Élet (?) a magyar diaszpórában
Azt már Rebreanu is megénekelte, hogy a kisebbségi létnél már csak a diaszpórában folytatott kisebbségi lét a nehezebb. Nyirőnél e tételt igazolva látjuk, aki azonban még rávilágít arra is, a legnehezebb a kisebbség kisebbségének: magyarok és cigányok „Az én népem” című regényben.
Az előző részekben láthattuk, hogy – akár a Herdelea-család Rebreanu által megírt kisebbségi sorsa Nagy-Magyarországon – igen nehéz a magyar, tömbben élő kisebbség sorsa Nagy-Romániában. Cikkünkben most abba is betekintést nyerünk, hogy az élet a végeken – ahogy Rebreanunál is láthattuk – mindig jóval nehezebb. Botár Béla pap, Az én népem című Nyirő-regény főszereplője, az alábbiakban szembesül kollégája, Islai Miklós és a szórványmagyarság helyzetével.
A szórvány, hol nemzet süllyed el
Islai Miklós a magyar végeken, a román tenger közepette – áldatlan körülmények között – megpróbálja ellátni papi teendőit. Ezek a körülmények azonban még főhősünk számára is riasztóak:
... Islai Miklós, ki ebből a faluból került ki papnak, valahol a Mezőségen hányódik egy istenverte, elhagyatott, mocsok szórványban.
(173. oldal)
A mezőségi „mocsok szórvány” kifejezés természetesen a kilátástalan állapotra utal, melyhez képest Székelyföld helyzete – talán némi túlzással –egyenesen idilli. A kontraszt olyan, mint Rebreanu regényében a szatmári szórványrománság és a besztercei tömbrománság helyzete közt:
– Maguknak sejtelmük sem igen van, hogy ezekben a szórványokban milyen nyomorral küzdenek a papok.
– Hogy nézhetik el az effélit az ott lakó népek?
– Kitől várjanak valamit? – világosítja fel a pap. – Hiszen alig tíz-tizenöt családból áll ezeken a helyeken az egész magyarság. Ötven-száz lélek. Sok helyt még ennyi sincs. Ezek is napról-napra fogynak.
(173. oldal)
(Forrás: Wikipédia)
Islai Miklós aztán apránként adagolja a mérget, s felvázolja Botár Béla előtt a mezőségi magyarság körében végzett lelkészi ténykedésének történetét:
– [...] Szép márciusi napon érkeztem meg és a zsidó kocsmájánál leszállottam a szekérből. Senki sem várt, senki sem fogadott. A zsidó örvendett, hogy végre magyar szót hall. Előkerítette a kurátort, aki bizalmatlankodott és nem örült, hogy papot kaptak. Megkínáltam pálinkával. Ettől barátságosabb lett.
– Menjünk a papi házhoz! – bíztattam.
[...]
– Ez az?
– Ez, a micsodás –, bólintott a kurátor, akinek a beszédén érzett, hogy jobban tud románul, mint magyarul. Ha egy-egy szó nem jutott eszébe magyarul, románnal pótolta. A hangsúlyt is nyújtotta.
– Na te-esék!
Később tudtam meg, hogy az én híveim otthon is románul beszélnek.
(177–178. oldal)
A helyi zsidó kocsmáros magyarpreferenciája mellett különösen érdekes, hogy a magyar kurátor viszont már töri a magyart. A magyarság lokális pusztulása, a nemzet mezőségi „süllyedése” szimbolikusan megjelenik a paplak süllyedésének a képében is:
– Tudja, az ilyen öreg ház minden esztendőben besilyed a főldbe félaraszt, egy araszt, már a szerint, hogy milyen az esztendő.
(179. oldal)
Az évek múlásával természetesen egy egészen biztos – az olvasó számára is: felemelkedni sem a pap háza, sem a mezőségi szórványmagyarság nem fog, viszont a süllyedésük megállíthatatlannak tűnik. Főleg akkor, ha maguk a helyiek is mindent elkövetnek a múlt felszámolása érdekében...
A múltat végképp eltörölni
Islai Miklós – miután szembesül azzal, hogy a paplak süllyed, a nyáj fogyatkozik, és se pénz, se posztó – kénytelen a feledés és a múlt megsemmisülésének rémével is szembenézni. A falu magyar temploma – érdeklődés hiányában – megszűnt létezni. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb:
Úgy éreztem, mintha rám omlott volna a vén templom.
– Úgy tudom, hogy még árpádkori, nyolcszáz esztendős templom volt.
– Ammá csak volt!... Amit lehetett, felhasználgattunk belőle.
– Maguk? Református magyarok? – riadtam rá megbotránkozva, de a kurátor nem jött zavarba.
– Románok, magyarok vegyest. [...]
– Szóval templom sincs!
– Van, hogyne volna! – világosított fel a kurátor. – A románoknak szép, nagy kőtemplomuk van. [...]
– És maguk oda járnak?
– Hova járjunk? – vonta meg a vállát az atyafi. – Oda kell, hogy járjunk, ha nincs más!
– De hiszen maguk kálvinisták, magyar kálvinisták! – képedtem el.
– Mi meg is tartottuk a vallásunkat! – veti fel az ember büszkén a fejét. – Igaz, hogy csak nyolc család vagyok magyarok a faluban. A többi általment a tisztelendő úrhoz.
(180–181. oldal)
Az asszimiláció teljes fronton érvényesül. Az még hagyján, hogy kevesen maradtak magyarok a Mezőségben, hogy a falu műemlék templomát kőről kőre elbontották, elhordták a hívek, hogy a kálvinista magyarok az ortodox román templomba mennek istentiszteletre, de hogy még el is veszítik magyarságukat és nyíltan románná válnak, az már Islai Miklóst is ájulással fenyegeti. Olyan jelenségnek vagyunk itt tanúi, mint Rebreanu román végvidékén, Szatmárban, néhány évtizeddel korábban:
Felfigyeltem.
– Az nem magyar?
– Ő nem, de az apja még négylovas hintón járó magyar volt. Ide van eltemetve a kriptában, csak ehelyt... A fia már szegény napszámosember.
[...]
– Vannak még ilyen magyar nevű románok a faluban?
– Ojjé, de mennyien!... Itt van mindenek előtt az öreg tiszteletes úr leánya, Lukrécia kisasszony.
– Lehetetlen! – döbbentem meg. – Az öreg református pap leánya román?
– De még mekkora!
A falnak tántorodtam.
(183. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Pusztul a magyar; a kutató szellemű Islai Miklós pedig nem rest, hogy a fellelhető egyháztörténeti dokumentumokból ki is olvassa az egyelőre csak lokális nemzethalál krónikáját. Hiszen a nemzetnek, melynek immár nincs múltja, jövője sincs:
Tanulmányozta az egyházközség történetét.
Olyan volt, mint a részeg ember, ki nem bír elválni a saját tragédiájától.
Mert rettentő beszéde volt ennek a múltnak.
A könyvek lapjai közül kihalt magyar nevek feketélnek elő: Balogh, Rigó, Kovács, Koncz, Balázs, Lőrinczy, Domahidy... Az egykori alispán unokája görögkatolikus cseléd, az egykori előneves, ősi magyar családból származó kálvinista pap dédunokája ma magyargyűlölő román tanító. Naghi-nak hívják.
(184. oldal)
Azt már láttuk, hogy a Székelyföldön és a Mezőségben a tömbmagyarság és a szórványmagyarság sorsa között mekkora különbség van. Az igazi páriák azonban – s Nyirő regényében ennek a mozzanatnak külön értéke van – a cigányok.
Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél
Korábban már találkoztunk Nyirő regényében Szándokival, a cigánnyal, aki a magyar felekezeti iskolába vitte beíratni gyermekét, ám az iskola román hatóságok általi bezárása után egész családjával felkerekedett és – a jobb élet reményében – odébb állt. A cigányok örökös vándorlásának világa látszik megelevenedni, különösen annak fényében, amit – egy anekdotikus történet keretében – Szándoki mesél saját apjáról Botár Bélának:
... az apám, a vén Szándoki éppen akkor készülődött, hogy megy meghalni Magyarországra, Tiszabecsre. Ott akart nyúgodni, ahol született... Mi akkor – istállom – csehek voltunk törvényileg.
(61. oldal)
A Magyar Királyságban az 1893-as cenzus szerint mintegy 274 ezer fő vallotta magát cigánynak; Erdélyben ekkor 105 ezren voltak közülük. Az 1918-ban Romániához került, egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken az 1893-as cenzus szerint 151 ezren vallották magukat cigánynak. A Román Királyságban az 1930-as cenzus szerint mintegy 262 ezren vallották magukat cigánynak, Erdélyben 75 ezren. Az egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken pedig (Erdéllyel együtt) összesen 109 ezren. Viorel Achim szerint azonban ezek az adatok erősen kétségesek.
A Trianon után törvényileg csehszlovák állampolgár öreg magyar cigány megkísérel „hazajutni”, szülőföldjére, a király nélküli Kis-Magyarországra, s mindezt fia meséli el – Nagy-Romániában. Csak a totális abszurditás érzékeltetése érdekében elmondjuk: ha megélhette volna, az öreg Szándoki, miután kis intermezzóval ismét magyar, később akár még szovjet állampolgár is lehetett volna, ma pedig ukrán állampolgár is lehetne. A hontalanság, a párialét, a teljes kivetettség igazi parabolája bontakozik ki szemünk előtt Nyirő regényének lapjain:
... indulni akart Tiszabecsre, hogy magyar földben pihenjen, mert igaz magyar cigány volt, az Isten nyugtassa!
(63. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Trianon után Tiszabecs egyszerre a csehszlovák-magyar határra került, melyet egy patakon kívül egy újkeletű országhatár is elválaszt attól a településtől, ahol az öreg Szándoki lakik – a csehszlovák Kárpátalján:
Távol a híd fényében csillog a Batár-patak. Öreg fahíd ül a hátán. Ott van a két ország határa.
Mikor a közelébe ér a vén Szándoki, visszaretten.
(63. oldal)
Az öreg Szándoki megkísérli a lehetetlent: az éj leple alatt át akar osonni a nem éppen schengeni határon:
– Ott születtem! – rí benne a lélek – ott illik meghalni is!
Mit tudja ő, hogy mi történt a világgal? Hiszen ő hazátlan, szabad madár. Eddig sem tudta semmi törvény megkötni a lábát. Neki mindez olyan természetes. Óvatosan körülnéz.
A hídon erről fehér ház látszik, a cseh határőrök szállása. Félre vág az útból és nesztelenül megkerüli. Az éj s a cigány egyforma s nesztelen.
Nem veszik észre.
A hídon túl a magyarok lámpája hunyorog sárgán.
[...]
– Ki vagy? – fogják körül a magyar határőrök.
– Az öreg Szándoki, no!
– Mit akarsz? Hová mégy?
– Ide Tiszabecsre. Odavaló vagyok.
– Hol az írás?
– Minek az írás, istálom? Nem akarok én semmi rosszat, csak meghalni. Jaj eresszenek haza, mert mindjárt végem van.
[...]
Szabály, szabály.
– Passzus nélkül nem lehet átlépni a határt. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Szegény cigány elnémul. Fáj a rossz fogadtatás.
[...]
Valahogy visszavánszorog a cseh oldalra. [...]
Alig ér azonban a híd végére, ott is elébevágódik a puska.
– Állj, ki vagy?
– Nono, – motyogja elhalón – csak az öreg Szándoki, a cigány... Meg akarok halni.
A cseheknek is van ám eszük.
– Ravasz vagy te vén tyúktolvaj. Cseh pénzen akarod eltemettetni magadat. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Mert ilyen a cigány. Még a saját temetését is lopni akarja.
(64–65. oldal)
Ekkor bontakozik ki az öreg Szándoki igazi tragikomédiája. Haza akart térni szülőfalujába meghalni, megkockáztatott egy illegális határátlépést, a magyar hatóságok visszadobták, a csehek szintén – néhány napig a senki földjén (hídján) vegetál magányában, majd – a tényleg groteszk helyzet egyedüli lehetséges megoldásaként – meghal:
Másnap eltakarították az útból. Cseh oldalon eltemették.
Hazátlan volt.
Jel nem illeti meg, sírdomb nem jár neki.
(66. oldal)
A felesleges ember orosz irodalomból is ismert képéhez hasonlatosan Nyirő József e regényében – az öreg Szándoki élettragédiája kapcsán – mesteri módon ábrázolja a kisebbségek kisebbségének, a – bármely ország számára is – felesleges etnikumnak, a cigányságnak megrendítő képét. A folytatásból pedig az is kiderül majd, mit gondol Az én népem című kötetben román a magyarról és magyar a románról. Talán közelebb jutunk végre egymás jobb megértéséhez?
Felhasznált irodalom
Achim, Viorel: The Roma in Romanian History. Central European University Press, Budapest, 2004.
Fonseca, Isabel: Bury Me Standing. The Gypsies and Their Journey. Vintage, 1995.
Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.
@Epau: Egyetértek, jobban ki kéne állnunk a határon túliak mellett. A politikamentes kultúramegőrzést végezhetné egyébként egy el nem kötelezett bizottság, amit nem a miniszterelnök/kormány nevez ki, hanem tényleg néhány nagy név összeállna, hogy együtt tudjanak belföldön és külföldön dolgozni, elkeríteni nekik pénzt, amit minden évben megkapnak, akármi van. Így lehetne hatékonyan őrizni a kultúrát.
Szerintem a magyar nemzet, állam és mindenkori kormány feladata lenne, hogy ne hagyja elveszni az ezeréves Magyarország 2/3 részén a megmaradt magyarságot, a magyar kultúrát és az összes magyar vonatkozást. Nem arra értem én, hogy csatolják vissza a területeket, hanem kulturális értelemben beszélek.Hogy korlátozódhat a látókörünk a trianoni határokon belülre? Ez olyan, mintha Olaszországtól elcsatolnák Firenzét, és az olaszok azt mondanák, hogy: "Legyen most már a firenzeiek baja, hogy olaszok-e vagy nem, inkább franciásodjanak el, érdekel is minket, hogy ez a város a reneszánsz bölcsője, Dante, Petrarca, az olasz irodalmi nyelv és a Mediciek pedig ne forogjanak annyit a sírjukban mert Firenze olasz nem lesz többé sosem, különben sértjük Franciaország területi integritását, az Európai Unió nacionalistának bélyegez minket és sorolhatnánk." Valahogy hasonlónak érzem a magyarság jelenlegi hozzáállását a határon túli testvérekhez, akikről néha úgy beszélünk, mintha ufók lennének. A Fidesz lehetővé tette a határon túli magyaroknak a kettős állampolgárságot. Sokan viszont azzal vádolják a Fideszt, hogy ezzel is csak a támogatói bázisát akarta növelni. Ebből az esetből tanulva az lenne szükséges, hogy a magyar kultúra megőrzése politikamentes és "super partes" legyen, amely pártoktól és kormányoktól függetlenül szorgalmazza az ezeréves Magyarország kulturális örökségének a fennmaradását. Így elkerülhetjük azt, hogy a mi Dantéink, Petrarcáink és magyarjaink se vesszenek el az asszimiláció homályában. Végül hangsúlyoznám, hogy a javasolt tevékenységek végrehajtását nem feltétlenül a trianoni határok felülvizsgálásával kívánnám elérni.