” Japán neveket vegyenek fel: kérném sürgősen javítani.
Németesítés, magyarosítás, dánosítás is szóba kerülhetett volna.