Egy zászlóbontás történetéhez 9.

A mi népeink

Rebreanunál már alkalmunk volt megfigyelni, miként vélekednek a „Ion” című regényben a románok a magyarokról. Az alábbiakban az is kiderül, miként látják a románok a magyarokat, a magyarok a románokat, valamint a románok és a magyarok saját magukat Nyirő József „Az én népem” című regényében.

Horváth Krisztián | 2013. június 4.

Nyirő József Az én népem című regényének egyik leginkább megfontolandó és követendő üzenete a kötet mottójaként szereplő rövid mondatocska. Ebben a szerző már-már krisztusi hitvallását erkölcsileg követendő kategorikus imperatívuszként állítja a ma őt olvasó átlagemberek és az őt nem, vagy nem elég figyelmesen olvasó politikusok és nemzeti melldöngetők elé:

Avégett vagyunk a földön, hogy egymást megismerjük, szeressük és ezáltal boldoguljunk.

(1. oldal)

A regényt olvasva kiderül, saját nemzetünk megismeréséhez az egyik legjobb út, ha azt egyrészt a szomszéd nemzetek szemén keresztül látjuk, másrészt megismerjük a szomszéd nemzeteket is.

ΓΝΩΘΙ ΣΕΑΥΤΟΝ – Ismerd meg önmagad!
(Forrás: Wikimedia Commons / Mladifilozof)

A székelység apoteózisa

Rebreanu Ion című regényében már láthattuk, hogy Titu Herdelea szemében hogyan dicsőül meg a románság. Önnön nemzetünk tisztelete és megbecsülése, a székelység veretes dicsérete Nyirő regényéből sem hiányzik:

Olyanok voltak ezek a székelyek, mint maga a föld, amely látszólag holtan nyugszik a hótakaró alatt és bár tudja az ember, hogy minden élet benne rejtőzik, mégsem tudja megmondani, hol rejtőzik az a titkos erő, amely föltámasztja. A föld és a székelyek ugyanaz. Ebből a porból vétettünk, hacsak annyiból is, amennyit a földből Isten marka egy rövid, végzetes életre siettében és fájdalmában felragadott, de nincs porszem ezen a földön, mely bennük és általuk valóságos testté és valóságos lélekké ne vált volna, lényegük ne volna. Nincsen öröm és jaj, mely testvérünk ne volna. Ezért van az, hogy itt minden kicsi rögnek története, jelentősége, legrosszabb esetben legendája van. Aki valaha az életben benézett a székelyek kis hajlékába, megcsókolta a virágukat, üdvözölte madarukat és kalapot emelt az öreg Hargita előtt, az soha az életben feledni nem tudja.

Csak ez a nép ismeri igazán ennek a földnek a titkát. A nép, mely mindennap üres tenyerét nyujtja feléje, kimerült testtel és kimerült lélekkel hanyatlik rá, de mindennap fel is támad rajta. Így lényegül eggyé a föld és az ember. Így kap benne lelki jelentőséget minden, a hegyek, völgyek, folyók, fák, füvek, templomok, öreg emlékek, népszokások, ruha, levegő,dal és átok, imádság, halál, minden. Nemcsak érzi, ha féligmeddig öntudatlanul is, hanem valóságos vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, az égen, vagy mélyében, multjában és jövendőjében rejt. Nem tudják kifejezni a székelyek ezt, de így érzik és így van. Soha nép igazabban és szebben még nem testesített meg földet, mint ők.

Elvonulnak a pap lelkiszemei előtt és látja az égbetörő hegyeket, büszke fenyőrengetegeket, az ősi bükkösöket, Székelyföld egész pompáját, az ezer év óta gondolkodó szirteket, medve ásítását, őzfiak játékát, nyúlak lapulását, pillangóknak táncát, vihar bődülését, vetés hullámzását, napnak arany rokolyáját, kidőlt fatörzsön ülő kísértetek komor tanácskozását, a szakadékokban bujkáló hold kacérságát, fel-felvillanó pásztortüzek drága romantikáját, bandukoló embereknek súlyos életsorsát s a küzdő székelyek minden búját, baját.

– Mindez bennünk vagyon és mindez mi magunk vagyunk! – tárul föl előtte a legszebb kinyilatkoztatás, mely valaha embereknek adatott.

(217–218. oldal)

A nemzeti önbecsülés mellett azonban a nemzeti önmegismerés egyik elengedhetetlen feltétele Nyirő felfogásában a szükséges nemzeti önkritika. Ha már egyszer minden mellé odatesszük a nemzeti jelzőt.

Magyar magyarnak farkasa

Ilyen értelemben Botár Béla szólal meg a kötet lapjain, aki Sala Dénesnek tart egy igen tanulságos beszédet. – S valahogy az az érzésünk, hogy az elmúlt 70-80 évben azóta sem változott semmi (legalábbis a dolgok előnyére biztosan nem):

Tudja meg, Dénes bátyám, hogy az egész erdélyi magyarság áll gyermekeink háta mögött, és mi nyugodtan fordulhatunk fel, hogy ha eljön az ideje. A kisebbségi élet, szenvedésünk sorsközössége ledöntött köztünk minden válaszfalat és akárhol kopogtassunk be, minden magyar házban otthon vagyunk, minden darab kenyér közös magyar kenyér, mindenkié és akármilyen kicsiny morzsákra osztottan is, egyformán kijár mindenkinek, mintha az Úr asztalára volna felterítve, a mi számunkra, akik a magyar közösség szentséges jogán nyújtjuk érte a kezünket.

Milyen másképp volna, ha így lehetne!

Pedig így lehetne és így kellene lennie.

Sajnos, ma még egymást tépjük szét a kenyérért.

Ingerülten ütött az öklével a levegőbe.

– Nincs így! Az a valóság, hogy egymástól felfordulhatunk! Szervezetlenek, szétesettek vagyunk és csak nyögni tudunk, de cselekedni nem. Csak röpködünk a levegőben. Mindent megmagyarázunk a politikával, gazdasági helyzettel, kisebbségi sorssal és csak tátjuk a szájunkat a népek országútján. Nem csoda, hogy mindenki megelőz, mindenki letipor... Régi életformáink szétestek, újakat pedig nem tudunk teremteni magunknak, mert hitünk nincs önmagunkban. Hiányzik a saját életünknek elgondolása, az új életforma, amely ellenállhatatlanul magához kapcsol ezen a földön minden magyart.

(84. oldal)

Azt már láttuk, hogy Sala Dani a román nyelv megtanulása érdekében tett minden erőfeszítése és e téren mutatott sikertelensége tragédiába, öngyilkosságba torkollik. A fiú Bukarestet is megjárja, majd elindul a Prahova völgyében, ahol egy kis falu mellett dobja el magától az életet. Halála sajátos módon a regény egyik legérdekesebb részének kezdete.

12 híres román
(Forrás: Wikimedia Commons)

Két világ találkozása

A Regát kis falujának román lakosai, akik rátalálnak Sala Dani holttestére és magyarul írt búcsúlevelére, rácsodálkoznak a halott magyar fiúra:

– Magyar! Halott magyar! – csodálkoztak a népek, akik ebben a kis regáti faluban nem igen láttak magyart.

– Hát ilyen a magyar?

Nem sokat tudtak arról a népről, amelyik ott bújt meg a Kárpátok innenső tövében és emberfeletti erővel kaparja ki a föld sovány, fekete méhéből a száraz kenyeret és – csak itt a szomszédságban félmillió társtalan, koldus, de ragyogó lelkű, érchomlokú, izzószívű, csontradolgozott ember tántorog a végpusztulás felé. Székelyeknek nevezik őket és ennek a népnek kicsi virága ez a fiú, ki elesett a Prahova völgyében az élet harcterén.

(131. oldal)

A halottat a románok elföldelik saját szokásaik szerint, a levelet pedig továbbítják szülőfalujába. Dani halála azonban a népek közötti kölcsönös megismerés egyik iskolapéldájává lesz Nyirő regényében akkor, amikor Sala Dénes elhatározza, hogy feleségével és Botár Bélával elmegy a fiáért, hogy annak, ott a román faluban, a Prahova mentén saját kálvinista szokásuk szerint is megadják a végtisztességet. Egy újratemetés apropóján románok és magyarok között megszűnik az etnikai, nyelvi és felekezeti különbség, ellentét, határ. (Sajnálatos módon ilyesmi Nyirő József 2012-es újratemetése kapcsán nem történt meg.)

Három árva madárka volt a három székely a román falucskában. Öltözetük, beszédük feltűnést keltett, de egészen átmelegedtek a népek, mikor megtudták, hogy miért jöttek. Az asszonyok elsajnálgatták a Dani édesanyját. Semmi baj nem volt amiatt, hogy nem értették egymás nyelvét. Eleinte a pap fordítgatta a román szót magyarra, a magyar beszédet románra, a végén azonban már nem győzte, de nem is kellett. Rózsi nénémet az asszonyok, Sala bácsit a férfiak vették körül és olyan tisztességesen elbeszélgettek, mintha jól értenék egymás nyelvét. [...]

– Az Isten fizesse meg maguknak jóemberek, amit az én drága fiammal tettek! – hálálkodott Sala néni.

A katrincás román asszonyok csak bólogattak, s visszafeleltek románul, hogy: – Szegény édesanya! – [...] Nem voltak ők akkor sem románok, sem magyarok, hanem édesanyák voltak mind. Egyiknek Danija, a másiknak Juonja volt, de mindenkinek a szívéből szakasztott gyermeke és a gyűlöleten, politikán túl mély emberi bölcsességgel voltak az élet nagy titkának komoly valósága előtt.

[...]

Mikor eljött a temetés ideje, az öreg székely a vállára emelte a nehéz kopjafát és megindultak a hegyen fekvő kis temető felé. Úgy vitte, mint maga Jézus a keresztfát. A falu népe a nyomukba szegődött és gyászemenetben kísérte őket. A hegy alatt aztán a román férfiak elkérték a nehéz cserefa fejfát az öreg embertől és ők hozták kíméletesen, szépen, megbecsülve és senkinek sem jutott volna eszébe, hogy vonakodjék tőle, mert magyarul volt rajta az írás, hogy: „Itt nyugszik Sala Dániel.” Szeretettel és becsüléssel fogadták be a temetőjükbe és maguk helyezték el a diák fejénél, mint az édes anyanyelv drága tanújelét. Sala bácsi is levette a fövegét tiszteletadásként a román temető kapujában és ő is kisillabizálta a fejfák, mohos kövek írását, hogy: „Aici odihneste...”, és ő is tudta, hogy a két írás egyet teszen, és békésen nyugszanak egymás mellett odalenn a föld alatt magyar, román.

Erre gondolt a pap is és keserűen, fáradtan panaszolta magában, hogy miért nem tudnak ilyen békésen élni a föld felett is, pedig bizony ide fognak jutni azok is, akik a gyűlöletet hírdetik más népek ellen, hogy ezzel saját népüket taszítsák halálba.

(139–140. oldal)

Csak Botár Béla fenti jelenetben megfogalmazott meglátása – csekély vigasz is vigasz – az egyetlen reménysugár Nyirő számára is, hogy a népek közti, a megbékélés iránti politikai akarat totális hiányából fakadó ellentétekért felelős személyek a végső ítélet napján majd elnyerik végső büntetésüket. Vajon mit mondott volna Nyirő József a saját újratemetése körüli botrány kapcsán?

Sala Dani édesapja, a gyászoló öreg székely ekkor megtestesíti a Kárpátok gyűrűjén túllátni képes magyar prototípusát:

Az öreg székely ember egyszerű bölcsességgel még csak ennyit mondott:

– Testvérek, ez a ti földetek, de az én fiam nyugszik benne. Viseljétek gondját!

(140. oldal)

Egymás szemében

Ami még hátravan a regény által kínált tanulságok sorából, az nem más, mint románok és magyarok vélekedése egymásról. A regény során ez az egyik kulcsfigura, Pompeiu primprétor szemén keresztül és az ő személye kapcsán jelenik meg.

Egy falusi mulatság alkalmával a regényben alkalmunk van egy folklorisztikus elemekkel tarkított román ünnepségbe – s ennek révén a román néplélekbe is – betekintést nyerni:

Zsongott a szó, arany bor csillogott az üvegekben, az arcok kipirultak, a cigány hallgató édes-bús dojnára váltotta a nótát. Az erdélyi havasok világa elevenedett meg a búsongó dalban, a román nép örök vágya, álma. Mikor felhangzott a dal, a románok letették az evőeszközöket és maguk elé nézve hallgattak. A szemek sötétre fordultak és a lélek ereje felvillámlott bennük. Aki e pillanatban látta őket, az megismerhette a román nép életének és fennmaradásának legnagyobb titkát.

(208. oldal)

Ezzel a felismeréssel kapcsolatban ismét csak azt ajánlhatjuk minden érdeklődőnek, hogy forduljon bizalommal Rebreanuhoz és más román szerzőkhöz, ismerkedjen a szomszéd nép nyelvével, történelmével, kultúrájával, gasztronómiájával stb. Remélhetőleg csupa érdekességre lel majd...

Pompeiu primprétor az ünnepség további részében gyönyörködhet egy fiatal román leányzó csábos táncában – mely kifejezetten a fiatal hivatalnoknak szól –, s mindennek kapcsán elmereng a román leány és Botár Béla felesége iránt érzett vonzalmán. Hiába no, a virágnak megtiltani nem lehet... Nyirő úgy láttatja (Pompeiu szemén keresztül), hogy a maga irracionális jellegével a vonzódásnak „több esze” van, mint a racionális okoskodásnak: a vonzalom nem ismer faji, etnikai, vallási, nyelvi korlátokat. Nyirő regényében Pompeiu primprétor a román leány és a magyar asszony kapcsán így gondolkodik nemzeteinkről:

Töprengve ejtett rá fejét a poharára.

– Az magyar... ez román. Az én fajtám teste, vére, lelke, minden íze. Hozzáhúz a kötelesség, a mult, minden. Érintetlen, üde, kívánatos, ifjú leány, mint a nap felé fordult vadrózsa, az pedig asszony, két gyermeke van... Mégis őt szeretem. Minden ellene van: az eszem, a jövőm, a fajtám, mégse tudok lemondani róla. Vajjon mi az oka. Testem, lelkem hozzá húz, pedig tudom, hogy ő más világ nekem, más faj, más élet, más gondolat, más érzés, más álom és mégse tudok nála nélkül megnyugodni.

Végignézett a románok közt szorongó magyarokon. Egész este figyelte őket. Sajnálta is és meg is vetette azt a nem őszinte túlzást, mellyel a két faj közötti szakadékot igyekeztek áthidalni. Még azoknak sem sikerült, kik tüntetően szembefordultak saját fajiságukkal és asz asszimiláció legmagasabb fokát mutatták. Vannak köztük falusi kiskirályok, kik többen ártottak a magyarságnak, mint amennyiért a túlvilágon is meg tudnának fizetni. Szembehelyezkedtek egész eddigi történelmi multjukkal, családjukkal, de a román faj határait sohasem fogják átlépni tudni. Azt, amit egy román érez, ők sohasem érezhetik.

– Azt hiszem, hogy ezek tulajdonképpen gyűlölnek bennünket titokban, mert önmaguk miatt a legtöbbet ők szenvednek, hacsak teljesen le nem mondtak emberi méltóságukról... – Szerencsétlenek – pillantott végig rajtuk és lélekben kalapot emelt a becsületes magyarok előtt, mert érezte, hogy saját faját azzal becsüli meg leginkább, ha meghajlik egy másik népnek a történelmi sorsfordulatban is megőrzött erkölcsi nagysága előtt.

(209. oldal)

Román vagy magyar?
(Forrás: Wikimedia Commons / Cristina Ivan / CC BY 2 0)

Hosszú út vezet a másik megértéséig; Pompeiu primprétor pedig részletes gondolati elemzése végén magyarokról és románokról a másik tiszteletének nyirői kategorikus imperativuszát ismétli meg:

– Csodálatos nép! – mondotta halkan, inkább magának. – Kár értük!...

(272. oldal)

Ezt a sommás véleményt az a Pompeiu fogalmazza meg, akiről tudjuk, hogy fiatal és ambiciózus, nőtlen román hivatalnokként szemet vet a pap feleségére – el is csábítja azt. Nem csoda hát, ha ezért a nagyon is emberi megnyilvánulásáért nem örvend feltétlen népszerűségnek a faluban. Egy hóvihar alkalmával kint reked a hegyekben, s csodák-csodája, a mentőexpedíciót éppen az a Botár Béla vezeti, akinek talán a legkevesebb oka lenne megmenteni riválisa életét. Tanulságos szavak hangzanak el papunk szájából a primprétorról:

– Azért a főszolgabíróért nem érdömös, hogy ahányan vagyunk, mind kockára tegyük az életünköt.

– Azt nem is kívánom!

– Ha még magyar ember volna! – szólja el magát Péter Lázár.

– Ha embertársunk életveszedelemben van, akkor nincs magyar ember, román ember! – csattan fel a pap.

(147. oldal)

A magánéleti kérdések rendeződése után azonban a karrierjét folytatni kívánó primprétor tovább áll a faluból. Szintén nem utolsó szempont a távozása kapcsán személyét érintő kritikák olvasása:

– Tisztességes, becsületes ember volt a főszógabíró úr! Tudtunk együtt élni. Kár, hogy itthagy!

Ő is szerette a székelyeket. Mihelyt megismerte, megszerette. Teljesen azonban csak az utolsó napokbanismerte meg és értette meg azt a titkot, amely ezt az alig félmilliós népecskét megőrizte és fenntartotta annyi veszedelemben is.

(269. oldal)

Ahogy látjuk, a megismerés Nyirőnél az egyik kulcs a másik megértéséhez. S amikor a primprétor végleg távozik a faluból, csak a remény marad, hogy az utána következő román hivatalnok nem lesz rosszabb:

Egy éjszaka úgy ment el a községből, hogy észre sem vették...

Eleget sajnálták az emberek.

– Adná az Isten, hogy aki utána jön, az is ilyen legyen! – azt mondták utána.

Kár, hogy a népek vetése oly lassan érik!...

(272–273. oldal)

Hogy ez a remény határon innen is, és onnan is visszhangja találjon, talán nem árt belátni, hogy bármilyen szép dolog is a nemzeti önbecsülés, az etnocentrikus világképen túl is van élet a földön. S mindenféle önkényes zászlólobogtatás helyett remélhetőleg sokan osztják inkább Nyirő József mottóját, melyet nem győzünk elégszer ismételni: „Avégett vagyunk a földön, hogy egymást megismerjük, szeressük és ezáltal boldoguljunk”.