Mit kíván a román nemzet? – Uniót Erdéllyel!
Egy népszerű hazai együttes, a Bëlga már korábban énekelt némi élccel Trianon Tagadó Tibiről – alias három T-ről –, de vajon mindenki egyformán tekint 1920-ra? Elképzelhető, hogy volt, aki örült neki, várta azt? Lehet, hogy ők voltak többen?
Cikksorozatunk előző két részében láthattuk, hogy Liviu Rebreanu Ion című regényében milyennek ábrázolja a 20. század elejének magyarországi nyelvoktatását és nyelvhasználatát, illetve hogy milyenek a kor Erdélyének etnikai viszonyai. A most következő részben kiderül, hogyan látják a századelőn az erdélyi románok és a magyarok a jövőt, s hogy ugyan miért és kinek is van nagyobb jussa a földhöz, melyen (együtt) élnek.
Soviniszták és renegátok; román, magyar – két jóbarát
A regény központi helyszínén, Pripászon egyszer csak sor kerül egy román ünnepségre, ahova hivatalos a falu színe-java. Román oldalról ott van természetesen hősünk, Titu Herdelea és az állam helyi képviselője, Chiţu szolgabíró, magyar oldalról pedig az erdőmérnök, Madarassy.
[Titu] szóba elegyedett Madarassy erdőmérnökkel, egy jóravaló magyar emberrel, aki mindig elment a román ünnepségekre, s folyékonyan beszélt, sőt olvasott is románul. Madarassy nagy csodálója volt Titu tehetségének, ezért gyakran el-elbeszélgettek irodalomról. A nyelvüket számtalan pohár bor oldotta fel, mivel a mérnök szerette a savanykás bort. A bor és az irodalom – szokta mondani – kéz a kézben halad. Később Vasile Chiţu, a szolgabíró is az asztalukhoz telepedett. Román létére Chiţu csak az államhatalom képviseletében jelent meg. Őrködött, nehogy a bál ürögyén holmi magyarellenes tüntetést vagy egyéb hazafiatlan dolgot főzzenek ki. Keveset beszélt, és olyan mogorván ült ott, mint akinek fáj a foga. A románok megvetették, de csak titokban, és „renegátnak” nevezték.
(172. oldal)
A Deşteaptă-te, romîne (Ébredj, román) című dal jelenleg a Ceauşescu-rezsim bukását követő Románia nemzeti himnusza; 1989 és 1994 között egyben a Moldovai Köztársaság himnusza is volt. A szövegét Andrei Mureşanu (1816–1863) írta; a dalt először Un răsunet (Visszhang) címen publikálták az 1848-as forradalom alatt, ahol mostani címén a román nemzeti mozgalom népszerű dala lett.
Nem sokkal később egy másik kocsmai jelenetre is sor kerül, amelynek során a már megismert szereplőkhöz újabbak is társulnak. Az elfogyasztott alkohol hatására Spătaru tanár úrnak hirtelen dalolhatnékja támad, s ezzel kivívja az államhatalom képviseletében jelenlevő Chiţu szolgabíró nemtetszését. A román-román vitában sajátosan békítő hangot próbál megütni Madarassy, az amúgy románul is remekül beszélő magyar erdőmérnök:
Spătaru, a kecskeszakállú, tömzsi tanár, a lelkesedés tetőfokán, nem tudta tovább tűrtőztetni magát, rázendített a Deşteaptă-te, romîne című dalra. Chiţu szolgabíró elsápadt, és az ajkába harapott. De szinte mindenki együtt dúdolt a tanárral. Chiţu felállt és leintette őket.
– Uraim – mondotta –, nem engedem meg, hogy itt is politizáljanak.
Spătarut mintha a darázs csípte volna meg. A haragtól és italtól vérben forgó szemmekkel támadt Chiţura:
– Én pedig nem tűröm, hogy maga itt pimaszkodjék, uram! Itt nem a maga renegát irodájában vagyunk, megértette? Ott ugráljon, ne itten, tisztességes emberek között!... Különben, ha nem tetszik, odakint tágasabb!
– Tanár úr – dühödött fel a szolgabíró –, ön elfelejti, kivel beszél!
– Nagyon is jól tudom, kivel beszélek: egy renegáttal! Tanítványom volt, de szégyellem, hogy az volt, mert olyan vastag az arcbőre, mint a csizmatalp!...
[...]
Madarassy erdőmérnök, aki jóindulatú ember volt, szelíden szólt oda Chiţunak:
– Mért ne énekelnének, barátocskám, ha nekik úgy tetszik?... Ez túlzás, öregem...
– Sehol sem tűrhetem a soviniszta uszítást – válaszolta a szolgabíró felháborodva. – A lelkiismeretem tiltakozik ellene, mert ez tisztára uszítás!
– Dehogyis uszítás – csitította az erdőmérnök. – Hadd a fenébe ezt az uszítást! Egy daltól nem omlik össze az állam... Sajnálom, hogy nem ismerem, mert én is velük énekelném, na!
– Oda hallgasson, uram, és szégyellje magát! – üvöltötte Spătaru. – Az úr magyar, magának pedig van pofája románnak nevezni magát! Pfuj!... Uram, engedje meg, hogy megcsókoljam! Ön egy kiváló férfiú! – tette hozzá, és Madarassyhoz támolyogva cuppanós csókot nyomott az arcára. – Tudjuk mi jól, hogy minden üldöztetésünknek a renegátok az okai!... A renegátok, a zsidók meg a többi gazember!
(180–182. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az ünnepség folytatódik, a hangulat emelkedik, Spătaru és Chiţu, a soviniszta és a renegát prototípusának vitájába pedig deus ex machina jelleggel beleszólnak még mások is (románok és magyarok); szóba kerül Erdély uniója a Kárpátokon túli anyaországgal, a románság magyarországi elnyomatása. Ellenérvként a szolgabíró a jogállamiság garantálta szólásszabadságot említi meg:
Spătaru mindenáron meg akarta győzni Chiţut, hogy ő és a hasonszőrűek gazemberek. Felsorolta, mennyi igazságtalanságot, mennyi sanyargatást szenvednek el a románok Magyarországon.
– Bizony, bizony, jobban el vagyunk nyomva, mint az ókori rabszolgák! – szólt közbe mindegyre súlyosan, mogorván Belciug pópa.
[...]
A szolgabíró nem nagyon értett a replikázáshoz. A tanár érveire csak fölényes mosollyal tudott válaszolni:
– Tendenciózus koholmányok!... Komoly érveket kérek, nem pedig irredenta fecsegést!
[...]
– Szabadok és függetlenek akarunk lenni, uraim! – ordította végül Spătaru. – Egyesülni akarunk minden testvérünkkel!
Damian [ügyvéd] kezdte bebizonyítani az adóhivatal főnökének, mégpedig különböző népek történelméből vett példákkal, hogy a testvérekkel való egyesülés vágya természetes törekvés, melyet semmilyen emberi hatalom nem gátolhat meg. Madarassy, aki felbuzdult az italtól, egyszer csak felugrott, és ezt kiáltotta:
– Én akceptálom, uraim! Akceptálom! Ha testvérek, legyenek testvérek! Győzzön az igazság!
Chiţu szolgabíró kétségbeesetten felállt, hogy ő most már igazán megy. [...] Megsemmisítő válasz jutott eszébe:
– Ha ebben az országban nem volna szabadság, beszélhetnének-e az urak ilyen hangnemben, s méghozzá az én jelenlétemben? – ordította, aztán levette a kabátját, és letelepedett előbbi helyére.
(182–183. oldal)
(Forrás: Wikipédia)
Mindeközben Titu apja, Herdelea tanító úr igyekszik csendesen meghúzódni a háttérben, ambivalens érzésekkel lelkében kollégája, Spătaru tanár úr kirohanását illetően. Herdelea tanító úr, a kisember, igazából nagyon nem tudja, hova is álljon a vitában – igyekszik észrevétlen maradni:
Herdelea halkan diskurált az adóhivatali főnökkel. Magyarul beszéltek. A tanító kínos mosollyal rosszallta Spătaru kifakadásait, bár a lelke mélyén csodálta vakmerőségét, mellyel a szolgabírót és a magyarokat szidja. Az adófőnök, Láng segédletével, számtalan érvet sorakoztatott fel Herdeleának arra vonatkozólag, hogy a románok sehol sem olyan boldogak, mint Magyarországon. A tanító őket is ugyanazzal a kínos mosollyal hallgatta, rettegve attól, hogy esetleg őt is a szájára veszi Spătaru.
(183. oldal)
Parázs vita bontakozik ki a regény lapjain a nemzeti és nemzetiségi kérdésről. A frontvonalak nem letisztultak, románok támogatják a magyar államot, magyarok a román egységet. De milyen (történeti) érvek merülnek fel Erdély Romániához vagy Magyarországhoz való tartozásával kapcsolatban? – Mindezt Rebreanu szemüvegén keresztül, román szempontból vesszük szemügyre.
Egy ősi nép ősi jussa
A dákoromán kontinuitás elmélete szerint a Traianus által 106-ban meghódított Dacia provincia őslakosai (a dákok), a római hódítás mintegy 150 éve alatt oly mértékben romanizálódtak, hogy a latin nyelv a tartomány 270 körüli rómaiak általi kiürítése után is tovább élt a területen – innen származik a neolatin eredetű román nyelv.
A dákoromán kontinuitás elmélete (l. keretes írásunkat) nem nevesítve ugyan, de megjelenik a regény oldalain is: Erdély a románság ősi jussa, melyhez etnikai érveken túlmenően történeti címen is joga van. A gargói tartózkodása alatt román öntudatra ébredő Titu Herdelea komoly vitákat folytat a helyi jegyzővel – akiről annyit mindenesetre tudunk, hogy „zsidó ember volt, mint Erdélyben majdnem valamennyi községi jegyző” – és annak elmagyarosodott fiával arról, hogy végül is kinek van több joga Erdélyhez:
A jegyző és különösen a fia makacsul erősítgették, hogy a román politika alapvetően elhibázott, mivel az ország törvényes gazdái ellen irányuló gyűlöletből fakad, következésképpen teljes csőd lesz a vége. Titu viszont fokozódó hévvel bírálta a magyarok igyekezetét, hogy elnemzetietlenítés útján kiírtsanak egy nagy múltú, sokat szenvedett, bátor népet. Azt bizonygatta, hogy e gyilkos törekvés ellen a románok kénytelenek élethalálharcot folytatni.
(240. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrei nacu / CC BY-SA 3.0)
A regény más pontján pedig Lendvay ügyvéd úr méltatlankodik amiatt, hogy Herdelea tanító felesége nem beszél magyarul, s az így kirobbant vitában merül fel az ősi nemzet kérdése és jogai – ezúttal a helyi pópa, Belciug részéről:
Lendvay hódolatteljes bókokkal fogadta a hölgyeket, de mivel magyarul beszélt, a tanítóné nem válaszolt, hanem sértődötten összehúzta a száját. Herdelea megijedt, hogy az ügyvéd megharagszik.
– A feleségem nem tud magyarul... – sietett a magyarázkodással.
– Lám-lám! S az újságjaik mégis telitorokkal üvöltözik, hogy mi elnyomjuk, terrorizáljuk, elmagyarosítjuk önöket... Érdekes!... Nos, mit gondol, Németországban vagy Franciaországban megtűrnének-e egy állami tanítót, akinek a felesége nem beszéli a hivatalos nyelvet? [...]
– Más a helyzet Németországban meg egyebütt, ügyvéd úr!... Mi itt ősi nemzet vagyunk, melyet megfosztottak jogaitól, és csak kötelességekkel terheltek meg...
(291–292. oldal)
Az ősi jog kérdése egy másik vitában is felmerül: cikksorozatunk előző részében láthattuk, hogy Horváth tanfelügyelő komolyan összezördül Belciug pópával a magyar államnyelv kérdése kapcsán, de kettejük csörtéje nem áll meg ennél a pontnál, továbbmennek; Belciug eképpen nyilatkozik:
– [...] Legalább hitünket hagyják meg érintetlenül! Legalább annyi jogunk legyen nekünk is ebben az országban, ahol születtünk, és ahol őseink meg őseink ősei születtek!
(443. oldal)
Horváth tanfelügyelő azonban ugyancsak markáns véleményt fogalmaz meg válaszul:
– Én azonban úgy látom, hogy az ön stílusa nem sokban különbözik a bujtogatók stílusától, akik viszályt hintenek az egységes magyar nemzet és a románajkú magyarok közt! [...] Kötelességemnek tartom figyelmeztetni a tisztelendő urat, hogy az állam nem részesíti segélyben azokat, akik a hazafias érdekek ellen munkálkodnak!
(uo.)
Az „egységes magyar nemzet” és a „románajkú magyarok” fikciójával szemben azonban úgy tűnik, nem kevésbé erős érvek állanak: a vér szava isten szava – így összegezhetnénk röviden azt a kategorikus imperatívuszt, mely szemünk előtt ölt testet a regény lapjain.
Similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örvend, mondták a latinok, s ha Rebreanut olvassuk, a regény lapjain ezt mondják kései nyelvrokonaik, a románok is. A Ion című regényt olvasva úgy tűnik, a 20. század elején Erdélynek az ezeréves határokon belül, Magyarország részeként nincs jövője, sőt: jelene is voltaképp ex lex állapot, hiszen abban a versenyben, hogy ki volt itt előbb, az ébredező román nacionalizmus egészen az ókorig, a dákokig nyúlik vissza – megfosztva létjogosultságától a magyar uralmat a Kárpátokon belül.
Cikksorozatunk eddigi részeiben láthattuk, hogy Rebreanu hogyan ír a századelő Erdélyének nyelvi-közigazgatási viszonyairól, az etnikai arányokról, s arról, hogy az erdélyi románság milyen ideológiai alapokon óhajtja és indokolja az uniót Romániával. A következő részben az is kiderül, miként jelentkezik a nagypolitika a regény lapjain, s hogyan jutunk el Nagy-Románia víziójáig.
Felhasznált irodalom
Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.
Szívesen olvasom és örülök ennek a cikknek, mert olyan oldalát mutatja meg egy problémának, amelyet a hazai magyarok általában nem ismernek. Érdekes a könyv szempontjából végigkísérni, mit gondolt-általánosított Rebreanu az akkor magyar-román viszonyról. - Attól azért óvnám a cikkírót, hogy a "a cseppben a tenger" elv alapján, ebből az egy könyvből ítélje meg a kérdést, mivel a probléma ennél sokkal több rétegű.