0:05
Főoldal | Rénhírek
Egy zászlóbontás történetéhez 1.

Autonomie pentru Ardeal?
Autonómiát Erdélynek?

Az élet három nagyszínpadán (Székelyföldön, Budapesten, Bukarestben) bemutatott háromfelvonásos tragikomédia kapcsán nem a székely zászlóról, hanem egy másik zászlóbontás irodalmi megjelenítéséről írunk.

Horváth Krisztián | 2013. március 27.

Az utólagos visszaemlékezések szerint minden tisztességes kocsmai verekedés úgy kezdődik, hogy „a másik visszaütött...”. Talán ez igaz a politikai vitákra is. Cikksorozatunk célja, hogy más szögből világítsa meg a 21. század elején a székely zászló és az erdélyi autonómia ürügyén ismét fellángolt román-magyar politikai perpatvart. Audiatur et altera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is!

Cikkeinkben azt vizsgáljuk, hogy a 20. század elején hogyan látta és láttatta műveiben a Magyar Királyságban élő románság helyzetét a korabeli (erdélyi) román irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, Liviu Rebreanu. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 20. század elején nemzetiségi létben élő románságban hogyan fogalmazódik meg saját helyzetének felismerése, s innen hogyan jut el addig a vízióig, hogy Erdély és Magyarország románlakta vidékei egyesüljenek a Kárpátokon túli anyaországgal, hogyan kúszik fel a román trikolór a magyar helyébe a kolozsvári Mátyás-szobor szeme láttára. Sorozatunk első részében a kor erdélyi nyelvi helyzetét, az iskolarendszert és a közigazgatást tekintjük át röviden – román szemszögből.

Liviu Rebreanu
Liviu Rebreanu
(Forrás: Wikipédia)

Liviu Rebreanu (1885–1944), ez első modern román regény, a Ion szerzője az akkor Szolnok-Doboka vármegyében található Felsőilosván (ma Târlișua, Județul Bistrița-Năsăud, Románia) született. Kezdeti irodalmi próbálkozásai magyarul születnek. Színdarabjai, novellái mellett regényei különösen kiemelkedőek (Ion, Akasztottak erdeje, Lázadás, A tánc stb.). A Ion valamikor a 20. század elején játszódik Erdélyben, fő helyszíne pedig az erdélyi Pripász, melyet a kutatók a Naszódtól délre található Priszlop nevű településsel azonosítanak, amely ma a szerző nevét viseli.

Rebreanu 1913 és 1920 közt írja meg Ion című regényét. A címszereplő főhős, Ion egy feltörekvő fiatal erdélyi román parasztlegény, aki szenvedélyes szerelmese a termőföldnek, s abbéli igyekezetében, hogy minél több földet szerezzen, szemet vet a gazdag Vasile Baciu lányára, Anára, s mindent elkövet, hogy a lány mellé annak hozományaként az öreg Baciu földjeit is megszerezze. Fejér Ádám így ír Ion személye kapcsán Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény című művében:

[...] Ion nem románnak tudja magát, ő anélkül, hogy arra különösebb figyelmet fordítana, egyszerűen egész lényével az, mert bár nem a román nemzeti célokért küzd, minden kétséget kizáróan a román kultúra, a sajátos román kulturális mentalitás hordozója.

A mű címszereplőjével azonban a továbbiakban nem foglalkozunk, ehelyett a mellékszereplők, a kor erdélyi román értelmiségijeinek alakjain keresztül a regény melléksodrában szereplő, de a ma szempontjából is történelmi jelentőségű eseményeket vesszük górcső alá. Közülük is a számunkra talán legérdekesebb figura a fiatal Titu Herdelea, aki román létére kiválóan beszél magyarul, verseket farigcsál, magyar nővel kezd viszonyt, ám a regény lassan hömpölygő története során fokozatosan ráébred önnön románságára. Titu, szemben Ionnal, úgy lesz románná, hogy eleinte nem kifejezetten az. Bizonyos vonásai miatt akár az író, Rebreanu alteregójaként is tekinthetünk rá.

 Nyelvtanulás és nyelvtudás a Magyar Királyság iskoláiban

A román Herdelea-család, ahol a tanító édesapa ugyan beszél valamit magyarul, de kedves neje és lánya nem vagy alig, hamarosan szembesül azzal a kérdéssel, fiúgyermeküket, Titu Herdeleát hova is iskolázzák be:

A Magyar Királyság népességének térképe 1880-ban
A Magyar Királyság népességének térképe 1880-ban
(Forrás: sulinet.hu)

[Titu a]z iskolában elég jól tanult. Édesapja keze alatt kezdte, színjelessel végezte az elemi iskolát. Aztán az ármádiai gimnáziumba került; ahol már valamivel nehezebben ment; harmadik osztályos korában panaszkodni kezdett, hogy „pikkelnek” rá a tanárok. Herdelea átíratta a besztercei magyar gimnáziumba. „Hadd tanuljon meg magyarul is – mondta a tanító. – Manapság az ember nem sokra megy, ha nem töri valamennyire az állam nyelvét.” – De Titu itt sem fért össze a tanárokkal, ezért, miután kijárta a hatodikat, a család úgy döntött, hogy a szász gimnáziumban folytassa tanulmányait. „A német nyelvvel – kezdte előlről Herdelea – akár a világ végére is elmehet.”

(88. oldal)

Bár az anyanyelven való oktatás 1868-ban, a nemzetiségi törvényben (1868:XLIV. tc.) megfogalmazott elve sértetlen maradt, egy 1879-es, Trefort Ágoston miniszter nevéhez köthető törvény előírta a magyar nyelv kötelező oktatását a népiskolákban. 1883-ban hasonló szellemű törvény született a középiskolákról is. Később az óvodákban is kötelezővé vált a magyar nyelv. Összességében azonban a „magyarosítás” ilyen útja önmagában kevéssé nevezhető sikeresnek: a magyarság magyarországi aránya az összlakossághoz képest 1880-ban 46,7% volt, 1910-ben pedig 54,5%.

Az ifjú Titu – különösen a magyar Láng Rózával kialakult szerelmi kapcsolata hatására – szinte elemi erővel és kedvvel veti bele magát a magyar nyelv tanulmányozásába. Különböző okok miatt kénytelen elhagyni Pripászt és egy Gargó nevű településre kerül, ahol magyar iránti lelkesedése tovább él ugyan, de környezetének valósága egészen más – kezdi román szemmel látni a dolgokat:

Mióta Rozikába belehabarodott, nagyon megszerette a magyarokat és a zsidókat, lévén az asszony magyar volt és zsidóhoz ment feleségül. Hogy szeretetét kifejezésre juttassa, szívesen beszélt magyarul. Most egy magyar faluba került. Remélte, hogy a folytonos magyar beszéd azt a benyomást kelti majd benne, mintha még mindig Róza közelében élne, s ezzel csillapítgathatja vágyait. A parasztok azonban, akik ügyes-bajos dolgaikkal a községházára jöttek, többnyire románul beszéltek, először mert mindnyájuknak jobban ráállt a nyelve a román beszédre, másodszor pedig mivel a jegyző is csak épp annyira ismerte az állam nyelvét, amennyire hivatala megkövetelte; otthon a családban hol zsidóul beszélt, hol románul, mert a jegyzőné, minden igyekezete ellenére, meg sem tudott mukkanni magyarul. Egyedül a jegyző fia tett úgy, mintha nem tudna románul; de mivel a komoly tudós pózában ágált, Titu utálta, és ha csak tehette, elkerülte.

(233. oldal)

Az immár felnőtt Titu, aki saját románságának öntudatára is Gargón ébred rá, akaratlan fül- és szemtanúja az alábbi jelenetnek, amikor a gargói állami tanító valósággal terrorizálja a román gyerekeket a magyar nyelv kötelező használatára:

A gyermekek meg sem mertek moccanni félelmükben, ezért a tanító fenyegetőzve és ordibálva feléjük indult. Titu kihajolt az ablakon. A vidám hangok összevisszaságából tisztán kivette a felháborodott tanító szavait:

– Csak magyarul!... Magyarul!... Muszáj magyarul!... Magyarul!...

(238–239. oldal)

A kor nemzetiségi vezetői, maguk a magyarországi nemzeti kisebbségek – praktikussági szempontból – elfogadták ugyan a többségi magyarság nyelvének domináns szerepét, ám annak „államnyelvi” mivoltában olyan elvi kérdést láttak, amely – mivel alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremt – károsan érintheti a nemzeti kisebbségeket. Az ilyen jellegű nyelvi imperializmust nem pártfogolhatták. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a regényben hogyan viszonyulnak a magyar államnyelvhez egy speciális társadalmi csoport tagjai: a Magyar Királyság román nemzetiségű állami alkalmazottai.

Júdás pénze

Az 1868:XLIV. tc.-ként ismert nemzetiségi törvény 26. §-a megállapítja, hogy a községek, egyházak, magánszemélyek, illetve társulások saját erejükből állíthatnak alsó, közép és felső tanodákat, melyekben a tanítás nyelvét az alapítók határozzák meg.

A regény folyamán több alkalommal is felmerül annak a kérdése, hogy a – térségben többséget alkotó – nemzeti kisebbségek azon kisemberei, akiknek anyagi léte az államhatalomtól függ, hogyan is vezessék életük lélekvesztőjét a nemzeti érzés nyílt felvállalásának Szküllája és a megélhetés Kharübdisze között. Herdelea tanító úr, akinek a község fizeti szerény fizetését, hamarosan nagy kihívással szembesül az állami szektor részéről:

Herdelea sose részesült még ekkora megtiszteltetésben. Hogy a tanfelügyelő, akitől az egész vármegye tanítósága rettegett, előléptetést ajánljon fel neki!... De azért nem mert ott helyben határozott választ adni. Jól meg kellett gondolni a dolgot. Az állami tanerőktől megkövetelték a magyar nyelvet, s azt ő bizony alig-alig törte. [...] De tisztában volt azzal, hogy az ő magyartudása nem elég. Aztán meg: átmenni az államhoz, olyan dezertálásféle volt, mintha az ellenség táborába szökött volna át. Az a román tanító, aki arra köteles tanítani a román gyerekeket, hogy csak magyarul beszéljenek, nem román többé, hanem renegát, mégpedig a javából... A másik serpenyőt azonban éppoly súlyos érvek nyomták. A község negyedannyit fizetett, mint amit az állam felajánlott.

(109. oldal)

Tíz korona
Tíz korona
(Forrás: Wikimedia Commons / Österreichisch-Ungarischen Bank (Osztrák-Magyar Bank))

Később, amikor Titu úgy dönt, hogy vonatra száll, és elmegy álmai Romániájába (ahogy egyébként azt az író Rebreanu is tette), a vonatút alkalmával találkozik egy magyarul beszélő kalauzzal, akiről hamarosan kiderül, hogy csupán megélhetése miatt választotta az elmagyarosodás útját:

A kalauz elmesélte, hogy Ştefan Popának hívják, de Papp Istvánra magyarosította a nevét, mert ezt követelték, mikor kinevezték, hogy magyar nőt vett feleségül, hogy nyolc gyermekük van, meg hogy ő úgy táncol, ahogy a nagyok fütyülnek, mert különben felkopna az álla.

(480. oldal)

Bizony, a társadalmi felemelkedés érdekében a magyar nyelv ismerete – adott esetben az elmagyarosodás – reális alternatívaként bontakozik ki szemünk előtt a regény lapjain. Ugyanakkor Rebreanu arról is ír, hogy a román nemzetiségű állami alkalmazottak ugyancsak hadilábon állnak a magyar államnyelvvel, de ahogy az alábbiakból kiderül, a román vidékeken általános tendencia az, hogy az állam nyelvét mindenki, aki nem magyar, csak töri csupán.

 A közigazgatás nyelve a Magyar Királyságban

Az 1868-as nemzetiségi törvény ugyan a kormányzat és az országgyűlés nyelveként a magyart jelölte meg, de előírta azt is, hogy a törvényhatósági tisztviselők a községekkel, egyesületekkel és magánosokkal való hivatali érintkezés során, amennyire csak lehet, azok nyelvét használják (5. §).

Titu még pripászi évei alatt rászokik arra – mivel román nyelvű sajtóhoz csak elvétve jut –, hogy a magyar lapokat olvassa; a helyi jegyző amúgy is járatott néhányat. Az már külön érdekesség, hogy a falusi jegyző és gyakornoka (akik sem románok, sem magyarok) – bár magyar sajtótermékekre fizetnek elő – törik a magyart: 

[Titu f]elsietett az irodára, hogy elbeszélgessen kicsit Stössellel, a jegyzővel. De csak Hornstein gyakornokot találta ott: vékony, nyeszlett, szemüveges legényke volt, a feje idegesen rángatódzott. Hornstein hősiesen erőlködött, hogy magyarul beszéljen.

[...]

A jegyző is járatott vagy három magyar újságot, ő sem olvasta, de gyűjtötte – tüzet gyújtani. Titu tehát nem vihette haza, csak a községházán olvasta ki őket.

 Most is úgy elmerült az újságokba, hogy hamarosan elszállt a mérge. Alkonyatig olvasott. Mielőtt hazaindult volna, mintegy felüdülve, mégis elmesélte a Pripászon történteket; s méghozzá, a gyakornok legnagyobb örömére, magyarul mesélte el...

(92–93. oldal)

Rebreanu úgy láttatja, hogy iskola, kultúra és közigazgatás: minden az állam szolgálatában áll, hogy a térségben többségben levő nemzeti kisebbséget (micsoda paradoxon!) a markában tartsa. Titu – immár a regény vége felé – egyfajta szintézisként az alábbiakat állapítja meg:

Az ellenség a leigázás összes modern fegyvereivel támad: felhasználja a kultúrát, az iskolát, a művészetet, a pénzt, a munkát... Nekünk azért kell kapálóznunk, hogy legalább el ne merüljünk. Semmi másért! Ha a felszínen maradunk, nyert ügyünk van. A cél: megakadályozni, hogy az ellenség behatoljon a várunkba. Márpedig ezt a célt, az emberi gyarlóságok ellenére [...] elértük. Ez a mi büszkeségünk.

(484. oldal)

Cikkünk következő részében először azt vizsgáljuk meg, hogy a regényben a szerző milyen lehetőséget lát az államnyelvvel szembeni ellenállásra, illetve hogy milyenek az etnikai viszonyok a 20. század elején Erdélyben. Az is ki fog derülni, mindez a szereplők szemében miért teszi indokolttá és egyre sürgetőbbé a hatalomváltás kérdését Erdélyben.

Felhasznált irodalom

Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.

Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867–1918. Kossuth, Budapest, 1985.

Merényi László: Boldog békeidők... Gondolat, Budapest, 1978.

Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (17):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Az összes hozzászólás megjelenítése
4 éve 2015. szeptember 28. 09:52
17 menasagh

És ha már iskolákról, iskoláztatásról beszélünk akkor íme egy idevágó cikk :

erdely.ma/multidezo.php?id=192935&cim=az...yi_romanok_elnyomasa

4 éve 2015. szeptember 27. 16:32
16 menasagh

Azért azt is figyelembe kéne venni, hogy az ilyen Rebreánu hazafiasság azután tört utat magának, hogy az azelőtti oláhok és kunok egyesülésével az ország új nevet kapott. Addig is ugyanazt a nyelvet beszélték de senki nem volt nemzeti hős vagy hazafi...mert nem volt nekik olyan.

5 éve 2014. augusztus 5. 17:10
15 andics

Lehet, hogy én értettem félre valamit, de a kérdőjel a címben valamint az első sorok a cikkben mintha olyasvalamira utalnának, hogy az autonómia Erdélyben a román-magyar viszonyt csak bonyolítaná, holott ennek ellenkezője igaz.

Bevallom, utóbbi időben nem igazán olvastam magyar médiát, de amikor olvasok, es ne adj isten hozzászólásokat is elolvasom a cikkek alatt forogni kezd velem a világ. Magyarországon tényleg a többség azt hiszi, hogy Erdély és Bánság autonómiáját csakis magyarok akarják?? Ez abszolut nem igaz.

Nem tudom hallottak-e például Sabin Gherman nevű kolozsvári úrról? Ő már a kilencvenes években Erdély autonomiájáért kampanyolt, még a kezdetek kezdetén. Az utóbbi időben egyre nő azon erdélyiek és bánságiak száma, akik kezdik megérteni, hogy Nagy(kis, közép stb)Magyarországhoz vagy Romániához tartozni nem jelent megoldást sem gazdasági, sem pedig etnikai szempontból. A régi nemzetállam-mese agymosás hatása lassan-lassan de múlófélben van.

Erdély nem a magyaroké, nem a románoké, nem a szászoké, hanem az erdélyieké.

6 éve 2013. április 1. 10:49
14 istentudja

Teljes körü autonómiát a külhoni magyaroknak!

6 éve 2013. április 1. 10:38
13 istentudja

"Az élet három nagyszínpadán (Székelyföldön, Budapesten, Bukarestben) bemutatott háromfelvonásos tragikomédia kapcsán ..."

Hát lehet,hogy neked ez csak "háromfelvonásos tragikomédia",de azoknak,akik évtizedek óta nyakig benne vannak,egyáltalán nem az.

"Az utólagos visszaemlékezések szerint minden tisztességes kocsmai verekedés úgy kezdődik, hogy „a másik visszaütött...”. "

Mire gondolsz?Ki az a "másik"?

Neked tanították az iskolában Liviu Rebreanut,vagy csak hírböl ismered?

6 éve 2013. március 31. 23:22
12 Pierre de La Croix

@arafuraferi: Teljesen igazad van, de szerintem a cikk azoknak szólt, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a magyar politikusok is követnek el hibákat akkor (sőt példaként állítják egyesek - nem mindannyian, de valljuk be, egy eléggé hangos kisebbség - maguk elé, akik az erdélyi autonómia mellett kampányolnak: pedig ha példaképeiket követnék, éppen hogy ellene kellene kampányolniuk. Azért ne várjunk ilyen ügyekben következetes gondolkodás tőlük. Nekem max. egy érdekes cikk, nem mintha lettek volna ilyen illúzióim)

6 éve 2013. március 31. 20:52
11 arafuraferi

"hogy más szögből világítsa meg a 21. század elején a székely zászló és az erdélyi autonómia ürügyén ismét fellángolt román-magyar politikai perpatvart" a 21. században már illene elfogadni a népek önrendelkezési jogát. Persz visszamehetünk az időben, de akkor népek kölcsönös sérelméről beszélünk, ami nem lehet alapja egy ilyen párbeszédnek. Az igaz, hogy követtek el akkoriban magyar politikusok is hibákat (mint minden más nemzet politikusai a nemzetállamok létrejöttének és megszilárdulásának korában). De az is tény, hogy nem szabadott volna erre válaszul 3 millió magyart magyar határon kívülre tenni. Az akkori döntések a déli szláv népeknek is rengeteg későbbi szenvedést okoztak (Jugoszlávia felbomlása). Ha pedig most (a régi politikusok hibái miatt) itt tartunk, akkor a maradék kisebbségeknek minden országban meg kell(ene) adni az önrendelkezés jogát.

6 éve 2013. március 30. 17:52
10 rsen

@narancs: Szerintem, pedig a nyest.hu egy olyan oldal, ahol sok más oldallal ellentétben a tiszta igazságot mutatják be. Csak őszintén sajnálni tudom azokat, akik bedőlnek a sok internetes mesének...

6 éve 2013. március 30. 17:52
9 rsen

@narancs: Szerintem, pedig a nyest.hu egy olyan oldal, ahol sok más oldallal ellentétben a tiszta igazságot mutatják be. Csak őszintén sajnálni tudom azokat, akik bedőlnek a sok internetes mesének...

6 éve 2013. március 29. 18:55
8 narancs

Egy kissé olyan érzésem van, mintha a "nyest.hu" kimondottan azért alakult volna, hogy "tudományosan - nyesegesse" a Magyarok érdekeit...... Persze szívhez szóló köntösbe burkolva.....

6 éve 2013. március 29. 18:50
7 narancs

Érdekes, de nekem az elejétől sántít az okfejtés! Amit agy író "regényének" szövegére alapoznak, aki a saját gondolatait, érzelmeit írja abból a szemszögből, hogy ő mit szeretne. Ez minden, csak nem objektív tényeken alapuló alapigazság....... Számomra már így nem is elfogadható a további "magyarázás" !!!

6 éve 2013. március 27. 18:38
6 Lalika

Nem értem, miért kell hisztizni. Igen érdekes analógiákat lehet levonni: konkrétan akár munícióként is szolgálhatnának az ilyen cikkek azoknak, akik komolyan veszik az erdélyi magyar autonómia ügyét. Aki meg csak hőzöngeni tud, annak amúgy is tök mindegy.

6 éve 2013. március 27. 17:49
5 okeyo

Rako, végül is, hova vezetett, miként vegződött ez az ősöd által is helyeselt politika?

Az a politika, amelyik egyik alapeszméjét az utóbbi így fogalmazta meg:

"Mindenütt, ahol egy államban több nyelv, több nemzetiség van, egy nyelvnek kell vezérnyelvvé fejlődnie."

-----

Bravó a cikk szerzőjének s a Nyest szerkesztőinek, hogy ilyen szövegeket is közzé tesznek!

6 éve 2013. március 27. 16:25
4 Rako

Sajnos arról a cikkben egy só sem esik, hogy a magyarok és székelyek ezer éve élnek(élnek erdélyben, míg a szásák "csak" 800 és a románok csak a késő-középkorban kezdte beszállingózni.

Az angolok jóval később hódították meg Írországot, de ezen "rövid" idő aladt gyakorlatilag kiölték az ír nyelvet, míg Hazánkban a szászok nyugodtan beszélhettek németül, a románok románul, stb.

"A mi alkotmányunk, t. ház, kiállja a versenyt bármely más egységes, de vegyes ajkú európai állammal, a nélkül, hogy fel kellene állítanunk a Polyt Mihály képviselő úr által önkényesen felállított Rajna-határvonalat nyugat és kelet közt. Keressenek uraim akár nyugaton, akár keleten és nem fognak találni sem kisebb, sem nagyobb államot, mely az egyenjogúság, türelmesség és testvéri szeretet elvét oly mértékben és oly állandóan gyakorolta volna, mint a magyar állam a legrégibb időktől kezdve. -"

6 éve 2013. március 27. 16:15
3 Rako

A beszédből ki szeretnék pár dolgot emelni:

1.)"Igaza van Gebbel képviselő úrnak abban, hogy minden honpolgárnak természetes joga, saját nyelvét fejleszteni, bár fájdalom, a zsarnoksággal vádolt magyar elem, ezen természetes jogát mai napig is gyakran kénytelen nélkülözni; mindenütt ott, a hol felekezeti, vagy egyéb czímen, a magyar nyelv tanítása az iskolából ki van zárva. "

2.)"De addig, t. ház, míg a magyar nemzet az ezredéves magyar államban ezen természetes joggal és befolyással bír: addig ne követeljék tőlünk azon kevesen - ismétlem, hogy kevesen, mert a nemzetiségeknek túlnyomó többsége büszkén vallja magát magyar polgárnak, és őszintén szereti hazáját - addig ne követeljék tőlünk azon kevesen, a kik idegeneknek érzik magukat közttünk, hogy az ő kedvökért mi is idegenek legyünk saját hazánkban;"

3.)"régen érzett óhajtása, hogy alkalom nyújtássék neki arra, miszerint a magyar nyelvet az állam minden polgára megtanulhassa. A hol ez tőlük függött, eddig is megtettek mindent saját hatáskörükön belől. Sajnos, hogy eddigi törvényeink hiányossága folytán ez nem mindig volt lehetséges, s a hol panaszok merültek fel, a melyek füleimhez jutottak, úgy azok mindenkor nem azért emeltettek, hogy magyarul kell tanulni, hanem azért, hogy az iskolákban nem lehet magyarul tanulni."

4.)Viszont azonban, az államnak nemcsak természetes joga, de kötelessége is alkalmat nyújtani arra, hogy a lakosság az állam nyelvét elsajátíthassa. Abban pedig, hogy az állam nyelve a magyar, sértést nem láthat senki. Azt nem ezen törvény, hanem régibb törvény állapítja meg, ..."