Az én népem, a te néped, az ő népe
Válságos időkben mindig is remek politikai trükk a nemzetiségi kártya kijátszása. A szimbolikus politizálás, politikai lózungokkal higított zászlófelvonások helyett azonban lehet más a nemzetiségpolitika? Létezik kölcsönös megértés?
Egy zászlóbontás története című cikksorozatunk korábbi részeiben részletesen láttuk, hogyan ábrázolja Liviu Rebreanu, a román irodalom klasszikusa Ion című regényében az első világháború előtti erdélyi románság helyzetét. Láttuk a regényben a kor nyelvi helyzetét, a románság helyzetét Erdély színromán részein és a szórványban is, az Erdély és a Regát egyesülését előkészítő ideológiai csatározásokat s végül azt, hogy – a regényben egyelőre csak vízió szintjén – hogyan jön létre Nagy-Románia.
Az első világháborút és a trianoni békeszerződést követően gyökeresen átrendeződik Közép-Európa és benne a Kárpát-medence politikai térképe – milliók kerülnek kisebbségi helyzetbe, ugyanakkor korábban kisebbségi helyzetben levő (még ennél is több) milliók az utódállamok államnemzeti többségi szerepébe jutnak.
(Forrás: Wikipédia)
1920-ban Romániához Magyarországtól 103 ezer négyzetkilométernyi terület kerül, kb. 5 257 000 fővel. A terület maga nagyobb, mint a maradék Kis-Magyarország, az átkerült lakosság kb. 31%-a pedig – mintegy 1 662 000 fő – magyar. A népesség több mint fele viszont kétségtelenül román.
Az arányok változtak, a szerepek is – csak a nemzetiségi és kisebbségi lét problémái maradtak ugyanazok. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen az erdélyi magyarság sorának irodalmi reprezentációja a Trianont követő másfél évtizedben: Nyirő József Az én népem című kötetét vesszük elő. Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy mennyiben cseng ez össze a Rebreanu által a Trianon előtti évtizedekkel kapcsolatban leírtakkal.
Nyirő József politikai szerepvállalásával és annak értékelésével, nevének és munkásságának a 21. századra is jellemző, politikai célzatú felhasználásával nem kívánunk foglalkozni; csupán párhuzamként említjük meg a Nobel-díjas norvég író Knut Hamsunt (1859–1952), akinek politikai szerepvállalása és politikai nézeteinek megítélése a mai norvég társadalomban is erősen eltér az író irodalmi munkásságának értékelésétől.
Nyirő József (1889–1953) erdélyi író, újságíró. Novellákat, színdarabokat és regényeket is írt. Az én népem című regénye 1935-ben jelent meg.
Nyirő József Az én népem című kötetében – különösen Liviu Rebreanu Ion című regényével párhuzamba állítva – felsejlik annak a reménye, hogy a kisebbségi lét minden nehézsége ellenére, a múltbéli és jelenkori vélt és valós sérelmek ellenére talán mégis van mód magyarok és románok között a kölcsönös megértésre. Van mód a másik elfogadására, az együttműködésre és a nacionalista csatabárd és az etnocentrikus gumicsont végleges elásására. Előrebocsátjuk, mindez cikksorozatunknak nem ebből a részéből fog kiderülni.
Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogyan láttatja Nyirő József a Trianon után az új Romániában egy csapásra kisebbségi helyzetbe került székelység egy kis falujának sorsát, milyen a vezető szerepbe került román hatóságok viszonya a vezető szerepüket elvesztett magyarsághoz, illetve – első megközelítésben magyar szempontból – milyen problémákat is szült a gyakorlati életben az erdélyi hatalomváltás.
Bine aţi venit în România! – Isten hozta Romániában!
Nyirő József Az én népem című regényének fő helyszíne egy, az erdélyi hegyek között megbúvó kis székely falu, valamikor 1920–1935 között, ahova új református pap érkezik: Botár Béla. Fiatal feleségével és gyermekeivel érkezik az új pap a faluba, ahol a beiktatási ceremóniára a helyi román hatóságok is hivatalosak. A hatalom nyelve – szemben a pár évtizedekkel korábbi, Rebreanunál megismert helyzettel – immáron a román; ezen a nyelven szólnak a helyi magyarok is az új főhatalom képviselőihez:
[A] primprétor lép be a jegyzővel, a csendőrőrmesterrel és az állami tanítóval. A bíró kalauzolja készségesen és töri a román szót:
– Poftiti domnilor!
(3. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Gombabandi / CC BY-SA 3.0)
Nyirő regényében azonban az is kiderül, a helyi román hatóságok nem zárkóznak el mereven a székely falu magyar valóságától, s nyelvhasználati kérdésben – legalább gesztusértékkel – hajlanak a magyar szóra. A fő(szolga)bíró (a primprétor) az új papot annak anyanyelvén fogadja a településen a román hatóságok nevében. Bine aţi venit la noi – Isten hozta nálunk:
– Domnu Primpretor! – fordította románra az esperes a szót.
Az új papnak jólesett, mikor a főbíró magyarul válaszolt.
– Isten hozta közénk, tiszteletes úr! Érezze itthon magát nálunk!
– Köszönöm, főbíró úr!”
(5. oldal)
Míg az új Nagy-Romániában élt a románság 95%-a, az országnak csupán 71%-a volt román. A soknemzetű jelleg azonban az ország alkotmányában nem jelent meg. A faji (etnikai), vallási és nyelvi egyenlőség elvben deklaráltatott ugyan, de annak részleteit később meghatározandó törvényekre bízta a román alkotmány. A kisebbségi jogokról szóló 1919-es nemzetközi szerződési kötelezettségeit az alaptörvény meg sem említi. Értelemszerűen nemzetiségiek az ország felső szintű kormányzatában sem vehettek részt ekkor.
Fiatal, nőtlen ember a román főbíró, Pompeiu, Botár Béla felesége meg ugyancsak szemrevaló asszony – talán ez is magyarázza (ahogy a regény későbbi folyásából kiderül, nem véletlenül) a hatalom képviselőjének szinte szokatlan előzékenységét a beiktatási ceremónia alkalmával. Az együttműködés azonban – do ut des – mindkét oldalról előnyökkel kecsegtet
A kapu előtt a primprétor felajánlotta az autóját az új papnénak.
– Parancsoljon, nagyságos asszony! – és már ki is nyitotta az autó ajtaját.
Az asszonynak ideje sem maradt szabadkozni. Csak mikor az esperesnével beültek, jutott eszébe, hogy milyen különösek voltak a főbíró szemei... Különben előzékeny, kedves úri ember.
Az esperesné szintén dícsérte.
– Nem panaszkodhatunk ellene. Szereti a magyarokat és ezt a románok rossznéven is veszik tőle. Különben nőtlen ember...
A papné arra gondolt, hogy mégse kellett volna felülnie az autójára.
– Az uram érdekei úgy kívánják, hogy barátságban legyünk vele, – nyugodott meg.
(6. oldal)
A regény felütése ezen a ponton tehát egészen ígéretes: a primprétor román létére és a román főhatalom képviselőjeként is rendes ember, nem lehet rá panasz – talán felcsillan annak a reménye, hogy zökkenőmentes élet vegye kezdetét: az új kisebbség új élete az új Romániában. Lehet, hogy az új, Erdélyben is uralkodó román államhatalom tanult valamit elődje, az Osztrák-Magyar Monarchia – Rebreanu által is ábrázolt – nemzetiségpolitikájának hibáiból? Van remény a nap alatt Erdélyben?
Szerte nézett s nem lelé honját az új hazában...
Az új pap beiktatási ceremóniáját követően szembesülni kénytelen új állomáshelyének valóságával. Az ünnepek elmúltával úgy fest, nem minden fenékig tejfel. A kisebbségi lét biztosításához, az élet fenntartásához egy ember munkája kevés – Botár Béla, az új pap szövetségeseket keres. Az új román kormányzat s általában az erdélyi hatalomátvétel Trianon után azonban nem kevés, az egzisztenciára is veszélyes problémával jár: hogy mást ne mondjunk, hol van még a diplomák kölcsönös elismerése, honosítása... A helyi falusi értelmiség egyik oszlopos tagjának, Mester Miklósnak magyarországi orvosdiplomáját a román állam nem ismeri el:
Az ünneplés utómámora elmult. Csak most vette észre a pap, hogy milyen egyedül van ebben a havasok árnyékában fekvő, különvilágú kis faluban, hol minden út megszűnik a hegyek között. [...] Tudta, hogy a szegény, magárahagyatott népnek senkije sincs, ő pedig azért jött, hogy mindenük legyen, de már az első napokban látta, hogy nincs kire támaszkodnia, nincs munkatársa. Az öreg kántortanítón kívül intelligens magyar ember csak Mester Miklós volt, a Magyarországon végzett fiatal orvos, aki nem tudta nosztrifikáltatni a diplomáját és esztendők óta meghasonlott lélekkel itthon ül özvegy édesanyja nyakán, ki maga is alig élhet. Meglevő ruhái romjait hordja, nem iszik, mert nincs miből, nem olvas, mert nincs mit, otthon ül, mert nincs hová mennie. Szégyenletében még a pap látogatása elől is megszökött.
(7. oldal)
Az új Románia 1921-ben (egy 1919-es dekrétumot követően) földreformot hajt végre Erdélyben és a Bánátban is. Kisajátításra jelölte ki a külföldiek és az abszentisták (külföldön időzők) összes birtokát, részleges kisajátításra került sor több birtokkategória esetében. Szemben a regáti földreformmal, Erdélyben nem lett maximalizálva a kisajátítható területek felső határa, de számos más ponton is hátrány érte az erdélyi földtulajdonosokat a regátiakkal szemben. Egyes becslések szerint az erdélyi magyar egyházak birtokainak kb. 84%-át sajátították ki ekkor.
A diploma el nem ismerésén túl azonban nagyobb – a regényben többször is visszaköszönő – probléma a birtokviszonyok átrendeződése. (Erről részletesebben lásd keretes írásunkat.) A falu papja, hogy munkájához szövetségeseket találjon, meglátogatja az ősi Bartha család – talán utolsó – sarját. Az eredmény, ahogyan az alábbi részletben is olvasható, kiábrándító:
A falu mögött vedlett, hasadt falú, ősi udvarházban lakott a vén Bartha. Valaha anekdotázó, jókedélyű, nagy tréfacsináló ember volt, de az utóbbi időben erősen megrokkant. Birtoka nagy részét kisajátították, súlyos adósságokba is keveredett és teljesen elvesztette a talajt a lába alól.
[...]
– Kinek, minek törjem magamat?... Nem érdemes!... Hallottad, hogy mi történt velem? – csattant fel mérgesen. – Végleg a torkomra tették a kést. Már ami megmaradt, az sem az enyém.! Tudod-e, mit jelent, hogy ez a föld, mely több mint ötszáz esztendeje a Bartháké volt, már nincs?... Vége!... Annyi se maradt, ahová eltemessenek!... Az utolsó pohár bort kiloccsantom rá és eltűnök, mintha a világon sem lettem volna... Érted, mi ez?...
(7–8. oldal)
Orvos és egykori földbirtokos – az intelligencia, a magyar értelmiség, a helyi társadalom vezető ereje Nyirő regényében nincs éppen rózsás helyzetben, de ne higgyük, hogy a vidéki, kisebbségi sorban élő magyar kálvinista papot felveti a pénz az új Romániában: ahogy azt látni fogjuk, szegény az eklézsia.
A templom egere
A falusi pap, Botár Béla és családja – kik Kolozsvárról, viszonylagos anyagi jólétből költöztek falura – hamarosan kénytelenek szembenézni azzal, hogy a szükség nagy úr, ám pénz hiányában a helyi szövetkezeti bolt – s mint ilyen, állami tulajdon – sem ad már semmit hitelre, még a papnak sem. Késik az állami segély, pedig maga a primprétor, Pompeiu jár közben Bukarestben a pap és bájos felesége ügyében. Nem minden hátsó szándék nélkül. S a segély megjő:
Otthon a felesége örvendve, kipirultan, túlságosan ragyogó szemekkel fogadta.
– Jöjjön, Béla!... Mindenütt kerestettem... Itt volt a főbíró!... Nagyon jó újságot hozott!..
– Jó újságot?
– Megkaptuk az államsegélyt! – lelkendezett az asszony. – Itt van az okmány is róla!... Magával hozta Bukarestből...
A pap különös megnyugvást érzett és haragudott magára miatta. Nem merte magának se bevallani, hogy minden ellenállása összeomlott. Jól esett olvasni: – „Ministerul Culterol si Artelor’”
(77. oldal)
(Forrás: allnumis.com)
Pénz ide vagy oda, papunk azért némi megrökönyödéssel veszi, hogy kedves neje ilyen lelkesedéssel beszél a román hatalom gaz csábítóként is eredményes képviselőjéről:
– Úgy-e, mégis csak kedves, drága ember ez a Pompeiu?
– Miféle Pompeiu? – tört ki sötéten a pap.
– Hát a főbíró, drágám! – válaszolt gyanútlanul az asszony.
– Mióta csak egyszerűen „Pompeiu” magának a főbíró?... Mióta vannak ilyen bizalmas viszonyban?
(78. oldal)
Úgy tűnik tehát, a kezdeti, reményteli lelkesedés hamar alábbhagyott Nyirő regényében is. A Rebreanu által a 20. század elején felvetett kisebbségi problémák az új hatalom alatt ugyanúgy élnek tovább: a pénztelenség, a hatalomtól való függőség, a kiszolgáltatottság, a törvény előtti egyenlőtlenség feledtetik a mégoly látványos és szívmelengető, gesztusértékű megnyilvánulásokat. A folytatásban az is kiderül, hogy a Rebreanu által pedzegetett iskolai oktatás minden kisebbség számára ugyanolyan fontos – és ugyanolyan nehéz.
Felhasznált irodalom
Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.
Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Osiris, Budapest, 2003.