Extra Hungariam est vita – Magyarországon kívül van élet
Az ezeréves magyar határ a Kárpátok mentén évszázadokon át kettévágta a román nemzetet. A 20. század erdélyi románságában vélhetőleg felmerült a kérdés: minden bizonnyal van élet Magyarországon kívül, mégha az nem is olyan...
Cikksorozatunk első részében láthattuk, Liviu Rebreanu, a román irodalom klasszikusa milyennek láttatja nagy művében, a Ion című regényben a nyelvi kérdést a Monarchia keleti felében, a Magyar Királyságban; a második részben láttuk azt is, milyenek Erdély és Transzlajtánia keleti felének etnikai viszonyai; a harmadik részben pedig azt vizsgáltuk, hogyan is érvelnek a magyarországi románok a nagyromán egység mellett. Az alábbiakban az is kiderül, hogyan ábrázolja Rebreanu a nagypolitika viszonyát a román egységhez, illetve hogy ebben szerinte milyen szerepe lehet az egyes embereknek.
A Regát és annak üzenete
A Regát (tkp. ’királyság’) a Kárpátokon túli román területek (Havasalföld, Moldva, Dobrudzsa – tkp. az első világháború előtti független Románia) összefoglaló neve. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején nem kizárólag a magyar politikusok, de a magyarországi román politika képviselői közül is többen (például eleinte Iuliu Maniu is) ódzkodtak a Regáttól – jobbára annak fejletlennek tekintett mivolta miatt.
A regény mellékszereplője, cikksorozatunk főhőse, Titu Herdelea beszterce- vidéki, csaknem színromán vidékről származik. Gargói léte során ráébred román mivoltára: elhatározza, hogy életét nemzete felemelésére szenteli, s megfogadja, hogy elutazik álmai Romániájába, a Regátba. A gargói jegyző és fia azonban meglehetősen rossz véleménnyel vannak a Kárpátokon túl levő „balkáni” állapotokról: elmaradottság, önkény, 20. századi feudalizmus – ezekkel próbálják meg riogatni és észhez téríteni Titut.
– [...] Nos hát, nagyon szeretnék magával találkozni, miután jobban körülnézett Romániában!... Majd kap ott maga szabadságot meg boldogságot, maga, aki itt folyton kritizál és lázadozik!.... [...]
– Mindenesetre, rosszabb, mint itt, nem lehet!
– Neeem? Igazán azt hiszi? – ugrott fel a jegyző mérgesen, hogy nem tudja sarokba szorítani a fiatalembert. – Hát azt tudja-e, hogy a maga Romániájában senki és semmi nem stabil? Ha a bojárnak történetesen nem tetszik a maga szép szeme, másnap repül... Ott nincsen törvény, sem közigazgatás, mint ebben az istenáldotta országban, melyet maguk úton-útfélen rágalmaznak.
(241. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Olahus)
Titut természetesen nem lehet oly könnyen eltántorítani a Kárpátokon túli anyaországtól. Egyre türelmetlenebbül várja a román egység megvalósulását, s egy romániai politikus erdélyi látogatásakor fel is veti a kérdést: mikor jön el végre az unió Erdéllyel? Politikustól politikus (és ennek megfelelően üres) választ kapunk:
– Várni kell még egy darabig, harcolni és ellenállni! Eljön a megváltás órája is, el kell jönnie!... Azt gondoljátok, hogy nekünk, odaát, nem fáj a ti szenvedésetek?... Ti vagytok minden reményünk, mint ahogy mi vagyunk a ti reményetek!
– De mért nem kockáztatnak meg legalább egy bátorító gesztust? – kérdezte Titu, akit régóta gyötört ez a gondolat.
– Szívünk minden vágyával akarunk titeket, de beszélnünk sem szabad róla! – mondta jelentőségteljesen a román képviselő. – Ó, a politika!... Van-e a világon ostobább dolog, mint a politika?!
(454. oldal)
Rebreanu a 20. század elején meglehetősen realista módon ábrázolja a nagyromán egység megvalósulásának lehetőségeit: a boldog békeidők Európájában, a századfordulón vajmi kevés esélye látszott annak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keleti (románlakta) részei valaha is egyesüljenek a Regáttal. Ennek komoly és reális esélyét még Bukarestben sem láthatták – már csak azért sem, mert Románia 1883-ban csatlakozott a Németország, Olaszország és Ausztria-Magyarország alkotta hármas szövetséghez. A szerző azonban – szereplőit megszólaltatva – mégis eljátszik a román egység gondolatával. Lássuk, milyen személyes feszültségek fakadnak annak dilemmájából, amikor választani kell állampolgársági hűség és a nemzeti összetartozás gondolata közt.
Állampolgári kötelesség vs. nemzeti érzés:
Románia az első világháború előestéjén
Arról a dilemmáról, hogy egy katona az országa vagy éppen a nemzete iránt tartozik-e elsősorban kötelességét teljesíteni, elemi erővel szól Rebreanu Akasztottak erdeje című regénye. Az író ebben saját testvérének sorsát dolgozza fel irodalmi eszközökkel: a regény főhősét, egy K.u.K. román katonatisztet, Apostol Bologát, az első világháborúban a román fronton dezertálás vádjával felakasztják.
A 20. század első évtizedében a nagyromán egység tényleg csak vízió, fikció, távolról sem realitás. Mi van azonban akkor, ha a Monarchia hű alattvalója szembesül azzal az egyelőre csak elképzelt lehetőséggel, hogy választania kell hazája és népe közt? Rebreanu már Ion című regényében is igen plasztikus képet tár elénk erről a rettenetes dilemmáról. Későbbi, Akasztottak erdeje című regényében azonban valóban megrázó erővel ír a dilemmáról, ami akkor már nem csupán elméleti kérdésként bukkan fel, hanem az első világháború véres realitásaként. Ma már ugyanis tudjuk, hogy az a Románia, amely 1883-ban csatlakozott a hármas szövetséghez, a háború kitörésekor, 1914-ben ugyan semleges marad, ám 1916-ban már az antant oldalán száll hadba a Monarchia és saját egykori szövetségesei ellen. A K.u.K hadsereg román nemzetiségű katonáinak pedig alkalmuk nyílik saját vértestvéreik ellen harcolni a császár és király nevében és nagyobb dicsőségére – akár a román fronton (is).
(Forrás: ww1propaganda.com)
A Ion című regényben azonban hősünk, Titu Herdelea még csak elméleti síkon szembesül a problémával. Útban Románia felé megismerkedik egy Pintea nevű K.u.K. századossal, akivel hosszasan elbeszélget a román egységről, egy esetleges háborúról és az állampolgári és nemzeti lojalitás viszonyáról.
A végén Titu is összeszedte magát, és feltette a századosnak a kérdést:
– Ezek szerint ön nem óhajtja az összes románok egyesülését?
– Ez, kérem, egyelőre – utópia!
– Mit jelent önnél az, hogy „egyelőre”?
– Mondjuk néhány évszázadot... Mindenesetre, amíg haderőnk eleven és ütőképes, az irredenta mozgolódás nem egyéb utópista álomnál.
– És ha kitörne a háború?
– Az önök álmait háború sem válthatná valóra. Köztudomású, hogy Románia – szövetségesünk. Így tehát...
– De a szövetségek nem örökéletűek!
– Azt akarja mondani, hogy Románia ellenünk fordulhatna? – mosolyodott el a százados. – Téves számítás. Fölötte téves! S ezt Románia soha nem is teszi meg, mert minden érdeke arra kényszeríti, hogy kitartson mellettünk. Kényszeríti! Hangsúlyozom: kényszeríti!
– És ha mégsem úgy történne, ahogy ön gondolja? Mit tenne akkor?
– Furcsa kérdés! – komolyodott el Liviu. – Természetesen teljesíteném a kötelességemet. Lehet erről egyáltalán vitatkozni? Eszem ágában se jutna csak egy pillanatig is habozni a császár ellenségeivel szemben, bárki legyen is az!
– De ha testvéreink...
– Itt nincs helye testvériségnek. Ha a testvérem – ellenségem, s el akarja venni a házamat és az udvaromat, hogy az övé nagyobb legyen, nos, főbe kólintom, mint bármelyik ellenségemet, és nem törődöm vele, hogy valamikor testvérek voltunk!
(480–481. oldal)
A nagyromán egység a 20. század első évtizedében nem csupán irreális, de majdhogynem szürreális is egyben. Ábrándozni, zászlókat lobogtatni és kardot csörtetni, térképeken határokat újrarajzolni, karokat a bilibe lógatni persze szabad. Lássuk, Rebreanu regényében, Titu Herdelea álmaiban meddig is érnek Nagy-Románia határai, illetve miként is kúszik fel a román trikolór Korvin Mátyás (Matia Corvin) kolozsvári lovasszobra szeme láttára a magyar lobogó helyére!
A Dnyesztertől a Tiszáig
Mihai Eminescu (1850–1889) román költő, író, újságíró 1884-ben született Doina / Dojna című versének kezdő sora – „Dnyesztertől a Tiszáig” – a nagyromán területi törekvések jelszavává vált.
A „nagyromán haza”, a románság életterének eszmei és eszményi határairól a nagy román költő, Eminescu híres versében is olvashatunk: ez a Dnyesztertől a Tiszáig tart. Hogy átérezhessük, miféle elképzelésről van szó, elég az Igazságot Magyarországnak című – ugyancsak méltán népszerű – nóta szövegére gondolnunk, amely szerint a magyarságnak is csak az a terület kell, ahogy azt „az Isten rég kimérte”: „csak magyar hegy és magyar róna”.
A Ion című regényben Rebreanu a román egység megvalósulásáról úgy ír, hogy az egyelőre még nem más, mint Titu félálomban vizionált ábrándja, álma:
Ott van Kolozsváron, ahol egyetlenegyszer fordult meg, évekkel előbb. Mindenütt csak románul beszélnek... És milyen szépen beszélnek! Mindenki úgy ejti ki a szavakat, mint „az anyaországban”, édesebben még Vasile Popa várorjai mérnöknél is, aki pedig egész Romániát bebarangolta... Az üzletek feliratai, az utcák, az iskolák, a hivatalok... minden, minden román... Korvin Mátyás szobra rámosolyog a járókelőkre, mintha ezt mondaná: „Ütött, ugye, az igazság órája?...”
És a katonák... Báránybőrsapkás katonák... amilyenek a dorobáncok [dorobanţ: ’román gyalogos’ – a ford.] A járásbíró, aki olyan pimaszul viselkedett Ármádiában Herdeleával, most kalapot emel, és földig hajol előtte, Titu nagylelkű akar lenni, hogy megmutassa neki: az uralkodó románok nemeslelkűek és megbocsátanak... Kezet nyújt neki... De a képzelet viszi, röpíti tovább... Íme, Nagyszeben, Brassó, Nagyvárad, Arad, Temesvár!... Büszke nemzetiszín zászlók lengedeznek a mesés palotákon... A kakastollas csendőrök kámforrá váltak...
(345–346. oldal)
Egyelőre Titu álmában tehát – de a regény befejezésekor már a valóságban is – felkúszott a román trikolór Erdély településeinek ormára. A nemzeti lelkesedés – amely Titut már a nemzeti egység megvalósulása előtt, nagyszebeni tartózkodása alatt magával ragadja –, a román trikolór lobogása okozta eufória szinte irracionális, de ugyanakkor elementáris erővel tör ki belőle:
– Éljenek a románok! – tört ki hirtelen Titu, aki már nem bírta elfojtani megindultságát.
Kiáltása a szívekhez talált: a terem lelkesen visszahangozni kezdett a kiáltásoktól:
– Éljenek a románok!... Éljenek a román asszonyok... Éljen a román nép!...
[...]
– Milyen csodás is a román élet! – ismételgette. – Milyen nagyszerű is a mi népünk. Nincs a világon jobb, szorgalmasabb, büszkébb, hatalmasabb nép a miénknél!... Nem is létezhet!
(485. oldal)
Ahogy azt láthatjuk, Rebreanu regényében, Titu álmaiban a románság és a román nemzet, a román nép minden idők minden értelemben vett etnikai, kulturális és abszolút csúcsterméke, amilyet a hátán még nem hordott a föld. Karinthy (és Móricz) után szabadon nyugodtan mondhatjuk, valahogy minden nemzet számára ismerős lehet térségünkben ez a „nagylöttyös indulat”. A legek kardcsörtető, zászlóvonogató, hangoskodó, de mások érveire mégis süket versenyében pedig fej fej mellett ott tolong magyar, román, szerb, szlovák...
Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, például Nagy-Britanniával ellentétben Nagy-Románia, Nagy-Magyarország, Nagy-Szerbia, Nagy-Szlovákia, Nagy-Bulgária, Nagy-Albánia stb. csupa olyan képződmény, hagymázas ábránd, amelyekben képzelt vagy valós múltjukra hivatkozva parányi nemzetek próbálják meg leplezni önnön jelenük kicsinységét és kicsinyességét, saját dicsőségükre és öntömjénezésükre ám kimondottan egymás rovására – elfordulva a jelen problémáitól, a másikra mutogatva és azt hibáztatva. Mindez persze távolról sem ígéretes jövőkép, de még csak a jelenre sem válasz, a nagyzási mániában pedig mindössze a kölcsönös megértés vész el.
Magyarok és románok számára talán ezért is érdekes lehet Rebreanu Ion című kötetének mondanivalója: ha képesek vagyunk magunkat a másik szemén keresztül látni, képesek vagyunk akár csak egy parányi mértékben is megérteni a szomszéd, a másik szempontjait, talán végre megkezdhetjük etnocentrikus világképünk és a nemzeteink közt emelkedő falak tégláról téglára való lebontását. Addig is csak abban reménykedhetünk, hogy az „Olvassatok minden nap!” jelszava segít a kölcsönös megértés felé mutató irány megtalálásában.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok. Hajrá, Románia, hajrá, románok. Hajrá, Székelyföld, hajrá, székelyek.
Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy a Rebreanu által a 20. század eleji erdélyi románságról felvázolt kép kísértetiesen, szinte szóról szóra egyezik azzal a képpel, amit – ahogy azt sorozatunk következő részeiből megtudhatjuk – a Trianon utáni erdélyi magyarság helyzetéről egy másik (ezúttal székely magyar) szerző mond el nekünk: Nyirő József. Ahogyan látni fogjuk, csupán a szerepek változnak, a problémák nem. Napjaink zászlóvonogató politikusait látva pedig azt is sajnálattal kell előre bocsátanunk, hogy úgy fest, mind Rebreanu, mind Nyirő minden intő, gondolkodásra ösztönző és megfontolásra érdemes szava pusztába kiáltott szó csupán.
Felhasznált irodalom
Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (78):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@LvT: Ismereteim szerint Erdély jogállása a következők szerint változott:
1. 1526-ig nem volt hercegség, mint Fejes Úr állítja, - szemben a valódi dukátusokkal -, hanem egy király által kinevezett tisztviselőn keresztül kormányzott része a királyságnak, hasonló vármegyei szerkezettel, ill. kiváltságos területekkel, mint az ország bármely más részében.
2. 1541-től gubernium volt addig, míg János Zsigmond nagykorúvá nem vált. Attól kezdve olyan fejedelemség volt, amelyet Ausztria nem ismert el függetlennek, de a törökök igen, merthogy ők kreálták.
3. A törökök távozása után megtartották a fejedelemség-kori határokat, de önálló területnek nem ismerték el.
4. A 18. hatvanas éveiben önálló nagyhercegséggé nyilvánították
5. 1848-ban rövid időre, majd a kiegyezés után tartósan (?) egyesült a magyarországi vármegyékkel.
@blogen: Köszönöm a kiigazítást, bár én a "Nagy-Magyarország" kifejezést nem tudományos terminus technicus-ként, hanem a mai "Kis-Magyarországgal" szembe állítható fogalomként szándékoztam használni.
@blogen: Köszönet a kérdés alapos "körül-járásáért"!
@Fejes László (nyest.hu): Tisztelt Fejes Úr! Sajnos nem tudok érdemben válaszolni a megismételt felvetéseire, mert azokban nem találtam "érdemi" reakciókat. Annak pedig nem látom értelmét, hogy a továbbiakban vég nélkül ismételgessük - valószínűleg mindkét irányból megcsontosodott - véleményeinket.
A 2013-as naivitás, ami már viccnek is kínos: ki, milyen vezér, milyen politikus, hol, mikor NEM a SAJÁT anyagi (= hatalmi) érdekét nézte?
Hogy lehet még ma is olyan mesékben hinni, hogy BÁRMI MÁS is érdekli - érdekelte volna? Hogy az ország, a törvényes uralkodó, vagy akármilyen "magasabb" érdeket nézné (nézte volna)?
MIÉRT HAGYOD, még ma is, hogy azt csinálja, ami az érdeke? Minden politikus ugyanazt fogja tenni, ha megteheti. Tehát csak a világos tiltás, a törvénykezés segít, s ha még az se, akkor a bilincs...
@bloggerman77: Ezt írtam is, a forráshiány miatt a második legnagyobb probléma az MTA töketlensége.
@blogen:
"Legutóbb például a História folyóirat szűnt meg forráshiány miatt,"
**
Ez az MTA BTK töketlenségét bizonyítja, mert ezzel pont ők hozzák helyzetbe a kicsit pártelkötelezett Rubicont, a nyíltan szélsőjobbos Nagy Magyarországig, a bulvártörténészi sajtótermékeket, a sok színes képet felvonultató BBC History-t és a Múlt-Kort...
Az összes vetélytárs lap nyomdai előállítása drágább a négyszínnyomás meg a offszetpapír miatt, a Históriát meg újságpapírra nyomtatták fekete-fehérben....
A "harc a protestantizmusért" mint a nacionálkommunista történetírás fogalma Bethlen magyarok elleni háborújáról olyan eufemizmus, mintha Szálasinak honvédő háborút tulajdonítanánk Budapest védelmében, ahelyett, hogy leírnánk az igazat mindkét jellegzetes figuráról: az országot hódoltató birodalom vazallusaként, annak védelmében a saját népét áldozta fel a háború oltárán.
@bloggerman77: Amely káoszt ő maga idézte elő, amikor lázadást szított Báthory ellen abban a kritikus pillanatban, amikor Báthory végre felszámolta az összes belső megosztó tényezőt Erdélyben. Továbbá míg Báthory az oláhokkal szemben folytatott offenzív politikát, addig Bethlen a magyarokra támadott és véres háborút hozott Magyarországra. Hunyadi Mátyást pedig magyar erőszak tette királlyá, nem idegen erőszak. És ne hivatkozz az államalapító Istvánra, mert a németjei már az ő hűbéres serege voltak és nem egy birodalmi intervenciós kontingens. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy magyarok közti belharcban egy magyar csoportosulás érdeke, egy másik felett győzedelmeskedik, vagy egy magyarok ellenében, idegen hatalmak érdekében és képviseletében kerül e hatalomra valaki a magyarok fölött! Bethlen konszolidációja pedig nem volt több, mint a török érdekekben Magyarországot pusztító török vazallus kegyelmi állapota: szégyen és gyalázat.
@bloggerman77: Épp akkor gondolkodtatott el a szászok példája azon, hogy vajon a zsidók viselkedése nem e egy a sajátos magyar viszonyok közti túlélési stratégia, hiszen tökéletes analógiája a XVII-XIX. századi szász viselkedésnek. Egy hosszú távon ugyan nem kifizetődő, de rövid távon a kisebbségi közösség számára a fennmaradást biztosítani tudó politika ez. Amiért ugyanakkor az a közösség brutális árat fizet, hiszen politikai narratívái teljes mértékben beszűkülnek, kulturális stratégiái elszegényednek és potenciális külföldi támogatóik kivételével a közösségen kívüli kapcsolataik megszűnnek.
@blogen:
Bethlen a Báthory István halála óta káoszba zuhant Erdélyt ismét növekedési pályára állította.
Gazdasági, politikai stabilitást hozott az uralma, a defenzív erdélyi politika offenzívvé vált, Erdély felkerült Európa politikai térképére, mint tényező. Amit -Bethlen épített, az I. Rákóczi György őrizte, az ostoba fia, a lengyel királyi trón megszerzésétől megszédült II. Rákóczi György meg elpazarolta.
A saját kortársai is kiemelkedő államférfinek tartották Bethlent. Látom, nagyon zavar, hogy a hazánkban ideiglenesen állomásozóoszmán csapatok által került hatalomra, "Féltökben szabadon" választották az erdélyi rendek fejedelemmé.
Nos igen, de azt tudod, hogy Mátyás királyt is fegyveres erőszakkal választották királlyá? A nagybátyja, Szilágyi Mihály hadai körülvették az országgyűlést, és bitófát állítottak fel, azért, hogy aki nem Mátyásra szavaz, azt ott helyben kivégzik.
Ez csökkenti a szemedben Mátyás uralkodói erényeit?
@blogen:
Azért zsidózást meg komcsizást így beburkolva történelmi köntösbe bújtatva még nem láttam, mint az 59-es hsz-ban. :)
@arafuraferi: Ha durván fogalmazok úgy írok róluk, mint korársaik:
"Ilyen volt ez előtt is e pór nép, odahajlik merre a szél fúj; ma jöjjön a török annak csókolja kaftánját, holnap jön a magyar annak hizelkedik, holnapután jöjjön a német azt áldja. Örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját ha kell el is tagadja."
Szapolyai János, magyar király a szászokról.
Basta uralmában pedig tényleg nem volt semmi kirívó, mind a tizenöt éves háború a Magyar Királyságban, mind a harmincéves a Római Birodalomban ilyen keretek között zajlott. Amíg Bastát be nem hívták oda, addig Erdély megúszta a háborúban elvadult európai zsoldosseregekkel való találkozást.
"Próbáltam óvatosan fogalmazni a szászokról" Mi lett volna, ha durván fogalmazol.
"Basta uralmában pedig nem volt semmi kirívó" Neked elgurult a gyógyszered.
"Gondolom" Te csak ne gondolj semmit, aki népelemeket gyűlöl, annak hasonlatosak a nézetei Szálasihoz.
@arafuraferi: Próbáltam óvatosan fogalmazni a szászokról, akik a király mellé is csak akkor álltak, ha érdekükben állt. Ezenkívül Báthory-t persze, hogy a hatalomvágy sarkallta, ahogy Bethlent is. Csakhogy Báthory és Bethlen közt volt különbség. Báthory írt egy udvarias levelet a Portára, amiben bejelentette erdélyi trónigényét, majd a hajdúfelkelés élén saját maga ugratta ki Erdélyből az öreg Rákóczi-t, míg Bethlennek ehhez se tehetsége, se ereje nem volt, ő törökkel érkezett, miután végigházalta a hódoltsági vilajeteket Temesvártól Budán át a Portáig könyörögte magát. És még a Porta is csak azután adott szabad utat neki, hogy Giczy elbukott Báthory ellenében. Báthory ellen pedig a törököket bőszítették a rebellis szászok és számításukat uralmában meg nem találó urak és hajdúkapitányok, köztük a Weiss által lefizetett Giczy. Jellemző, hogy a Portán mószeroló szászok tizenhat sérelmes pontjában, amiben olyan nevetségesek kaptak helyet, mint "fejedelem különélése feleségétől", vagy éppen "érdemtelenek jutalmazása" csak mintegy mellékesen említették "Szeben elfoglalását". Tudták jól, hogy azzal rajtuk kívül mindenki egyetértett az országban.
Basta uralmában pedig nem volt semmi kirívó, ez ment egész Európában akkor hadiállapot idején. Márpedig Bastát pont az erdélyiek hívták be kis belháborújukba. Igazából elképzelni nem tudom, hogy mit gondolhatott Csáky, hogy mi fog történni, ha megjelennek az európai hadszíntereken edződött zsoldosok! Leszámítva a háborús időket a királyi Magyarországon volt politikai szabadság és nem Erdélyben. A magyar királynak abszolutista törekvései voltak, az erdélyi fejedelemnek abszolutista uralma.
Báthory pedig tisztában volt a realitásokkal. Két politikai veresége volt: egyszer Havasalföld miatt, egyszer pedig Bethlennel szemben. Ebből csak az utóbbi volt végzetes számára. Ezzel szemben politikai győzelmei közé tartozott, hogy rendezte úgy-ahogy a hajdúkérdést, kézben tartotta a székelykérdést, leverte a szászok lázadását, túlélte a széki merényletet annak minden következményével együtt, beleértve Forgách kísérletét is eltávolítására. Akárhogy is csűröd-csavarod mindig Bethlenhez jutunk vissza és az ő árulásához.
Bethlen pedig nem hozott virágzást Erdélynek. Egy pillanatnyi "tűzszünet" volt az csak a török vazallusság miatt pusztuló országrésznek, amely időszak a királyi Magyarországra hozott kínt és keservet Bethlen a magyarok elleni hadjáratai miatt. Vagy csak az Erdélyt pusztító német zsoldosok a baj, a gyilkoló és égető hajdúk Magyarországon nem? Boldogok voltak a hajdúk nagyon akkor, Bethlen nem egy Báthory volt aki földet és ekét adott nekik. Ó nem, ő irányt mutatott a pápista magyarok felé és kardot adott a kezükbe, hogy gyilkolják és rabolják azokat. De nem csak őket, hanem erdélyieket is, gondoljunk csak Lippa ostromára, amikor a hazaáruló törökbérenc saját maga ostromolta meg az erdélyi végvárat, hogy azt átadja a töröknek, mert igaz hazafi védői Lippának erre a gyalázatra nem voltak hajlandóak. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset, hiszen átadta a töröknek Jenőt, Aradot is számos kisebb temesvidéki erődítménnyel együtt, ekkor pusztult ki vagy menekült el az aradi, temesi és zarándi magyarság maradéka.
Szóval a te világodban a jó hazafi országépítő Bethlen magyart gyilkol, annak vallása miatt, vagy csak azért, mert a magyar földet a megszállóknak ígérte a hatalomért cserébe, a hajdúknak meg zsákmányt, míg a rossz reálpolitikus Báthory az oláhokra vezeti a hadát, onnan részesíti zsákmányban hajdúit, akiket amúgy inkább földdel jutalmaz és a belső pártütők városát is csellel veszi be és nem rendez ott vérfürdőt, míg szövetséget a magyarokkal keres és a törökkel csak annyira működik együtt, amennyire nagyon muszáj. Gondolom Szálasi egy kicsit magasabb polcon van nálad, hiszen ő még Bethlennél is galádabb volt!