0:05
Főoldal | Rénhírek
Bécsi döntések 2.

Állatfarm a Tündérkertben

A bécsi döntésekkel foglalkozó sorozatunk előző részében azt láthattuk, milyen elméleti megfontolások indokolják azt, hogy a magyar-román kapcsolatban a „történelmi, isteni és egyedül üdvözítő stb.” igazság keresésével kapcsolatban soha ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyen gondolkodásmód komoly veszélyeket rejt magában. Kísértetiesen hasonlít ugyanis az orwelli „négy láb jó, két láb rossz” romantikusan egyszerű, gyermekien naiv, ugyanakkor konfrontatív, kirekesztő és félelmetesen pusztító világához. Így lesz állatfarm a tündérkertből.

Horváth Krisztián | 2013. szeptember 20.

Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötete viseli a Tündérkert címet. Az 1921-ben megjelent kötetben a szerző Erdély 1608 és 1613 közti időszakát – Németh László szavaival – egyfajta „boldog zümmögésű kaptár”-ként ábrázolja. George Orwell 1945-ben megjelent Állatfarm című kötete (melynek alcíme: Tündérmese) a „Négy láb jó, két láb rossz!” egyszerű, de legalább érthető ideológiájának fantasztikus szatírája.

A második bécsi döntés során – a divide et impera (oszd meg és uralkodj) klasszikus alapelveit követve – a német-olasz döntőbizottság Magyarországnak juttatja Erdély kisebbik és szegényebb részét, mintegy 43 ezer km² területtel és kb. két és fél millió lakossal, melynek azonban alig 52 százaléka magyar. Az alábbiakban két, az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést feldolgozó írással foglalkozunk: Wass Albert Jönnek! és Doru Munteanu Vinerea neagră (Fekete péntek) című írásaival. A két mű magyar, illetve román szempontból, első pillantásra teljesen nyilvánvaló módon eltérően értékeli az eseményt, azonban a részleteket vizsgálva hamarosan kiderül, hogy a téma megközelítésének módja nagyon is hasonlít...

Mivel legjobb tudomásunk szerint Doru Munteanu Vinerea neagră (Fekete péntek) című regényének nincs (hozzáférhető) magyar fordítása (legalábbis a cikk megírásáig ilyennel nem találkoztunk), a román nyelvű idézetek esetében Ágoston Vilmos A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben című könyvére és a nála szereplő magyar szövegre hagyatkozunk. Ő így ír a témát irodalmi művekben feldolgozó szerzőkkel kapcsolatban:

A későbbi nemzeti képzeletet építő román és magyar propagandairatokban, irodalmi alkotásokban és a nemzeti képzelet bizonyítékaiként számon tartott visszaemlékezésekben mindig csak az egyik fél atrocitásait ismertetik, a másikét nem. Ez különösen jellemző Wass Albert, Ion Lăncrănjan, Doru Munteanu, C[orneliu]. V[adim]. Tudor stb. írásaira.

(40. oldal)

„A kő marad” – az 1944-ben emigrált szerző sírja Marosvécsen
„A kő marad” – az 1944-ben emigrált szerző sírja Marosvécsen
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ideologikus történelemszemlélet

A Jönnek! és a Vinerea neagră (Fekete péntek) című regények kétségtelenül közös vonása, hogy a történelmi események közül azokat ragadják ki, és úgy tárgyalják őket, hogy a célközönség számára kétség se maradjon afelől, hogy „a jó oldalon” ott áll az író saját nemzete, melynek ügye a jog, az igazság és a pozitív oldal ügye; „a rossz oldalon” pedig az ellenség, a betolakodó kisebbség. A bestiális kegyetlenségű ellenség és az írók ártatlanul szenvedő, tisztességes és elnyomott nemzetének képe hasonló megvilágításban jelenik meg Wass Albertnél és Doru Munteanunál. A románok az első világháborút követő erdélyi hatalomátvételének és a magyarok 1940-es bevonulásának a két szerző művében nagyon is hasonló leírását találhatjuk az alábbiakban. Wass Albert Jönnek! című regényében – egyfajta retrospektív jelleggel – így ír a románok 1918-at követő erdélyi hatalomátvételéről:

Szemem előtt döntötték be falusi házak ajtaját puskatussal, s szennyes, bocskoros, állati tekintetű katonák ütöttek, szúrtak férfit, asszonyt, gyermeket. Lányokat tepertek le durva röhejjel a szalma közé, s én mindezt láttam ott abban a percben, és láttam a megkínzottak vérben vonagló tekintetét. Hallottam halálra botozottak utolsó hörgéseit. Láttam megcsonkított halottakat temetetlenül heverni országutak szélén, s láttam a templomot, tornyán a gyűlölt kék-sárga-piros lobogóval s a papot, ahogy vitték szuronyok között istentiszteletre. Puskatussal terelték a népet a templomba, aggot, gyereket, mindenkit, aki magyar volt, folytak végig az utcán.

(18. oldal)

Román lovasság Budapesten – 1919
Román lovasság Budapesten – 1919
(Forrás: Wikimedia Commons)

Erdély 1940-es magyar megszállása pedig ilyennek látszik Doru Munteanu szemével; Ágoston Vilmost idézzük:

Már a megszállás első óráitól kezdve a románokat lemészárolták. „Az utcák és a falvak tele voltak vérfoltokkal, míg körülöttük a táj olyan volt, mint a vágóhíd: baltával levágott lábak, feldarabolt asszonyok, széthasított fejek. (…) Egyes halottakat a kútgémre akasztottak.” „A szavak sápadtak ahhoz a vágóhídhoz képest, ami az átengedett földön történt.” „Bestiális és gyilkos képzelőerővel becstelenítették meg az életet.” (97. o.) Ezután következnek a Szilágyipp (Ipp) és az Ördögkút (Trăsnea) falvakban elkövetett magyar katonai gyilkosságok, a terhes nőt bajonettel átszúrók embertelensége, megölt román papok és „Gyepu János” (sic) rongyosgárdája. Következtetés: „hány ember fizetett életével csak azért, mert románnak született és nem akart kivándorolni a házából.” (100. o.)

(87–88.oldal)

Doru Munteanu 1946. szeptember 10-én született, a Maros megyei Râciu de Câmpie (Mezőrücs) településén. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Ifjabb korában a színészettel is kacérkodott, de már egészen fiatalon nyert irodalmi díjakat is. Jelenleg az Írószövetség brassói fiókjának elnöke, aktív részese a brassói kulturális közéletnek. Történelmi témájú regényei a román történelem 20. századi nagy fordulópontjait taglalják: Nagy vasárnap című műve 1918. december 1., Fekete péntek című kötete 1940. augusztus 30., Szerdai feltámadás című regénye 1944. augusztus 23. eseményeit tárgyalja.

Ideologikus történelem-szemléletüknek köszönhetően sem Wass Albertnél, sem Doru Munteanunál nem olvashatunk arról, amiről a másik ír: a saját nemzetüknek katonái, paramilitáris egységei által elkövetett atrocitásokról. Az önmentegetés, az idealizált nemzeti önkép kizárja annak lehetőségét, hogy az író saját nemzetéről rosszat, terhelőt írjon: a nemzeti apoteózis szertefoszlása ugyanis kétségbe vonhatná annak jogát, hogy az adott területhez, Erdélyhez és annak kizárólagos birtoklásához csak ennek vagy annak a nemzetnek van joga, mindenki más pedig csak betolakodó, jöttment, esetleg megtűrt elem, szükségtelen rossz. Ágoston Vilmos így ír a Wass Albertre és Doru Munteanura is jellemző, irodalomba csomagolt ideologikus történelemszemléletről:

Megfigyelhető, hogy a nemzeti érzelmekre hivatkozó politikának nélkülözhetetlen eleme az ideologikus, nemzeti céltételező történelemszemlélet. A politikusnak szüksége van a múltra. Ezzel pótolja, egészíti ki hiányos érveit, ezzel bizonyítja céljainak érzelmi hitelét. Az érzelmi bizonyítás eszközeként megjelenő múlt már nehezen elemezhető, mert keverednek benne a politika mindenkori hatalmi érvei, az ideologikusan bemutatott események és az irracionális következtetések. Legtöbb esetben nem az a legfontosabb érv, amit kimondanak, hanem az, amit elhallgatnak. Ugyanezzel az eszközzel élnek az ideologikus írók, történészek, társadalomtudósok. A politikusok és elméletíróik a múlt sokszínű tárházából úgy válogatják ki az eseményeket, tényeket, hogy azok érdekeiket, a politikai célokat szolgálják. [...] Így a sokszínű múlt az egyoldalú, leszűkített céltételező cselekménysor, a pillanatnyi politika igazolásaként jelenik meg, mint megdönthetetlen bizonyíték, elavulhatatlan tény, maga az Igazság szimbóluma. Ugyanakkor a széles tömegekhez szóló nemzeti érzelmű politika hívei is könnyebben elhiszik és azonosulnak gondolatilag, érzelmileg a leszűkített, egyoldalú történelemszemlélettel. Könnyebben elfogadják a „mozgósítást”, átérzik a fekete-fehér, jó-rossz, szenvedő vagy bestiális ellentétpárokban testet öltő gondolatrendszerből sugárzó érzelmi kihívást, indulati ösztönzést, mintha valaki az ellentmondásos helyzetet tárná eléjük, amelyben esetleg nekik kellene dönteniük. A mozgósító elveszi a „mozgósítottaktól” a döntés lehetőségét és nemegyszer vállalja a döntés felelősségét is. Ezáltal a hívők kétszeresen ártatlannak érzik magukat a mozgósítás során elkövetett cselekedeteik elkövetésekor: egyrészt a mozgósításban rejlő indulati igazolást jogosnak vélik, másrészt a felelősség áthárul a mozgósítóra. Ezt éppen úgy megfigyelhettük Hitler, Sztálin, de Ceauşescu követőinél is: a menetelő tömeg felmenti önmagát. A mozgósító és az őt kiszolgáló értelmiségi holdudvar nem vesz tudomást a kor (múlt és jelen) valódi bonyolult összefüggéseiről, mert ösztönösen megsejti, hogy még a demokratikus társadalmakban is, a történelmi (netán vallásos, mitológiai, hagyományos) érvekre történő hivatkozással mindig felmentik a politikust, írót, elméletírót a logikus érvelés kötelezettsége alól. A politikusnak és híveinek többé már nem kell szembenézniük a múlt és jelen ellentmondásos tényeivel. Nem kell elfogadniuk semmilyen kompromisszumot. Gondolatvilágukban egyetlen érv, egyetlen hit, „egy az igazság” fog diadalmaskodni. Az egyik elem a szelektív múltszemlélet, a másik, ami ebből következik: az indulatra hangoló egyetlen „igazság”: a kisajátított nemzeti térszemlélet.

Ezek a komponensei a multinacionális közegben megjelenő egyoldalú nemzeti érzelmű gyűlöletnek, előítéletnek. A módszer különösen kedvelt eszköze a nemzeti diktatúrák politikusainak, íróinak, akik úgy szeretnének minél szélesebb körű (érzelmi, tudati) legitimitást szerezni, hogy a multinacionális közösségekben az egyik fél kizárólagos hatalmát szelektív történelmi, erkölcsi, érzelmi, netán transzcendentális érvekkel indokolják.

(76–78. oldal)

Az egy zászló, egy tábor, egy akol, egy karám jelszavai alatt menetelő birkanyáj bégetése egyúttal sikeresen el is nyomja a kritikai hangokat és az isteni, történelmi és örök stb. igazságba vetett kétség legkisebb jelét.

A pásztor vezeti nyáját
A pásztor vezeti nyáját
(Forrás: Wikimedia Commons / Túrelio / CC BY-SA 2.5)

Önkritika – ahogy azt a másik elképzeli

A két szerző jellegzetes közös vonása, hogy míg saját nemzetével szemben a kritikai hangot nem megengedett lehetőségként elveti, arra viszont már annál inkább hajlik, hogy a másik nemzetét kritizálja – olyan szereplő szájába adva a kritikát, aki maga a másik nemzet tagja. Wass Albert Jönnek! című könyvében maga az elbeszélő találkozik egy bizonyos Jószup nevű öreg paraszttal, akinek lelkendezve mesél a második bécsi döntés Magyarországnak kedvező határozatáról. Jószup bácsi pedig kéretlenül is elmondja véleményét románokról, román asszonyokról és Romániáról:

– Magyarország lesz itt, Jószup bácsi!

Lehet, hogy tapintatlan mondás volt ez tőlem, így hirtelen, de az öreg nem vette zokon. Vállat vont, mintha nem érdekelné erősen ez a kérdés.

– Hát... éppen hallottam. Azt mondják. Úgy akarták az urak, Ausztriában. Az asszonyok mind jajgatnak, hogy jönnek a magyarok, s mi lesz velük. Mi hogy legyen? Amit az Isten adott nekik, ezentúl is úgy fogják használni, mint eddig. Nézd meg, ők lesznek az elsők, akik bebújnak a magyar katonákkal a szalmába. Tudom én ezt, ismerem én az asszonyokat. Aztán mit bánják ők, hogy ki jön, mi jön? Aki jön, az jön s itt lesz. Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezentúl is csak mi fogjuk a málét kapálni s a réteket kaszálni, ezentúl is fogunk adót fizetni, aki akar, pálinkát iszik, fehérnép után jár.... aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet. Az uraink pedig már eleget loptak.

– Tudod, uram – s itt lehalkította a hangját és körülnézett az utcán, hogy nem hallgatja-e valaki a beszédet, amit mondani készült –, tudod, ezért kellett elpusztuljon Románia. Mert mindenki csak lopott. Felhúzta a nadrágot, hivatalba került s lopott. Szétlopták egész Romániát. Na. Úgy mondom, ahogy van. Csak lopás, lopás, lopás. Senki nem gondolt az országgal. Mindenki csak igyekezett megtömni a zsebét. Hát most ott van. Én bizony nem sajnálom. Nem félek se a magyaroktól, se a németektől, sem az oroszoktól. Tőlem jöhet akármelyik. Egyik sem fogja kivenni kezemből a kapát, hogy málét kapáljon helyettem, az biztos.

(15. oldal)

 

Román parasztasszonyok 1921 körül – „Amit az Isten adott nekik, ezentúl is úgy fogják használni, mint eddig.”
Román parasztasszonyok 1921 körül – „Amit az Isten adott nekik, ezentúl is úgy fogják használni, mint eddig.”
(Forrás: Wikimedia Commons / Pantazzi, Ethel Greening)

Egy másik helyen a kötetben, Wass Albert egy másik, már-már elismerésre érdemes jelenséggel is találkozik román részről, azonban a jelenet úgy van megszerkesztve, hogy az örömbe feltétlenül jusson egy kis üröm is, s ezzel máris elveszi a lehetőségét annak, hogy a románok és a románság pozitív szereplőként tűnjön fel. Az alábbiakban Ágoston Vilmost idézzük:

Mivel a román hadsereg kivonulása és a magyarok bejövetele Erdélybe, 1940-ben nem háborúval történt, hanem nemzetközi egyezmény alapján, a román hadsereg igyekezett helyrehozni jó hírnevét és elhárítani a németek felé továbbítható esetleges magyar panaszokat.

Erre utal Wass Albert is, aki azt írja, hogy: „A történelmi hűség s az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ellopott állatok egy része valóban visszakerült. Csupán hat ökör és két ló tűnt el véglegesen. Meg a gabonásból ellopott holmi.” Az író is meglepődik ezen. Ilyesmivel még nem találkozott, gondolatmenetétől és indulati érveitől is idegen, ezért kedvenc trükkjével adja elő, a román paraszt mondja a kivonuló román őrnagynak – akinek a nevét, bár Wass tudott románul mégis hibásan, félig magyarul, félig románul említi – Micu Konstantinnak: „Román vagyok, igen. Mégis azt mondom: huszonkét éven át loptatok és hazudtatok, miért hittem volna éppen neked? Te vagy az első becsületes ember ebben a ruhában, akit huszonkét év óta láttam.” (58. o.) Felemelő, bátor és tökéletesen hihetetlen megfogalmazás egy romántól. Ezek Wass Albert szavai lennének, de egy román szereplővel mondatja el véleményét, mögéje rejtőzik, mert attól tart, hogy ha ő mondja, nem eléggé meggyőző. Így viszont teljesen hihetetlen.

(242. oldal)

Természetesen, ahogy az elvárható, Doru Munteanu is ad magyar szereplő szájába magyarokat érintő kritikát. Ágoston Vilmost idézzük:

„Én, Tibi Szilágyi, erdélyi magyar, apáról fiúra testvér vagyok veletek, ott voltam Kolozsvárt azon a nyomorult pénteki napon és együtt kiáltottam veletek, az összes románnal, akik összegyűltek a téren, hogy Erdély nem adható senkinek, mert a miénk és nem adunk belőle egyetlen kapavágást sem. Higgyetek nekem, jó emberek, hogy a romániai magyarok nevében beszélek, akiknek a haza ezt a földet jelenti, amely szót együtt tanultunk meg a kennyér és a pîine szavakkal, és amit nem akarunk felcserélni a világon semmivel. Ha hazudok, Isten engem úgy segéljen. Együtt sírok veled, Ioane, Gheorghe vagy Mărie, meggyilkolt gyerekek, asszonyok és férfiak és esküszöm mindenre, ami szent, hogy amíg élünk, ilyen dolgok ne ismétlődjenek meg. Testvéreim, nézzétek: körülöttetek csak emberek vannak, magyarok és románok, de emberek. A másikok, a törvénytelenek, akik lábbal tiporták a törvény szellemét és az emberséget, azoknak nincs semmilyen nemzetiségük, senkihez nem tartoznak, mint a gyilkosok, akikért nem óhajt még az anyjuk sem vissza, aki megszülte őket. Add a kezed testvér és nézz a szemembe. Nem történt semmi közöttünk. A karámunkba bejöttek a farkasok. Ketten legyőzzük őket.” (122. o.) A „karám” kifejezés utalás az erdélyi román nemzeti képzelet alapmítoszára, amely szerint az erdélyi románság békés pásztornépként él a Kárpátok között.

(88–89. oldal)

A szigorúan egyoldalú világképet láttató és láttatni akaró szerzők példáin keresztül jól látszik, hogyan volt képes a politikának megfelelő és megfelelni akaró irodalom az erdélyi tündérkertből valóságos állatfarmot varázsolni. A jó román – rossz magyar, illetve rossz román – jó magyar világképébe sok minden belefér – talán a kölcsönös megértés és a kompromisszum kivételével. A folytatásban további árnyalatokkal gazdagítjuk a kizárólagosságra törekvő nemzeti önképnek a második bécsi döntés Wass Albert és Doru Munteanu nevével is fémjelezhető irodalmi ábrázolását.

Felhasznált irodalom

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2011.

Ágoston Vilmos: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. EÖKiK, Budapest, 2007.

L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013.

Márai Sándor: Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.

Wass Albert: Jönnek!/Adjátok vissza a hegyeimet! (Két regény egy kötetben). Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1987.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (2):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
5 éve 2013. szeptember 24. 18:23
2 Rako

www.rakovszky.eu/default.shtml?id=LiL3BRJuditEmlekirat

érdemes elolvasni nagynéném, Bárczay Gyuláné, Rakovszky Judit emlékiratát/naplóját az 1919-es tiszaburai és környéki eseményekről.

Először a Tanácsköztársaság, majd a román megszállás.

5 éve 2013. szeptember 20. 17:41
1 mederi

Érdekes téma, de általánosan igaz, hogy "tündérkert haza" annak, aki azonos anyanyelvű a többséggel, és/ vagy azonosulni képes velük (ezeket csúfolják "renegátoknak" Erdélyben), és szenvedés annak, aki más anyanyelvű és képtelen azonosulni a többségi nyelvet használókkal (mert szabályosan megvetik, kiközösítik, esetleg kényszerítik rá, hogy elhagyja saját anyanyelvét, identitását, mint a csángók esetében).

Sajnos a székelyek régóta "egykéznek", ennek és a románok "szaporaságának" eredménye, hogy a kezdetben kb. kétmilliós román népesség mára 30millió körül van, és lassan "felszívja" a székelyeket. Hasonló fejlemény, mint a koszovói albánok esete, akik szintén "tért nyertek" a szerbek ellenében. Ez így működik.