0:05
Főoldal | Rénhírek
Bécsi döntések 1.

Jönnek! – Vin!

1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel – ha csak átmenetileg is – Magyarországhoz került Észak-Erdély. Az eseménnyel kapcsolatban románok és magyarok máshogy vélekedtek és vélekednek minden bizonnyal ma is. Sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogyan jelenik meg az esemény a határ két oldalának a kérdéssel foglalkozó irodalmában.

Horváth Krisztián | 2013. augusztus 30.

Egy korábbi sorozatunkban arra tettünk – talán nem hiábavaló – kísérletet, hogy az első világháborút megelőző erdélyi románság és a két háború közti erdélyi magyarság sorsa és kisebbségi létének problémái között keressünk hasonlatosságokat. Az előbbire Liviu Rebreanu Ion című regénye alapján, az utóbbira pedig Nyirő József Az én népem című regényét használva alapul.

Szándékaink szerint a két mű párhuzamos bemutatása annak alátámasztását szolgálta, hogy a problémák a kisebbségi létben – a két eltérő történelmi korszakban – nagyon is hasonlóak voltak. E problémák – a szerzők által is megjelölt – gyökerét pedig a nemzetállami határokon belüli kizárólagosságra törekvő, a kisebbségekkel szemben intoleráns államhatalom, a politikai manipuláció, a másságot elfogadni képtelen, kirekesztő (vagy a kirekesztésében egyetlen lehetséges utat, az asszimilációt elképzelni képes) nacionalista-nemzeti fanatizmusban véltük megtalálni.

Ezzel szemben az önkritikára s ezzel párhuzamosan a másik féllel való dialógusra, kompromisszumok keresésére törekvő, asszertív viselkedés – melyre Ámosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című könyvét hoztuk fel példaként – talán alkalmasabb eszközt kínál a megértéshez, a problémák rendezéséhez, mint bármely, konfrontatív alapokon nyugvó, „az egyetemes isteni (történelmi stb.) igazság” egyedüli letéteményesének feltüntetett szemlélet. Az alábbiakban arra vállalkozunk, hogy egy, a román és a magyar nemzet és állam, illetve különösen Erdély lakóinak szempontjából máig neuralgikus pontként szereplő esemény, a második bécsi döntés irodalmi megjelenítése kapcsán elmélkedjünk a kérdésről.

Wass Albert szobra Baján
Wass Albert szobra Baján
(Forrás: Wikimedia Commons / Harmath István szobra)

Hol az igazság?

1938. november 2-án az első bécsi döntést követően Magyarország mintegy 12 ezer km² területet szerez vissza a Felvidék déli részén, kb. egymillió lakossal, melynek 84 százaléka magyar. 1939 tavaszán, Prága német megszállását követően a magyar honvédség bevonul Kárpátaljára: Magyarország újabb 12 ezer km² területtel s majd 700 ezer fővel gyarapszik – utóbbiaknak azonban csak alig 10 százaléka magyar.

A második világháború kitörését követően az elért revíziós sikerek további folytatásaként joggal merül fel a kérdés a legnagyobb „falatot”, Erdélyt illetően. „Az egész Magyarország mennyország” magyar jelszava feszül a román „Nici o brazdă! – Egyetlen barázdát sem!” jelszava ellen: a patthelyzetben, ahol a magyar és a román vezetés is nagyon harcias, már-már a román-magyar háború réme is felmerül. A németeknek (és olaszoknak) kell közbelépniük: megszületik a második bécsi döntés éppen 73 éve, 1940. augusztus 30-án: 43 ezer km², két és fél millió lakos tér vissza Észak-Erdéllyel – a lakosságnak viszont csak 52 százaléka magyar.

A második bécsi döntéssel foglalkozó legfrissebb kutatások – így L. Balogh Béni és Ablonczy Balázs művei – is rámutatnak arra, hogy – a felek várakozásaival ellentétben – a német-olasz döntés megítélése az Erdélyt kettészelő új határral kapcsolatban mind román, mind pedig magyar szempontból ambivalens. Magyarországhoz a térség északi, szegényebb része került, ugyanakkor az etnikai határok távolról sem érvényesültek a maguk teljességében: hatalmas mennyiségű nem magyar anyanyelvű polgárral gazdagodott Magyarország, Dél-Erdélyben viszont még mindig sok magyar maradt. Maga Teleki Pál is csalódott volt, a román külügyminiszter, Mihail Manoilescu pedig elájult a döntés hírére.

Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere 1940-ben – elájult a második bécsi döntés hallatán
Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere 1940-ben – elájult a második bécsi döntés hallatán
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nem állíthatjuk, hogy egy etnikailag kevert területen bármely országhatár meghúzása ne okozna érdeksérelmet. Az is igaz, hogy míg a (Horvátország nélküli) Magyar Királyságban a magyar anyanyelvűek aránya alig haladta meg az 50 százalékot 1910-ben, a trianoni határok közti Magyarországon 88 százalék felett volt ugyanez az arány. Az első világháború után Romániához került magyarországi területeken a magyarok aránya meghaladta a 31 százalékot, míg Nagy-Románia Trianon utáni határai közt is csupán a lakosság 71 százaléka volt román. A második bécsi döntéssel – és az azt követő népességmozgásokkal – a Magyarországnak ítélt Észak-Erdély területén a magyarok 52 százalékát, a románok mintegy 41 százalékát teszik ki az ottani lakosságnak. Dél-Erdélyben további jelentős magyar kisebbség marad román államhatalom alatt.

A döntés helyszíni fogadtatása kapcsán Ablonczy Balázst idézzük: „A szeptember 5-én bevonuló honvédcsapatokat a magyarok lakta településeken leírhatatlan ünneplés fogadta.” (55. oldal) Ugyanő egy oldalal később ezt írja: „A román lakosság javarészt visszahúzódott otthonaiba, és hivatalos egyházi vezetőinek engedte át az új hatalom képviselőinek üdvözlését [...]”.

Igazság tétetett-e Bécsben 1940. augusztus 30-án? Ha igen, hogyan jelenik ez meg a kérdéssel foglalkozó szépirodalomban, s ha nem, hogyan jelenik meg ennek ellentéte a szépirodalomban – magyar és román szemmel? A kérdés vizsgálata során nagyban támaszkodunk Ágoston Vilmosra, aki a következőket írja:

A nemzetek, népek, egymásnak ellentmondó csoportok konfrontációjáról szóló tanulmányokban a legtöbbször arra keresik a választ az írók, történészek, pszichológusok és kutatók, hogy vajon mi az, ami az egyes nézetek, csoportok (nemzetek) ideológiájában eltérő, megkülönbözteti őket egymástól. A egymással szembenálló felek között keresik az igazságot. Illetve azt keresik, hogy kié „az igazság”? Ez azt a látszatot kelti, mintha az igazságot egyoldalúan birtokolni lehetne. De az igazság igen elvont és bonyolult fogalom. Azt is mondhatnánk: fikció. Ez még inkább igaz a történelmi, vagy jogi, vagy erkölcsi igazságra hivatkozó irodalomra. A jog ugyanis nem „az igazságra” épül, hanem arra a kompromisszumra, amelyet a felek (társadalmi erők, csoportok, pártok, hatalmak) kialakítanak egy bizonyos időben, és ezt egy olyan tárgyalási minimumként fogadják el, amelyet aztán, jobb szó híján „törvényes igazságnak”, vagy megállapodásnak neveznek el. Ezért a – jogi, történelmi, filozófiai, etikai stb. – „igazságot” koronként újra kell alkotni. Újból és újból létre kell hozni az igazság kompromisszumát. Ha elfogadjuk azt, hogy az igazság mindössze egy megegyezésen alapuló fikció, akkor közelebb jutunk ahhoz is, hogy a „történelmi igazságot” is fikciónak tekintsük, és azt mondjuk, hogy a felek (ellentétes törekvésű nemzetek, népek, gazdasági csoportok) időről időre megegyeznek bizonyos alaptények elfogadásában, amelyeket „történelmi igazságként” fogadnak el. Ebből kiderül, hogy az igazság relatív, korhoz kötött, és állandóan újabb és újabb egyeztetésre ösztönöz.

A fenti gondolatmenet igen lényeges eleme, hogy a felek: egyeztetnek. Mi van abban az esetben, ha a felek nem óhajtanak egyeztetni? A válasz egyszerű: akkor nincs igazság. Akkor gyűlölet van, rombolás, pusztítás, terrorizmus, háború. Évszázadokon keresztül sokan feltették a kérdést: mi vezet a konfrontatív helyzetekhez, az igazság nélküli, a kompromisszum keresése nélküli összecsapásokhoz? Mai szemmel nézve, úgy látjuk, hogy nem a különböző igazságok ellentéte, hanem a mindkét oldalról, azonos intenzitással kisajátított igazság ideológiája: a hasonlóság az oka a konfliktusoknak. Ezért a kisajátított ideológiai (történelmi, nemzeti, vallási stb.) igazságokban nem azt kell keresni, ami elválasztja ezeket egymástól, hanem azt, hogy miben hasonlítanak egymásra: módszereik, céljaik, vagy akár stílusuk. Mert a kisajátított igazságok ellentétes táborainak megszállottjai nagyon is hasonlóak, és mindnyájan ugyanazt a megoldást közvetítik híveik felé: a másik fél megsemmisítésének indulati, tudati érveit.

(65–66. oldal)

Ha csak a fentebb látható számadatokat vizsgáljuk, könnyen belátható, hogy ami a 19-20. század nagy politikai fordulatait illeti, a két fél közti viszonyt mindennek nevezhetjük, csak éppen kompromisszumkeresőnek nem. Ugyanezekből a számokból az is belátható, hogy a román-magyar politikai viszonyban – mivel a kérdéses időszakban nem beszélhetünk tiszta nemzetállamokról és az etnikai határokkal tökéletesen egybeeső államhatárokról – el kell vetnünk azt a romantikusan egyszerűsítő, gyermekien naív világszemléletet is, mely szerint a román-magyar vitában a „jó” és a „rossz”, az „igen” és a „nem”, a „fekete” és a „fehér” viszonyrendszernek megfelelően valamelyik félnek totális, kizárólagos és egyetemes (történelmi, isteni stb.) igazsága lenne – szinte bármiben is.

Az igazság vak – de mi van a mérleg két serpenyőjében?
Az igazság vak – de mi van a mérleg két serpenyőjében?
(Forrás: Wikimedia Commons / TheBernFiles)

A kizárólagos igazság az irodalomban?

A szomszédos két nemzet, a román és a magyar utóbbi bő 100 éves történelme gyönyörű példázata az egymás mellett való elbeszélésnek, a kommunikáció és a megértés teljes hiányának. Nem az egyes emberek szintjén, természetesen, hanem a nagy nemzeti sorsfordítók, a politikai döntések szintjén. Az egymásnak okozott sérelmek és e sérelmek megtorlása, az igazságszolgáltatás és -keresés igénye megfigyelhető mindkét oldal retorikájában. S hogy milyen ez a retorika? Karinthyval szólva: „Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető.” – ahogy Egyszerűség című Szabolcska Mihály-paródiájában ír.

Ágoston Vilmos a magyar-román viszony jellemzése kapcsán így ír:

A lelki egyensúly és a harmonikus világkép megteremtésekor, a pszichológiában leírt kognitív disszonancia védekező mechanizmusával, ártatlanságuk bizonyítására mindkét nemzeti képzeletben úgy rögzültek a tények, hogy saját jóságuk és a másik nép brutalitása lett az uralkodó képzeleti elem.

(11–12. oldal)

Saját nemzetünk tagjai csak jók, a másikéi pedig ebből fakadóan csak rosszak lehetnek. A „négy láb jó, két láb rossz”-ideológiáját, „érvelési technikáját” vélhetjük felfedezni ebben a gondolkodásban. Egyszerű jelszavak, egyszerűsítő gondolkodás – „Az legalább érthető”.

Négy láb jó, két láb rossz
Négy láb jó, két láb rossz
(Forrás: Wikimedia Commons)

A politikai manipuláció, a lózungpolitizálás egyik iskolapéldája George Orwell fantasztikus írása: az Állatfarm. Az állatok világában elhangzott a jelszó: „Négy láb jó, két láb rossz” – azaz „Mi vagyunk a jók, a másik a rossz”. A további részletek kigondolása nem a tömeg feladata.

Ha azonban be tudjuk látni azt, hogy a kizárólagos igazság nem egyik vagy másik felet illeti, akkor közelebb juthatunk annak a felismeréséhez, hogy egy olyan kényes, Magyarországon és Romániában olyannyira eltérően megítélt kérdésben, mint a második bécsi döntés és Észak-Erdély 1940 és 1944 közti sorsának megítélése, elkerüljük az egyoldalú, etnocentrikus világkép vonzó csapdáját. Amit tehát el kívánunk kerülni, az az alábbiakban Ágoston Vilmos által is megfogalmazott nemzeti fikció és annak önámítással járó veszélye:

A nemzeti képzeletek közös elemei azok a fogalmak, amelyek azonnal elfogadható érzelmeket váltanak ki a hívekből. Ezek között első helyen vannak olyanok, mint a közös üldöztetés, ártatlanság, menekülés, az ellenség megszállottsága, bestialitása, brutalitása, kegyetlensége. A válaszok a frusztráció világából átvezetnek a kompenzációba, a bosszú kategóriáját írják körül: a nemzet visszafizeti, eléri hajdani nagyságát, visszaszerzi, megtorolja, helyreállítja az igazságtalanságot, megszünteti az elnyomást, szenvedést, megaláztatást, kiűzi az idegeneket. Azt, aki kilép a nemzeti imagináció bűvköréből, vagy akár csak kétségbe vonja érvényességét, tényszerűségét, vizsgálja összefüggéseit, megpróbálják kizárni a nemzeti közösségből: „nemzetidegennek” tartják. A nemzet utolsó menedéke a képzelete – gondolják. Ha már azt is elveszik tőlük, vélik, akkor igazán beteljesedik a sors csapása: megszűnik a nemzet. Pedig a közösségek és így a nemzet létét sem fenyegeti jobban semmi más, mint az önbecsapásra épülő nemzeti képzelet. A nemzet végnapjai – mint minden közösségé – akkor kezdődnek el, amikor egyetlen menedékébe húzódik vissza, a képzelet világába.

(16. oldal)

Ahogy azt a folytatásban látni fogjuk, Wass Albert és Doru Munteanu ugyanazt a történelmi eseményt (a második bécsi döntést) két teljesen eltérő oldalról, de hasonló eszközökkel tárgyalja. Míg Wass Albertnél a Jönnek! című kötetében igazság tétetik magyar oldalról, Doru Munteanu Vinerea neagră (Fekete péntek) című kötetében ugyanakkor minden idők egyik legnagyobb igazságtalanságát követik el a román nemzettel szemben – ez a fekete péntek, mely lehetővé teszi azt, hogy a magyar honvédek bejöhessenek Észak-Erdélybe (román szempontból: megszállhassák azt), történetesen 1940. augusztus 30. volt. Wass Albert műve nem sokkal a második bécsi döntést követően íródott, korban jóval megelőzte Doru Munteanu a Ceauşescu-rezsim idején született könyvét. Előbbit nagyon jól ismerték román oldalon is: a háború után a Wass Albert elleni halálos ítélet meghozatalakor az ellene folyó perben is felhasználták hivatkozási alapul – ahogyan azt Ágoston Vilmos írja:

Wass Albert további pályáját két, ellentétes irányban befolyásolta ez a könyve. Egyrészt elindult azon az úton, amelyik a visszacsatolt magyar irodalom díjainak fellegvárába vezetett, ahol politikai hovatartozás alapján, és nem a művek kritikai megítélése során osztogatták az érdemeket, és tovább is arra serkentette az írót, hogy a könnyebbik ellenállás felé haladjon, a nemzeti siker felé, a meghökkentő, romantikus nemzeti konfrontatív giccsirodalom talmi csillogása és örömmámora felé. Másrészt, román oldalról ez a könyve szerepelt a kérlelhetetlen román gyűlölete egyik bizonyítékaként, amiért az író tarthatott attól, hogy egy esetleges vesztes háború után, román oldalról nem számíthat megértésre. Tulajdonképpen ezzel a művével már elkezdődött emigrációja Erdélyből.

(244–245. oldal)

Doru Munteanu műve – legjobb tudomásunk szerint – a magyar olvasóközönség számára jobbára ismeretlen, ahogy a mai román irodalmi életben sem foglal el olyan kimagasló szerepet, mint Wass Albert munkássága magyar oldalon. Sorozatunk következő részében ezekbe a művekbe tekintünk bele.

Felhasznált irodalom

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2011.

Ágoston Vilmos: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. EÖKiK, Budapest, 2007.

L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest 2013

Wass Albert: Jönnek!/Adjátok vissza a hegyeimet! (Két regény egy kötetben). Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1987.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
5 éve 2013. augusztus 30. 20:06
3 Roland2

"Miért is kellene etnikai alapon létrehozni országokat?"

Elég ritka az olyan ország, mely abszolút homogén etnikailag. Az általam említett határokkal rendelkező Magyarország sem lenne az, de széleskörű autonómia jogokat élveznének a nemzetiségek. A probléma az, h. a magát "európai szellemiségűnek" tartó szlovák,szerb és román vezetés még ennyire sem hajlandó, sőt, próbálnak csorbítani a magyarok jogain, tehát nem érdeklik őket más etnikumok érzései. Szerinted nem lenne jobb a határontúli magyarságnak, ha még mindig az anyaországhoz tartoznának - legalábbis többségükben ?

Mellesleg minden népnek joga van saját élettérre, és történelmi példákból láthattuk, hogy az egykori többnemzetiségű államok,birodalmak végül felbomlottak ( Oszmán Birodalom, Szovjetunió, Jugoszlávia, Osztrák-Magyar Monarchia,stb. ) és olykor a népeik közötti feszültségek durva konfliktusokhoz vezettek. Ha úgy vesszük, mindenki inkább a saját házában szeretne élni, nem ?

"Ennyi erővel a Németországba települt magyarok lakásait is Magyarországhoz csatolhatnánk?"

Csakhogy Németor.-ban sokkal kevesebb magyar él, mint a szomszéd országokban, és ők önszántukból ( munkavállalás, jobb megélhetés,stb. ) miatt települtek ki, míg azt a kb. 3 millió határontúli magyart senki nem kérdezte annakidején, hogy akar-e a saját szülőföldjén idegen uralom alatt élni.

"az is arról szólt, hogy fogadjuk be a más nyelvűeket."

Több történész szerint itt István inkább a külföldi szakemberekre és előkelőkre gondolt.

" hanem egy olyan világot vagy értékrendet felállítani, amiben a etnikai kérdés értelmetlen "

A kommunizmusban próbálkoztak hasonlóval internacionalizmus címmel, ami nem igazán működött. A mostani liberális-globalizált EU-ban sem viszonyulnak nagyobb empátiával a kormányzatok a saját kisebbségeikhez ( főként itt a keleti végeken ).

5 éve 2013. augusztus 30. 18:29
2 Xebulon

Miért is kellene etnikai alapon létrehozni országokat?

Ennyi erővel a Németországba települt magyarok lakásait is Magyarországhoz csatolhatnánk? És itt még az sem kérdés, hogy betelepülök, mert a világon ma minden nép betelepülő volt, honalapító egyszer (mi is).

Egy ország miért nem a saját polgárait támogatja és miért szükségszerűen a "többségi etnikumot"? Avagy a többségi etnikum nem egy relatív fogalom, és miért nem lehetne akár településre vagy településrész bontani?

Szemléltetve - szerinted kisebb értékű Magyarországon laknánk, ha Bivanybasznád település Kisráró településrésze úgy döntene, hogy ők ógörögül nemzetséghez tartoznak, és onnantól azt a hivatalos nyelvet beszélnék, boltokon is ilyen felirat lenne, újságot is így vehetnéd meg.

Szerintem annak idején a "Magyar korona" alá tartoztak a területek, tök mindegy volt milyen nyelvű a lakosság. 900 évig tök jó volt így, még István király intelmei (amit most alkotmánynak emlegetnek) az is arról szólt, hogy fogadjuk be a más nyelvűeket.

A kérdésre nem egy nemzeti - etnikai megoldást kellene adni, hanem egy olyan világot vagy értékrendet felállítani, amiben a etnikai kérdés értelmetlen (és lehetőség szerint többi etnikum kiirtása nélkül). Egyik ilyen válasz lehetne az nyílt és átjárható Európai Unió, amely persze ma még nem ad teljes és jó választ.

Technikailag 10-15 éven belül a számítástechnika is választ fog adni a nyelvi kérdésekre, de 30 év múlva biztosan. Én már nem tanácsolom a gyerekemnek, hogy karrierjét tolmácsi pályára alapozza.

5 éve 2013. augusztus 30. 16:24
1 Roland2

Ha nem lett volna trianoni béke, a többségében nemzetiségek által lakott területek valószínűleg úgyis elszakadtak volna, vagy függetlenségi háború által ( Jugoszlávia ) vagy jobb esetben békés úton ( pl. Csehszlovákia vagy Szovjetunió esete ) magyar nemzetiségi politika ide vagy oda ( a nemzetiségek politikusai idővel úgyis mindig csak többet követeltek volna ). Ezért irreális , hogy egyes - sőt, sok - magyarok még mindig a Trianon előtti Magyar Királyság határainak visszaállításáról ábrándoznak.

DE !

Sokkal kevesebb feszültség lenne a szomszéd államokkal , ha a többségében magyarok által lakott területek még mindig Magyarországhoz tartoznának. Persze tökéletes, mindenkinek megfelelő határokat nem lehet létrehozni egy olyan etnikai 'turmixgépben' , mint Közép-Európa, de ha a bécsi döntéseken alapuló határvonalak még mindig léteznének, azok sokkal kompromisszumosabbak, elfogadhatóbbak lennének a most létezőknél , hiszen azok nagyjából az etnikai határokat követték/követnék : így a Felvidék déli, többnyire magyarok lakta része, a Vajdaság északi része és a Székelyföld ( Kárpátalján már nem olyan jelentős a magyarok száma a többi etnikumhoz képest ). Bár valóban drasztikusan hangzik ( viszont csökkentette volna a feszültségeket ) , de az észak-erdélyi románok és a dél-erdélyi magyarok között - az arányokhoz képest - lakosságcserét lehetett volna lefolytatni. Szlovákia, Románia és Szerbia területe kisebb lenne, de hát alapból nem kellett volna annyira mohónak lenniük Trianonnál. Az ottani vidékeken élő szlovákok, románok és szerbek meg mondjuk széleskörű autonómiát élveznének.

Ez az elképzelés sokkal reálisabbnak tűnik: - a magyar etnikum legnagyobb része továbbra is egy közös országban élne

- a környező országok megszabadulnának a "magyarkérdéstől" ( amin még a XXI.században sem akarnak sehogysem javítani www.kronika.ro/kulfold/basescu-pozsonybol-uzen-a-magyaroknak )

- mivel az ország területe nagyobb lenne a mostaninál, a "nagymagyar" hevület is jócskán visszaszorulna