Háttal kezdjük a mondatot
„Háttal nem kezdünk mondatot” – mondják a nyelvművelők. A nyelvészek azonban megnézik az adatokat, és ezek alapján vonják el a szabályokat. Milyen szabályt állapíthatunk meg a hát használatával kapcsolatban? „Általában háttal kezdjük a mondatot.”
Már kisgyerekkorunkban javítanak minket a nagyobb testvéreink, a szüleink, a rokonaink, az óvónőink, a tanítóink, de akár a barátaink is. Magyartanároktól és diákoktól hallhatunk ilyeneket:
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
- „háttal nem kezdünk mondatot”,
- „haval nem kezdhetünk mondatot” [!],
- „nincs olyan, hogy de viszont”,
- „tatik, tetik nem használtatik”,
- „nincs olyan, hogy ami, hanem amely” [!],
- „olyan nincs, hogy Viszlát”,
- „ezt így nem mondjuk” stb.
Már egész kiskorban megtanuljuk, hogy ilyesmiket mondanak a beszédünkre – vagy mások beszédére. Szinte olyan természetesek lesznek a számunkra, mint amikor valaki azt mondja: „Egészségedre!”, miután tüsszentettünk. Aztán – szinte észrevétlenül – akár mi is elkezdünk ilyeneket mondani. (Erről aztán vagy leszokunk, vagy nem.)
A szó veszélyes fegyver
De miért mondunk ilyesmiket? Hiszen ezek a mondatok nem igazak. Ha igazak lehetnének, egyszerűen nem lenne miről azt mondani, hogy „nincs”. Egyszerűen megtanuljuk, hogy szavaktól, szószerkezetektől is idegesnek szokás lenni, aztán már mi is „allergiásak kezdünk lenni” erre-arra. Ezt megtanuljuk kifejezni, majd lépéseket is teszünk azért, hogy ami minket zavar, az másokat is zavarjon. Így működik a nyelvi intolerancia.
De ennél többről lehet szó. Vannak ugyanis másfajta javítások is (ezek is diákoktól és tanároktól származnak):
- „jaj, hát szörnyű, már megint hogy beszélsz”,
- „hagyd már, mert nagyon idegesítő”,
- „na, drágám, ezt ne használd”,
- „figyelj, ezt ne így használd, mert…”,
- „azért tehát emberi nyelven, légy szíves”,
- „és ezt el tudnád mondani magyarul?” stb.
Ezekkel is jelezni szokás a másiknak, hogy valami miatt elégedetlenek vagyunk vele. De ezek nagyon sértő szavak, támadásként érthetőek.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A támadó szándékot palástolja, ha valamilyen ideológia, valami racionálisnak ható körítés kíséretében jelennek meg a javítások. Ilyen ideológia az, hogy vannak a nyelvben „szükségtelen” elemek, amiket kerülni kell. Ez egy gyakran hangoztatott gondolat, az emberek megszokták, úgyhogy lehet rá hivatkozni. A „nincs olyan, hogy…” megfogalmazás szerint a feleslegesnek tartott elem annyira felesleges, hogy nem is kell vele foglalkozni, el kell felejteni. Egyszerűen „nincs”. Így rögtön úgy tűnik, mintha nem a beszélővel vagy a beszélő stílusával lenne baj: udvariasabb azt mondani, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”, mint hogy „jaj, hát szörnyű, már megint hogy beszélsz”. És ha sokszor mondogatjuk valamire, hogy nincs, talán egyszer nem lesz – gondolhatnánk.
Létkérdés
A hát azonban van. A tiltása, megbélyegzése pedig különösen abszurd, mert ennek a szónak fontos funkciója van. Több nyelvész is foglalkozott ezzel a kérdéssel és arra jutottak, hogy ez a szó nem „töltelék” – mint ahogy nevezni szokták –, tehát nemcsak arra van, hogy „foglalja a helyet”, hanem a beszélgetőtársak egymásra figyelését, a társalgás szervezését segíti, tehát nem véletlenül használatos. A nem nyelvészek azonban mindennek mondják, csak szükségesnek nem. Legfeljebb elismerik, hogy van, mint egyfajta „szükséges rossz”.
Az itt szereplő megállapítások egy majdnem 48 órányi beszélgetést rögzítő hangfelvételen, illetve annak lejegyzésén alapulnak. Az intejúalanyok alsós, felsős, középiskolás diákok és magyartanáraik voltak. Már másodikos tanulók is arról számoltak be, hogy a tanító néni szokta őket javítani, például a háttal kapcsolatban is. Azt azonban nem fejti ki, mi is a baja a háttal.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Egy tipikus eset
Elhangzik egy sommás megállapítás a tanártól, de lóg a levegőben. Olyan szabályt követni, ami nemcsak nem tükrözi a nyelvállapotot, de még rendesen meg sincs ideologizálva, különösen nehéz. A kislányok azonban már sok nyelvről való beszédet hallottak: még csak másodikosok, de megtanulták, hogyan szokás „nyelvművelőül” beszélni. Az alábbi beszélgetésben a kutató arra kérte őket, adjanak ők magyarázatot arra, hogy miért nem kezdünk háttal mondatot:
Kutató: Mire jöttetek rá? …
1. kislány: Hát az, hogy a háttal meg az ööövel meg az ilyenekkel nagyon nem lehet szép, rendes mondatot alkotni.
Kutató: Ühm. És milyen az a rendes mondat? …
1. kislány: Mondjuk ha én elmentem a fagyizóba, vettem egy csokis csokis fagyit.
Kutató: Ühm. Ez egy rendes mondat? És milyen lenne ez úgy, hogyha ez nem rendes mondat lenne? … Hogyan mondanátok ezt nem rendesen?
1. kislány: Hogy hát én elmentem a fagyizóba ööö vettem egy … egy gombóc ö fagyit.
2. kislány: Én elmentem a jé- fagyizóba ööö vettem egy … gombóc … fagylaltot fagylaltot.
Kutató: Ühm, tehát akkor ilyen lenne a nem rendes. És mit gondolsz, mondjuk hogyha így beszélgetnétek velem és és öö úgy beszélgetnétek velem, hogy mondanátok, hogy hát elmentem és ööö vettem egy fagyit, akkor én mit gondolnék rólatok vagy gondolnék-e valamit egyáltalán, hogy ti most ilyen nem rendes mondatban válaszoltatok?
1. kislány: Igen.
2. kislány: Igen.
Kutató: Mit gondolnék rólatok? … Hm? …
1. kislány: Hogy mi nem tudunk nagyon beszélgetni az emberekkel.
Három dolgot is megtanultak a sok nyelvhelyességi tanácsból, amit eddig hallottak.
- Ha valamit nem szabad mondani, azzal valami funkcionális baj van („nem lehet szép, rendes mondatot alkotni”).
- Ami az élőbeszédre jellemző, az nem jó, nem szép, nem rendes. Az ideális, „rendes mondatok” a könyvekben olvashatók, vagy ha beszédben mondjuk őket, olyanok, mintha olvasnánk.
- Aki nem úgy beszél, ahogy a könyvekben írva van, azzal valami baj van, pl. nem tud rendesen beszélgetni. (Különös megállapítás ez anyanyelvi beszélőkkel kapcsolatban.)
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A beszélt nyelv nem felolvasás
A beszélt nyelv pedig más, mint az eszme: ismétlések, elkezdett, de félbemaradt szavak, egyeztetési következetlenségek vannak benne – és az a bizonyos hát, ami állítólag „nincsen”, ráadásul egy mondat élén. Pedig itt éppen arról beszélgetünk, hogy nem kezdünk háttal mondatot! És, ha ez még nem lenne elég: az összes interjúban – a névelőket, az ést és hasonlókat kivéve – a hát a leggyakoribb szó, még a tanárok beszédében is. Ráadásul ezek a hátok gyakorlatilag kivétel nélkül mondat elején szerepelnek – persze nem csak abban a mondatban, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”. (Persze nyelvészetileg nem egészen pontos azt mondani, hogy „mondat elején”, mert a beszélt nyelv nem egészen úgy tagolódik egységekre, mint az írás mondatokra, de maradjunk ennél a megfogalmazásnál.)
A http://www.wordle.net/ címen elérhető alkalmazással szófelhőket lehet generálni. A cikket kísérő illusztrációk azt mutatják meg, hogy beszélgetésekben mely szavakat milyen gyakorisággal használtak az interjúalanyok. A leggyakrabban használt szavak a legnagyobbak (az első 300 leggyakoribb szó jelenik meg), a többi arányosan kisebb.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Hát az az igazság, hogy kezdünk háttal mondatot. És ha valaki idegesít minket, hasznosabb előbb átgondolnunk, miért is idegesít. Rá fogunk jönni, hogy javarészt nem a beszédével van bajunk. Aztán lehet, hogy rájövünk, hogy esetleg a mi hozzáállásunkkal is baj van. De az is lehet, hogy meg tudjuk vele beszélni azt a valódi konfliktust, ami kettőnk között van. Ez működőképesebb megoldás, mint unos-untalan nonszensz kifejezésekkel palástolni az ellenérzéseinket.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (23):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Crystalheart: (Hogy kerültem ide, nap régész. :D)
@Fejes László (nyest.hu): Én sem tapasztalom, hogy eltűnne, holott volt idő (talán épp egy korábbi Nyestes felmerülés esetén), hogy direkt figyeltem is a környezetemben lévőkre. Tény és való, hogy sokat beszélgettem korábban írókkal, ámde átlagemberekkel is, és megfigyeltem, hogy például az amúgy beszédhibás kishúgom is használja, valamint öcsém osztálytársai szintúgy. Talán tájegységenként vagy kisebb közösségenként is változó. Egyszerűen funkcióbéli előnye van. Ha lusta vagyok, én sem ejtem mindig ki, sok egyéb hangzóval egyetemben, így lesz a vagyokból egy félkómás vaok, ám ez nem jelenti a vagyok átalakulását. Az értelmes ember a legritkább esetben beszél felnőtt fejjel úgy, akár gyerekként - akkor senki sem beszél az anyanyelvén?
Nem vétek kötetlenül beszélni. Nem szükségszerű úgy diskurálni, akár írásban - de kívánatos. Természetszerűen bámulattal adózunk azoknak a társalgóknak, akik csodálatosan kerek és érthető, minden tekintetben helyes, azon túl jó esetben artikulált ejtésű mondatokkal képesek kommunikálni. De legyünk megengedőbbek, talán a (realizmus-naturalizmus korabeli és utáni) regények és a jobb filmek általános párbeszédeit mondhatnám a beszéd általános etalonjának, hiszen a mindennapi fogalmazást követik a természetesség érdekében, mégis egyfajta következetesség és átgondoltság jellemző rájuk. Olyan átgondoltság, amire a kötetlen beszédben nincsen időnk, de érdemes közelíteni hozzá. Más kérdés, hogy írásban is használjuk a mondat eleji hátot, kezdünk éssel mondatot, meg a többi nyelvi mítoszt is megcáfolja tetszőleges szépirodalmi mű leíró része is.
Más lapra tartozik természetesen a lírai alak, ahol a rím vagy ritmus érdekében elég extrém megoldásokkal is találkozhatunk, a ba-ban kettősség a jéghegy csúcsa. :)
@Fejes László (nyest.hu): Ez nagyon érdekes. Nem lehetséges, hogy már eredendően egyfajta helyesírási finomság volt a BAN-BEN kialakulása? Ugye élőbeszédben könnyen vissza lehet kérdezni, ha nem egyértelmű, hogy az irányultságot vagy a pozíciót akarja kifejezni a BA/BE, viszont írásban kevésbé, ott szükség lehet az egyértelműsítő kétalakúságra. Azonkívül ha összetettebb útbaigazítást akarnak írni, akkor azt az egyértelmű elkülönítéssel tömörebben lehet megtenni, ami a drága pergamen korában előnyt jelenthetett.
Vagy ez, vagy még arra tudok gondolni, hogy latinul ezt két alakkal fejezték ki, és akkor már a magyarok is szükségét érezték.
@knauszi: „Ezt nagy tekintélyek mondják, Fejes Lászlón kívül emlékezetem szerint Nádasdy is” Ne ízetlenkedjünk, kérem szépen...
Azt, hogy olyan régen eltűnt, az bizonyítja, hogy már a legkorábbi nyelvemlékekben, azonnal a két rag kialakulása után is van -bA a -bAn helyett. Sőt, fordítva is! Ez utóbbi sokkal lényegesebb, mert azt mutatja, hogy már kialakult az a szokás, hogy valamikor -bAn-t kell írni -bA helyett – és időnként eltévesztik, hogy mikor.
A Budapesti Szociolingvisztikai interjú vizsgálta a kérdést. Érdemes megnézni a harmadik ábrát itt: www.nytud.hu/oszt/elonyelv/adat/buszi.pdf Látszik, hogy amíg a nyelvhasználók tudatos, ráadásul íráshoz kötődő feladatokat oldanak meg, több mint 90%-ban használják a -bAn-t (ill. gyors olvasásnál ez már 90% alá esik). Szabad társalgásban viszont már 40% alatt van! (Azért figyelembe kell venni, hogy a társalgás is kötött, magnó mellett történt, tehát a beszélők igyekezhettek a standardhoz közelíteni beszédüket.) Természetesen ezek a változók mások az egyes beszélők között, lehetnek olyanok, akik felolvasáskor sem használták soha a -bAn-t, és olyanok is,a kik beszéd közben is szinte mindig.
Egyébként előfordulhat, hogy valaki nagyon figyel a -bAn használatára, és akkor a gyereke már úgy tanulja meg a nyelvet, hogy megtartja a különbséget. Kérdés viszont, hogy kikerülve mások közé meddig őrzi meg.
Egyébként szerintem Nádasdy sem azt mondja, hogy a -bAn nem létezik, hanem azt, hogy a -bA és a -bAn közötti különbségtétel szűnt meg. És persze ez is pontosításra szorul, mert igen valószínű, hogy a -bAn azért jóval többször fordul elő '-bAn' jelentésben, mint '-bA' jelentésben. Ez azonban elsősorban az írott nyelvnek köszönhető.
@knauszi: Szerintem itt alapvetően arról van szó, hogy van a spontán nyelv, és van a választékos nyelv. Azonban ezek közül csak az előbbi természetes (vagyis amikor nem figyel oda az ember a beszédjére), az utóbbi akaratlagos. A művelt emberek azért mondják úgy, mert megtanulták, hogy úgy "kell" mondani, amikor valószínűleg ők sem mondanák úgy a spontán beszédben. (Ennek ellenére viszont én sem hiszem el, hogy minden nyelvváltozatból eltűnt volna teljesen.)
@Fejes László (nyest.hu): Ez így van, én nem vitatom. Amit vitatok - vagyis inkább izgat, hogy igaz-e -, az az, hogy "a "-ban/-ben" a beszélt nyelvben gyakorlatilag századok óta nem létezik". Ezt nagy tekintélyek mondják, Fejes Lászlón kívül emlékezetem szerint Nádasdy is, de egyszerűen nem tudom megtapasztalni az ismerőseim körében, ezért én inkább úgy mondanám, hogy csak bizonyos nyelvváltozatokban (az iskolázott emberek beszélt nyelvében) maradt fönn. Persze tévedhetek is, mert nagyon nehéz úgy beszélgetni, hogy az ember a ragokra figyel, ezért kérdeztem, hogy van-e erre vizsgálat, ill. hogy lehet ezt kutatni.
.
Babits mondta: “Minden rossz mondat egy törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra lehet látni” (Irodalmi nevelés, 1909.).
Csupán azt nehéz eldönteni --- jobbára szubjektív --- , mi is számít rossz mondatnak.......
No de ez is nagyon időszerű Máraitól:
"..az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat......."
@drino: Bár nem én vagyok a Fejes László, de szerintem azért nem törlődnek az említett példákban, mivel nyelvtani megkülönböztető szerepük van: pl. "menj gyorsabban" vs. "Ez a busz lassú, szálljunk át egy gyorsabba".
@Fejes László (nyest.hu):
Kedves Fejes László!
Nem hiszem, hogy igaza lenne abban, hogy kevesen használják manapság beszédükben a -ban -ben-t. Ha Önnek lenne igaza, magyarázatra szorulna, hogy miért tartja magát írásban oly makacsul a -ban -ben n betűje?
Ha a hétköznapi beszédben csakugyan mindenki rendszeresen -ba-t mondana -ban-helyett, úgy gondolom az írásrendszerben is már régen le kellett volna kopnia, hiszen olyannyira gyakori, vagy legalábbis általánosan elfogadott volna írásban a -ba alternatív használata a -ban helyett (hasonlóan pl. a szintén gyakran használt aztán - azután, sohase - sose, miért - mért, hiszen - hisz szavak alternatív írásmódjaihoz, melyeket a művelt emberek is elfogadnak).
A másik kérdésem, hogy hangtani oka van-e az "n" hang törlődésének? Ha igen, akkor miért nem törlődik még gyors beszédben sem az "-an" "-en" képzőből az n hang pl. a "gyorsabban", "ügyesebben" szóalakokban? Hiszen ezek is ban- ben-re végződnek.
@knauszi: Bizonyíték az, hogy amikor a gyerekek az iskolába bekerülnek, akkor külön meg kell tanítani erre őket. Vagy szép bizonyíték az, amikor betelefonál valaki egy műsorba, és felháborodottan mondja, hogy "Legalább a tévébe meg a rádióba mondják ki rendesen, hogy -ban, -ben!"
A műveltek persze használhatják a tanult nyelvükben, de az nem az anyanyelvük! :)
Egyszer egy vitában készítettem egy gyűjteményt Kosztolányi olyan mondataiból, amelyek és-sel kezdődnek. Csak az Álom és ólom kötetet használtam, és azt sem néztem végig, így is elég sok összejött. Ha valaki esetleg hasonló vitába keveredik: docs.google.com/document/d/1lHaEhNbBrx4pTsdeo5xd9gjZ87Wk_Nz920k36TOP
@Fejes László (nyest.hu): Ezt már sokszor hallottam, és próbálom figyelni az ismerőseim beszédét, hátha rajtakapom őket, de általában nem. Szóval az én szubjektív megfigyeléseim szerint abszolút él a beszélt nyelvben a "-ban/-ben". A kérdésem az, hogy van-e valami "bizonyíték" erre. Persze az iskolázott emberek beszédéről beszélek, mert ha jól értem, az az állítás, hogy onnan is kiveszett az -n a rag végéről.
Az már volt, hogy aki szerint "háttal nem kezdünk mondatot" az máris elkövette a kifogásolt "hibát"?
@peripetia: A "-ban/-ben" a beszélt nyelvben gyakorlatilag századok óta nem létezik. Egyedül az írott nyelv tartja meg, meg azok, akik azt hiszik, hogy úgy kell beszélni, ahogy írunk.
Szerintem a magyar nyelv helytelen használatának nem is a "hát" a legnagyobb baja. Akkor tudnék üvölteni, amikor egy professzor a rádióban nem tudja helyesen használni a -ba, -be,- ban, -ben ragokat. A " hétköznapi" magyarról pedig szó se essék!