A magyar nyelvű oktatás kezdetei
Új sorozatunkban a magyar nyelvtan tanításának történetét járjuk körül. Az első részben azt a korszakot mutatjuk be, amikor az önálló magyar nyelvű oktatás elkezd kialakulni. Ekkor még a műveltség nyelve elsősorban a latin, másodsorban a német, de már kialakul az igény a magyar nyelv iskolai oktatására.
Sokan teszik fel a kérdést – szülők, tanárok és diákok –, hogy miért olyan nehéz a magyar nyelvtan, amilyen. Miért tűnik úgy, hogy a nyelvi jelenségek néha olyan kategóriákba vannak belepasszírozva, amelyek egyáltalán nem képesek megragadni azoknak a lényegét? A mondatok elemzésénél például hamar kiütközik egy szembetűnő probléma: a magyar hagyományos leíró nyelvtan a magyar nyelv szórendjéről mit sem tanít, a szórendi variációk közötti jelentésbeli különbséggel nem törődik, és azokat ugyanazon szerkezetek különböző nyelvhasználati változatainak tekinti, így a Pista felkelt. és a Pista kelt fel. mondatok elemzése tökéletesen azonos – a hagyományos nyelvtan szerint...
A kérdésre a válasz egészen prózai: az iskolai leíró nyelvtanra a mai napig a saját kialakulásának története nyomra rá a bélyegét. A magyart ugyanis először idegen nyelvként kezdték el tanítani, nyelvtanait pedig a latin és német nyelvtanok mintájára készítették el. Mi pedig, 21. századi tanulók, tanárok és szülők valójában ezt a latin grammatikai örökséget nyögjük a mai napig. Úgy tanulunk az anyanyelvünkről, mintha az egy idegen, általunk nem ismert nyelv lenne.
A magyar nyelvtan tanításának történetét bemutató sorozatunkban megvizsgálunk néhány izgalmas epizódot abból, hogyan alakult olyanná a mai iskolai nyelvtan, amilyen. Az első részben a magyar nyelv tanításának kezdeteit tekintjük át röviden. Az áttekintéssel az a célunk, hogy megmutassuk a mai nyelvtantanítást is nagyon mélyen átható, latinos, grammatizáló hagyomány eredetét, kialakulását.
Hogy volt? – A történelmi háttér
Mária Terézia felvilágosult abszolutizmusának központosító törekvései nemcsak politikai, gazdasági, ipari és közegészségügyi téren, de az oktatásügyben is éreztették hatásukat. Végső soron Mária Terézia és II. József alatt kerül ki az oktatás irányítása a különböző egyházak kezéből, és kerül a magyar közoktatás egységes – „világi”, azaz a mai értelemben állami – irányítás alá. A felvilágosult abszolutista elképzelés szerint az oktatás és az ismeretterjesztés állami érdek, hiszen legkönnyebben az egységes és mindenkire vonatkozó oktatás által biztosítható a fennálló rendi társadalmi viszonyok megőrzése. Ennek megfelelően készül el Mária Terézia uralkodása alatt az 1770-es évek elejétől kezdődően a tanügyi reform.
(Forrás: Wikimedia Commons / Martin van Meytens (1695–1770))
Mária Terézia az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend pénzéből hoz létre egy „tanulmányi alapot” az oktatás tanulmányozására és a tanügyi reform kidolgozására.
Az újítások egyik alapelve, hogy az iskolának az addigi, a latinos műveltséget és a jogászi ismereteket előnyben részesítő, egyházi iskolai gyakorlattal szemben hasznosítható ismereteket kell nyújtania. Például alapot kell adnia a gazdálkodás tudományához (természetrajzot és földmérést kell tanítani), a művészeteknek és különösképpen az irodalomnak nagyobb teret kell biztosítani, ezen kívül – a kor igényeinek megfelelően – helyet kell, hogy kapjon az iskolában a filozófia és a természettudomány tanítása is.
Érdemes megjegyezni, hogy a Ratio Educationist a protestáns iskolák – a Mária Terézia által meghirdetett vallási türelemre hivatkozva – elutasították, ezért az általa képviselt elvek csak a katolikus iskolákban terjedtek el.
Mária Terézia 1775-ben Ürményi Józsefet bízza meg a magyar iskolarendszer átfogó reformjának kidolgozásával. Az új oktatási-nevelési rendszer, a Ratio Educationis 1777-re készül el. Ez biztosítja az oktatás egységes állami irányítását és felügyeletét (tankerületeket jelöl ki, ezek élére tankerületi igazgatókat állít, illetve népiskolai felügyelőket nevez ki), a korban meglévő iskolatípusokat
A korszak iskolatípusai
A kor iskolarendszere három szintre bontható: Az alapfokú oktatást az anyanyelvű népiskola (vagy „kisiskola”) látja el.
Középfokon 3 év grammatikai osztály, majd retorikai és poétikai osztályokból álló kis- és nagygimnázium létezik.
Felsőfokon pedig az akadémia (filozófiai, illetve jogi osztályokkal), illetve az egyetem (alapozó bölcsészeti, majd jogi, vagy teológiai, vagy orvosi fakultásokkal) következik.
megerősíti, határozott szervezeti kereteket biztosít az oktatásnak, rögzíti az egyes iskolafokon megtanítandó tananyagtartalmakat (azaz tanterveket dolgoz ki), a gimnáziumi tantárgyakat hasznosságuk szerint osztja fel kötelező, ajánlott és választható tárgyakra.
A Ratio Educationisban még nem szerepel a magyar nyelv közép-, illetve felsőfokú oktatásának bevezetése – bizonyos értelemben ezzel megtöri a magyar nyelv tanításának az 1730-as évektől számítható folyamatos terjedését. Viszont a német nyelv oktatásának kiemelt szerepet biztosít – ezzel is az egységesítést kívánja szolgálni. Összességében tehát elsősorban a korabeli nemesség érdekeit tartja szem előtt, eszménye közel áll a hagyományos „barokkos” latinos-retorikus műveltséghez, de – mindezek ellenére – a reformok által foganatosított átalakítások egy nem nemes származású, világi értelmiségi réteg kialakulásához is elvezetnek...
Mikortól is tanítják?
A fentiekből látható, hogy a magyar nyelvű oktatás ügye, illetve a magyar nyelv tanításának története a felvilágosodás koráig nyúlik vissza. A pesti egyetemen azonban csak 1791-ben kezdik el tanítani a magyar nyelvet. Az 1791/1792-es országgyűlés által hozott törvény írja elő és szabályozza a magyar nyelv közép- és felső fokú oktatását. Így 1791-től hivatalosan is lehetővé válik a nyilvános ügyek magyar nyelven való intézése, 1792-től pedig külön tantárgyként tanítják az iskolákban a magyar nyelvet. Ettől az évtől kezdődően egymás után, sorra alakulnak meg az egyetemeken a magyar tanszékek: Pozsonyban, Nagyváradon, Zágrábban, Pécsett majd Kassán. Néhány középfokú iskolában is áttérnek már ekkor néhány tantárgy magyar nyelven való oktatására. A magyar nyelv a gimnáziumokban is önálló tantárggyá válik.
Az első gimnáziumi nyelvtankönyv, Rosenbacher Ferenc munkája, Kisdedekhez alkalmaztatott magyar grammatika címmel 1792-ben jelenik meg Besztercebányán . Ettől kezdve folyamatosan látnak napvilágot középiskolai magyarnyelvtan-könyvek és az ezekhez tartozó módszertani segédletek.
A magyar nyelv önálló tantárgyként való tanítását végül a II. Ratio Educationis véglegesíti 1806-ban. Bizonyos szempontból e korszak lezárásának is tekinthető Verseghy Ferenc 1816-ban megjelenő nyelvtana, amely az első hivatalos magyar nyelvtankönyv (amely természetesen még latin nyelven íródott; de a témában németül is publikált).
(Forrás: Wikipédia)
A hivatalos, törvényi intézkedések mellett azonban állandó heves vita kíséri a magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatás ügyét ebben a korszakban. Ezért a magyar nyelv oktatása, iskolai és tudományos használata még sokáig nem válik általánossá. Jellemző adat, hogy a protestáns iskolákban tiltják a magyar beszédet, a magyar nyelv iskolai oktatását feleslegesnek vélik, és oktatásügyi autonómiájukra hivatkozva nem is vezetik be. Szintén a folyamat lassúságát mutatja, hogy a pesti egyetemen működik ugyan a magyar tanszék, de az itt folyó oktatás nyelve még 1826-ban is a latin volt; az egyetemen csak a magyar tanszéken engedélyezik a magyar nyelv használatát. Az egyetemen működő magyar tanszéknek egyébként igen kevés hallgatója van még ebben a korszakban. Szintén jellemző adat, hogy a magyar nyelv tanárai csak 1835-től kerülnek ugyanabba a fizetési kategóriába, mint a többi tanárok, tehát ekkor válnak csak „egyenrangúvá” a többi tanárral. A magyar nyelvű oktatás elterjesztésének utolsó hivatalos állomása az 1844. évi 2. törvénycikk, amely kimondja, hogy az összes iskolai oktatás nyelve a magyar.
A latin nyelv szerepe a korabeli oktatásban
A 18. századi Magyarország kultúráját minden területen a latin nyelv dominanciája jellemzi. Az oktatást is a latin nyelv uralja: csak a katekizmusokat oktatják ekkoriban az anyanyelven. A magyar nyelv használata még az elemi oktatásban is ellenállásba ütközik a latin nyelv dominanciája miatt. Pedig már 1718-ban Bél Mátyás kimondja azt az elvet, hogy először az anyanyelvet kell biztosan tudni, és csak azután lehet idegen nyelveket, így a latint is eredményesen tanulni. És már 1741-ben Maróthi György javaslatot tesz egy magyar nyelven íródó latin nyelvkönyv elkészítésére – ez azonban csak az 1770-es években válik elfogadottá. Mindebből jól látható, hogy a latin nyelv kizárólagossága áthatja az egész korabeli oktatást. A korabeli műveltség alapja a latin nyelv tudása; a Mária Terézia által 1777-ben kiadott első Ratio Educationis még dicsőíti a latinságot, a latint az értelmiség „közös anyanyelvének” tekinti.
Mindezzel szemben áll, hogy ekkoriban az iskolákban elavult tankönyvek alapján tanítják a latin nyelvet. Az iskolában elsajátítható latintudás már nem tudja kielégíteni a kor követelményeit: sem a modern hivatalos, sem pedig az egyre inkább fejlődő tudományos diskurzus elvárásainak nem tud megfelelni. Ez a probléma már igen korán, 1735-ben megfogalmazódik; ettől az időszaktól számíthatjuk a latin nyelv tanítására vonatkozó reformok sürgetését. A latintanítás korszerű igényekhez való alkalmazása elsősorban a jezsuita iskolák érdeme.
A latin nyelv tanításának elavultságával, a kor követelményeinek való meg nem felelésével együtt az iskoláztatást úgy általában is nagyon sok bírálat éri a tekintetben, hogy a grammatizálás miatt elmulasztja a modern ismeretek átadását; a modern ismeretek helyett a nyelvismeretet helyezi előtérbe, amelyről azt állítja, hogy az belépőt jelent a hivatalos és a tudományos élet diskurzusaiba. Ez azonban a felvilágosult abszolutizmus korában már nem érvényes többé: a latin nyelv tanítása már semmilyen praktikus haszonnal nem jár. Ily módon az mondható, hogy a memorizálásra és grammatizálásra épülő latinnyelvtan-tanítás már nem felel meg a kor követelményeinek, elavultnak számít. A kor reformjainak elsődleges célja tehát az oktatott tananyag tartalmának az átalakítása a kor követelményeinek megfelelően. Ez praktikusan az oktatott nem grammatikai tananyag bővítését jelenti a latin rovására.
(Forrás: Wikimedia Commons / John Leech (1817–1864))
A latin nyelv iskolai oktatása ellen felhozott érvek között a korszerűtlenség mellett megjelenik az az érv is, hogy a magyar nyelv iskolai oktatása is elengedhetetlen. A 18. század első felében a cél úgy fogalmazódik meg, hogy a latin tanítása mellett induljon el a magyar nyelv iskolai oktatása, a század második felében azonban már úgy, hogy a latin tanítására nincs is szükség. Azok, akik az anyanyelv iskolai és szélesebb körű használatát, illetve ezzel együtt annak iskolai oktatását szorgalmazzák, háromféle érvet hoztak fel álláspontjuk alátámasztására.
Az első érv szerint azért kell az iskolában magyar nyelven folynia az oktatásnak, mert az minden magyar anyanyelvű diák számára közvetlenül hozzáférhető és megérthető. Nem kell tehát külön időt és energiát fektetni egy idegen nyelv megtanulására; ugyanazt a tudásanyagot az anyanyelven sokkal könnyebben, gyorsabban és tökéletesebben meg lehet tanítani, mint latinul. (Ez a gondolat levezethető Comenius pedagógiai elveiből.)
A második érv azon alapul, hogy a magyar nyelv is képes a tudományok közvetítésére, nemcsak a latin. Így a nemzeti „össztudás” vagy „összműveltség” úgy fejleszthető, hogy minden tudományt az anyanyelven művelnek. (Ennek a nagyszabású programnak a keretében indul el a különböző tudományos és irodalmi művek magyar nyelvre való lefordítása.) Az anyanyelv pedig sokkal szélesebb körben eszköze a gondolkodásnak, ismeretszerzésnek és a kommunikációnak, mint a latin, így az anyanyelvi kultúra szélesítésével, kiépítésével „az egész nemzet csinosodása” érhető el.
A harmadik érv – már a romantikus nyelvfelfogást előlegezve – a magyar nyelvet mint a nemzet megkülönböztető, kiváltságos jegyét tekinti, amely értékénél fogva megérdemli, hogy ugyanolyan szinten kezeljék, mint a latint vagy más nyelveket. E felfogás szerint csak a történelem szerencsétlen alakulása az oka annak, hogy a magyar nyelv (még) nem alkalmas arra, hogy a modern tudomány és irodalom megszólalhasson rajta, nem pedig a magyar nyelv „barbársága” vagy „fejletlensége” ennek az oka. A magyar nyelv ebben a felfogásban a nemzeti különállás jele, kifejezője, ily módon szimbolikus jelentősége is van.
Sorozatunk következő részében már közelebb megyünk az iskolákhoz, és megvizsgáljuk a korabeli nyelvtanoktatás gyakorlatát, illetve azt, hogy ez hogyan illeszkedik a korablei nyelvi-ideológiai mozgalmak gondolatrendszerébe.
Felhasznált irodalom, további olvasnivaló
Margócsy István (1996): Magyar nyelv és / vagy irodalom. Egy tantárgy kialakulása és változásai. BUKSz, 1996/1., 45-52. o.
Margócsy István (2005): A magyar nyelv jelenléte a 18. századi iskoláztatásban. In: Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből. (Szerk.: Bíró Ferenc) Argumentum Kiadó, 2005. 71–152.
Mészáros István (1988): Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948. (Általánosan képző középiskolák). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
Pukánszky Béla – Németh András (1995): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995