12 ok a kételkedésre
Vajon igaz-e az általunk olvasott tudományos hír? Ha nem értünk a kérdéshez, nehéz eldönteni. Van azonban néhány fogódzó, mely segíthet. Elmondjuk, mikor érdemes mindenképpen gyanakodni.
Az senkit nem lep meg, hogy a tudományos hírek között számtalanszor találunk sületlenségeket – nem feltétlenül brit tudósoktól. Természetesen végzetét a nyelvtudomány sem kerülheti el. De honnan tudja az egyszerű, nyelvészetileg nem képzett olvasó, hogy az általa olvasott hír legalábbis kamugyanús? Ebben az ügyben sietett a nagyközönség segítségére Johanna Laakso, aki 12 pontban összegyűjtötte, milyen hírtípusok, kulcsmondatok esetén kell fenntartásokkal kezelni a a nyelvekről szóló, tudományosnak mondott híreket. Lássuk tehát a listát! (Az indoklásokat helyenként módosítottuk, rövidítettük vagy bővítettük.)
1. Szókincs Guinness-szemszögből
Erősen gyanakodhatunk, ha olyasmit olvasunk, hogy „x nyelvben y szó van (z-re)”, „x nyelvben nagyon sok/kevés szó van (z-re)”, „x nyelvben több/kevesebb szó van (z-re), mint y nyelvben” stb. A nyelvek szókincse nyitott, bármikor át lehet venni új szavakat – az sem mindegy, hogy a számoláskor figyelembe vesszük-e a nyelvjárási és a szlengszavakat, szakkifejezéseket, vagy csak az olyan közhasználatúakat, melyeket mindenki ismer és használ. Ráadásul az ilyen típusú kijelentésekkel gyakran valamelyik nyelv „gazdagságát” szeretnék bizonyítani – ezek azonban romantikus érzelgések, nem tudományos megállapítások.
(Forrás: Wikimedia Commons / Morabito92)
2. A leghosszabb szó keresése
Ez is játéknak jó, tudományosan semmi jelentősége. Persze a nyelvek szerkezeti különbségeiből is fakad, hogy mennyire hosszú szavakat lehet velük alkotni (azért itt se feledkezzünk meg arról, hogy ez a szó fogalmának definíciójától is függ!), de az extrém hosszú szavak alkotása amúgy is mesterkélt játék, és a határokat inkább az egyes beszélők (időben is változó) emlékezőképessége határozza meg, mint a nyelv tulajdonságai.
3. Nincs arra szó, hogy...
Gyakran olvashatunk olyasmit, hogy „x nyelvben nincs szó z-re”. Az, hogy a kijelentés igaz-e, megint csak függhet attól, hogy mit nevezünk szónak. Ráadásul a nyelvről ez nem sokat mond, hiszen bármelyik átvehet vagy alkothat egy szót az adott jelentésben. Bármilyen nyelven kifejezhetünk bármit – ha máshogy nem, hosszadalmas körülírással –, de nem kell meglepődni, ha egy fekete-afrikai nyelvben nincs szó a hóra. Amikor megismerkednek a hóval – agy legalább hallanak, olvasnak róla –, akkor átveszik egy európai nyelvből vagy alkotnak rá valami olyan kifejezést, mint „fehérvíz” vagy „esődara”. A példa is mutatja, hogy az adott esetben összekeverik a nyelv tulajdonságait a kultúra jellemzőivel. Ráadásul az ilyen kijelentéseket gyakran megcáfolni is könnyű.
4. Nincs megfelelője annak...
Ez a kijelentés az előző fordítottja: nem azt állítja, hogy egy nyelvnek nincs szava valamire, hanem azt, hogy csak annak az egy nyelvnek van. (Ne felejtsük el, itt is az az alapprobléma, hogy mi a szó.) Gyakran találkozhatunk vele „amit nem lehet lefordítani” formában is. Ráadásul az állítások sokszor nem is igazak, például az egyedülállónak hirdetett német Schadenfreude pontos megfelelője a magyar káröröm (vagy a finn vahingonilo, hiszen tükörfordítással számtalan európai nyelvben elterjedt).
Az is kérdés, hogy mit tekintünk egy szó megfelelőjének egy másik nyelvben. Mennyire pontosan kell megfelelni? Stílusában is? Mondhatjuk-e, hogy a magyar baracknak nincs más nyelvben megfelelője? Hiszen aligha találunk még egy nyelvet, ahol ugyanazt a szót használják ’őszibarack’ és ’sárgabarack’ jelentésben is... Vagy egyedülálló-e a magyar alma, mert jelenti azt is, hogy ’nincs’?
(Forrás: Wikimedia Commons / Tael / GNU-FDL 1.2)
5. Egyedülálló!
Nem ritkán futhatunk bele az „x nyelv egyedülálló, mert sehol a világon nincs más nyelv, melyben az y jelenség meglenne”. Az ilyen állítások már csak azért is igen bátrak, mert a világon jelenleg beszélt nyelvek – melyek számát 6000 körülire becsülik – nagy része egyáltalán nincs leírva. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy nem tudunk olyanról, hogy hogy ugyanaz a jelenség meglenne.
Természetesen itt is felmerül a kérdés, mennyi eltérés lehetséges, hogy még mindig ugyanarról a jelenségről beszélhessünk. Több finnugor nyelvben van tárgyas ragozás, de mindegyikben másképp működik – de nem pontosan ugyanúgy működik a magyar nyelvhasználók között sem.
6. Nyelv és írás
Számos esetben tapasztalhatjuk, hogy a az írást összekeverik a nyelvvel. Elég megnézni a Wikipédia szócikkeit: ha egy nyelvről csak egy bekezdés olvasható, akkor az a nyelv írásrendszeréről szól. A valóságban azonban a nyelvnek nem sok köze van az íráshoz: a nyelvek nagy részének nincs írásbelisége (amelyiknek van, a legtöbbnek legfeljebb néhány száz éve, miközben nyelvek több tízezer éve léteznek), és egy-egy nyelvhez bármikor lehet többféle írásrendszert is kötni (gyakran többet is alkalmaznak: a magyar esetében a latin betűs mellett, ha jelentőségében el is törpül, ma valamilyen értelemben mégis él a székely írás).
Amikor egy anyuka azt mondja, hogy a gyermeke „még nem tudja szépen kiejteni az r betűt”, vagy valaki arra panaszkodik, hogy a másik motyog, „elnyeli a betűk felét”, azt természetesnek vesszük, de ha egy cikkben hangok helyett betűkről olvasunk, akkor sejthetjük, hogy valami nincs rendben. (Tulajdonképpen a hang és a fonéma fogalmát is illene megkülönböztetni, de a fonéma annyira ismeretlen fogalom – annak ellenére, hogy nyelvtanórán szó esik róla –, hogy még a nyesten sem merjük használni.)
Johanna Laakso ide sorolja azokat az eseteket is, amikor lelkes amatőrök „ősmagyar rovásírásként” azonosítanak mindenféle karcolást, amely némi jóindulattal a székely írás betűire emlékeztet. Mindezt persze anélkül, hogy a szöveget – már ha egyáltalán tényleg szöveg, nem sorminta – valóban elemeznék, és megpróbálnák értelmezni. Az pedig nem érdekli őket, hogy a hasonlóság általában abból ered, hogy kemény felületre hasonló vonalakat lehet jól rajzolni.
(Forrás: Yarmouth County Museum)
7. Rétestészta a múltba
Ez az a hiba, amikor például a tízezer évvel ezelőtti magyar nyelvről olvashatunk. Tízezer éve még nem volt magyar nyelv, és a magyar nyelv néhány évszázaddal ezelőtt sem olyan volt, mint ma. Ide sorolhatóak az olyan tévedések is, amikor több ezer éves kapcsolatok vagy ősi rokonság bizonyítékának tartanak olyan szavakat, melyek jól dokumentálhatóan később keletkeztek (például olyan nyelvújítási szavak, amelyekről még azt is tudjuk, ki alkotta őket).
8. Forradalmi áttörés!
Forradalmi áttörésekről különösen a nyelvrokonsággal kapcsolatban olvashatunk. A szenzációszagú kijelentések mindig gyanúsak, a történeti nyelvtudománnyal különösen kell vigyázni, főleg, ha a kutatásokat olyanok végezték, akiknek nem ez a szakterületük. Az európai nyelvek történetét már a 19. század óta intenzíven kutatják, igen valószínűtlen, hogy megjelennek olyan kutatási eredmények, melyek mai ismereteinket radikálisan átírják.
Amire még érdemes figyelni, hogy a nyelvrokonság nem azonos a hasonlósággal: amennyiben azt látjuk, hogy a cikk azzal érvel két nyelv rokonsága mellett, hogy mennyi hasonlóság van közöttük, akkor nem szabad komolyan vennünk a fejtegetéseket.
Bonus track
Itt kell megemlítenünk egy további gyanús motívumot. Ha egy kutató forradalmi felfedezéseit először nem szaklapban publikálja, hanem a sajtóval osztja meg, akkor valószínűleg nem vehető komolyan. Hasonló eset az, amikor olyan kutató nyilatkozik, akit „a saját szakmája nem ért meg”, ezért fordul a szélesebb olvasóközönséghez. Gyanúra adhat okot, ha néhány kutató ugyan nagy megértéssel viseltetik egymás iránt, de véleményük alapvetően különböző, sőt egymást kizáró. Az ilyeneket a valódi szakmából való kiszorulásuk tartja össze, nem az, hogy tudományos álláspontjuk hasonló.
Természetesen mindez nem jelenti, hogy ne lehetnének olyan kutatók, akiknek eredményeit csak később ismeri el a szakma. A valódi újítók azonban jellemzően szakmájuk módszertanát, a kutatás hangsúlyait, szempontjait újítják meg – ezek pedig a nagyközönség számára kevésbé izgalmasak.
9. Régi és új nyelvek
Ha eltekintünk az olyan mesterséges nyelvektől, mint például az eszperantó, akkor minden nyelv története az idők ködébe vész. Éppen ezért az olyan kijelentések, mint hogy „a baszk Európa egyik legősibb nyelve”, vagy hogy „az ukrán fiatal nyelv” teljesen értelmetlenek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ziko / GNU-FDL 1.2)
10. Helytelen terminológia, homályos megfogalmazások
Ha egy cikkben azt olvassuk, hogy „a z fölé helyezett pont a fémfúró zúgásához hasonló hangzást kíván”, már sejthetjük, hogy értelmetlen hadoválásról van szó. Azt az információt kívánja átadni, hogy a ż betű a [zs] hangot jelöli (a lengyelben), de abban sem lehetünk biztosak, hogy a mondat megalkotója értette-e, mit is ír valójában.
Ha érdekel bennünket egy téma, akkor nem árt megtanulni a hozzá kötődő alapvető kifejezéseket. Ha például valahol finnugor elméletről, alapnyelv helyett ősnyelvről, finnugrisztika helyett finnugorizmusról olvasunk, vagy ha a nyelvtörténeti kutatásokat egyszerűen nyelvészetnek nevezik, vagy Kunda-sigiri helyett Kunda Sungirit ír, biztosak lehetünk benne, hogy a szerzők nem ismerik azt, amiről beszélnek. Hasonlóképpen figyelmeztető kifejezések a nyelvhelyesség, a romló nyelv vagy a nyelvi értékvesztés, de az is, ha valaki az idegen szavak beáramlásának veszélyére (vagy bármiféle veszélyre) figyelmeztet. Amikor pedig valaki azzal áll elő, hogy vannak, akik szándékosan próbálják elaltatni a veszélyérzetet, hogy a nyelvet elpusztítsák, az már igen súlyos problémára utal.
11. Nyelv, nép és kultúra keverése
Hátterében az az elképzelés áll, hogy az azonos nyelven beszélők azonos kultúrájúak és azonos géneket hordoznak, és mindezen tulajdonságaikban élesen elkülönülnek más csoportoktól. Tipikus esete, amikor genetikai vizsgálattal szeretnék megerősíteni vagy cáfolni a „finnugor elméletet”, vagy régészeti kultúrákat mai népekkel és nyelvekkel kapcsolnak össze. (Természetesen az összekapcsolás lehet tudományos, ha írásos leletekre épül, vagy ha más forrásaink vannak a lakosság nyelvére nézve.)
12. Kalevalizmus
Johanna Laakso arra hívja fel a figyelmet, hogy sok finn hajlamos úgy tekinteni a Kalevalára, mint az ősfinn hit és őstörténet dokumentumára. A Kalevala a 19. század romantikus légkörében Elias Lönnrot íróasztalán született, ráadásul nem is finn, hanem karjalai népköltészeti anyag alapján. Példaként egy közelmúltban megjelent cikket említ, mely az eposz Louhi nevű hősnőjének, „Pohjola asszonyának” alakjára alapozva azt állítja, hogy Észak-Karjalát valaha női uralkodók irányították. Csakhogy Louhi alakját Lönnrot találta ki, az eredeti népköltészeti anyagban semmiféle északi gazdaasszonynak nincs nyoma.
(Forrás: Wikimedia Commons / Akseli Gallen-Kallela (1865–1931))
A magyaroknál e jelenség megfelelőjének a középkori krónikák dokumentumértékében való hitet tarthatjuk. Ezek természetesen fontos dokumentumok, de nem abban az értelemben, hogy a bennük leírtakat szó szerint el kell hinnünk. A bennük leírtak után évszázadokkal később keletkeztek, gyakran ismert toposzokat húznak rá a szereplőkre, és megalkotásukat elsősorban pillanatnyi politikai érdekek diktálták.
Hasonlóan téves elképzelés, hogy azért, mert Gárdonyi sok történelmi dokumentumot megvizsgált, amikor az Egri csillagokon dolgozott, az ott leírtak történelmileg hitelesek. Nem nyújt történelmileg hiteles képet a két világháború közötti katonaiskolák életéről az Iskola a határon, a református lánykollégiumok háború alatti életéről az Abigél – még akkor sem, ha jelentős azon részletek száma, melyek megfelelnek a történeti valóságnak. A regényeket azonban elsősorban a művészi igény formálja, és csak külön kutatásokkal deríthető ki, mi volt a művek valós alapja. Ha egy regényt egy írás az alapján értékel, hogy abból mennyi mindent megtudhatunk egy bizonyos történelmi eseményről, akkor egészen biztos, hogy sem a történettudományhoz, sem az irodalomtudományhoz nem ért a szerzője.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (105):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Fejes László (nyest.hu): Jó, akkor mindketten fogjunk egy óangol, egy mai angol és egy izlandi nyelvtant és egyenként számoljuk meg az igei és névszói ragokat. Az elég jól mérhető, hogy az angol alaktan csontig lecsupaszodott, ezzel szemben az óangol és az izlandi gazdag ige- és névszóragozással rendelkezik, megkülönböztetett nyelvtani nemekkel, erős-gyenge ragozással, ragozási osztályokkal. Az utóbbi két nyelvben alany, tárgy, birtokos és részes eset található, többes számban külön ragokkal, mint a latinban. A határozott névelőnek, a személyes-, a mutató-, a vonatkozó-, birtokos-, a kérdő névmásoknak szintén külön alakjai vannak szám, nyelvtani nem és eset szerint. A mai angolban a személyes névmásnál maradt meg néhány alakváltozat. Az izlandinak is vannak újításai nyelvtan terén, pl. a határozott névelő a szavak végére jön, de az alaktan terén így is sokkal közelebb van az óangolhoz, mint a maihoz, láthatólag.
"Miért, szerinted mire alkotnak az izlandiak új szavakat?" De az új szavak új fogalmakat jelölnek és ugye a kultúra változásait kizártuk a nyelvi szempontok megítélésénél. De hagyjuk ezt az időutazós dolgot. Gondolom az angol szókincs esetében is elég jól mérhető, hogy hány százaléka germán, latin, illetve egyéb eredetű. Az angol ebből a szempontból is jobban eltávolodott germán gyökereitől.
’animail’-djur (svéd)-Dyr(dán)-dier(holland)-das Tier(német)
’dog’-hund-Hund-hond-der Hund
stb. ezek elég alapvető szavak
"A „normann kor” nem nyelvészeti terminus" Valóban, legyen középangol kor, bár a "normann kor" többet elárul a nyelvet ért hatásokról. De nem ez lett volna a lényeg, hanem, hogy a nyelvek tagolása nem mindig önkényes, bizonyos időszakok meghatározóbbak a nyelv változásában, pl. az angol ennek az időszaknak a végére nyerte el maihoz már hasonlító formáját.
A 4.-as pontnál a cikk utal rá, hogy a lefordíthatatlanság csak legenda, mert a nyelveknek megvan a lehetősége, azaz a nyelvi eszközeik, hogy szükség esetén lefordítsák az adott fogalmat. De sok fogalom nem a nyelvtani különbségek miatt nem fordítható pontosan, vagy nem elég hatásosan, hanem mert a célnyelv beszélői között a fogalomnak nincs jelentősége, vagy értelmezhetetlen, vagy sokkal több szó fejez ki egy fogalmat, apró különbségekkel a cél vagy a kiinduló nyelvben. Ha szó szerint lefordítok valamit, aminek nincs jelentősége vagy értelme a célközönségnek az felér azzal, mintha nem fordítottam volna le, ezért egyszerűsítenek sokszor fordításnál vagy hagynak ki részeket. Ilyen alapon van, „amit nem lehet lefordítani”.
@csakegyvélemény: „Mindegy, hogy a nyelvészetnek nincs módszere a mérésére, az egyikre nyelvre az anyukája sem ismerne már rá, a másikról pedig nem nehéz kitalálni, hogy honnan jött.” Ha a felismerhetőség és fel nem ismerhetőség között éles különbség van, azt nyilván lehet mérni. Csakhogy ez az éles különbség (pl. az angol és az izlandi vonatkozásában) csak a te fejedben létezik, fogalmunk sincs arról, mit szólna egy ezer évvel ezelőtt élt izlandi vagy angol nyelvének mai változatához.
„ Nyilván, mert homályos lenne számára a fogalom” Miért, szerinted mire alkotnak az izlandiak új szavakat?
„Ezzel ellentétben a fordíthatóságnál nem kis szerepe van a kulturális különbségeknek, így itt nem lehet kijátszani az adut, hogy "ez nem nyelvészeti kérdés".” Ki mondta, hogy a fordíthatóság mindig nyelvészeti kérdés?
„az angol a normann kor során” A „normann kor” nem nyelvészeti terminus.
@Fejes László (nyest.hu): "Tehát távolodtak az eredeti nyelvtől, csak más irányban" Ha egy nyelv lecseréli a szókincsének a nagy részét, mint az angol, illetve az alapnyelv szavaiból alkotja újjá, mint az izlandi, ott nem csak a változás irányáról, hanem a mértékéről is van szó. Mindegy, hogy a nyelvészetnek nincs módszere a mérésére, az egyikre nyelvre az anyukája sem ismerne már rá, a másikról pedig nem nehéz kitalálni, hogy honnan jött.
"Nem döntené el a kérdést. Egy honfoglaláskori magyar sem érti jobban, hogy irodalom, mint azt, hogy literatúra" Nyilván, mert homályos lenne számára a fogalom (bár kevésbé elvont fogalmaknál a már számára ismert szótőből kikövetkeztetheti), de ha egy számára ismerős világot bemutató szöveget kellene megértenie, nem kétséges, hogy az általam hozott példából az izlandit vagy angolt értené jobban, mondjuk egy teuton lovag (jó, az csak 7-800 év). Te írtad, hogy a kulturális különbség nem nyelvészeti kérdés, akkor összpontosítsunk az utóbbira.
Ezzel ellentétben a fordíthatóságnál nem kis szerepe van a kulturális különbségeknek, így itt nem lehet kijátszani az adut, hogy "ez nem nyelvészeti kérdés".
A nyelvkorok önkényes tagolásáról: az angol a normann kor során alapvető változáson ment keresztül, ez már nem csak terminológiai kérdés, vagy önkényes korszakolás. Azért olyan az angol amilyen, mert akkor bizonyos hatások érték. Az sem önkényes időpont, hogy a magyar elődjét beszélő emberek elváltak a nyelvrokonok őseitől, ez tette lehetővé az önálló fejlődését.
Géki: A „gumiszabályt” nem értem: 1. bármeddig nyújtható, vagy ellenkezőleg, 2. a szakítószilárdság úgyis határt szab neki? „Humán agyat” nem – csak tudományos kritériumokat ismerek.
A további gondolatmenetet a 86. hozzászólásom előzi meg. „NYELVTANOK”, 2000 évvel ezelőtt, még csak archaikus (egészen más) formában léteztek, és még így is csak a bő írásbeliséggel jellemzett nagykultúrákban. A nyelvtanok bevonása a 3-4000 ezer évnél régebbi ÉS „államszervezet” nélküli populációk nyelvének vizsgálatába – tudománytalan. Az archaikus nyelvtani sajátságokat azonban a hivatalos nyelvészet még soha nem kutatta – nem ismeri).
A szavak kialakulása. A legősibb, de ma is használt hangcsomagok még NEM szavak, hanem „elvont fogalmak” voltak. A nyelvtanokat megelőző beszéd pillanatfelvételeket: tájképet, indulatot, akciókat, életszükségletek lelőhelyét, stb. hangosított ki. A beszéd az emberi fajnak a külvilágról szerzett, genetikusan beírt tapasztalatait kiabálta, locsogta (víz), morogta, sustorogta vissza – aminek semmi köze nem volt a populációk geográfiai közelségéhez. (Nem kellett sehonnan átvenni őket). Látásközelben az élőlény gesztikulál is, de a hangos beszéd pont nem a látásközelre, hanem az információ továbbvitelére, közlési lánc kialakítására szolgált. Az információ azonnal elkülönül a megfigyelés idejétől és helyétől. (Értsd: a beszélő legtöbbször nem arról beszél, amit JÉ! ott és abban a pillanatban észlel.)
Összefoglalom: nincs értelme feltételezni, hogy a legősibb tő- és alapszavak (a legrövidebb hangcsomagok) külön alakultak volna ki a nyelvekben. Nincs értelme feltételezni azt sem, hogy ezeket valahonnan valahova „át kellett adni”.
***
A ma ismert, bármilyen jellemzők által behatárolt nyelvek kialakulásának kronológiájuk VAN. A biztosan „friss” (pl. törökféle, modern szláv, újlatinok, angol, német, stb. nyelvek garantáltan újkoriak – minimum évezredekkel fiatalabbak, mint a gyöknyelvek. (Ehhez ismerni kell a gyöknyelv definícióját.) Tehát az alapszókincset tekintve (ehhez az alapszókincs definicióját kell ismerni) nincs értelme egy gyöknyelvnek a „friss nyelvekből”, vagy akár egymásból! átvett „jövevényszavairól” beszélni.
@bloggerman77:
gondolkodás helyett dogmaszajkózóknak:
kuss kussol kushad
→ cseh. kušuj (kušovat) → szlov. čuš (čušať)
→ ném. kuschen
A történelem szemléletem:
www.irodalmilap.net/?q=cikk/bel-ar-iii
és ennek a IV-VI. folytatása.
@bloggerman77: Mert mi közben elfelejtettük! :D
@bloggerman77: Ismerem őket! :D
@bilecz:
„Csak a végkövetkeztetésük sántít, mert a történelmi tények nem igazolják náluk a nyelvi "elméletüket"!”
Ez eléggé egybeesik a Helsingin Sanomat – nak, Adam Hyllested doktori értekezéséhez írt cikkének állításával:
„A cikk azt állítja, hogy az összehasonlító nyelvtudománynak politikai dimenziója is van: a saját nép felsőbbrendűségét hangsúlyozza. Ezzel a politikai dimenzióval hozza összefüggésbe a cikk azt is, hogy a finnugor nyelvek sokat kölcsönöztek az indoeurópaiakból, a finnugorok kultúráját és technológiai szintjét elmaradottabbnak tartották.”
@Krizsa:
Az általad felsorolt „összehasonlító nyelvészet kritériumai” nekem így elsőre elég gumiszabályoknak tűnnek, de ha semmi mást nem is, azt már megtanultam az itt eltöltött rövidke idő alatt, hogy az én „racionális természettudományos agyam” – kicsit másképpen működik, mint ami a „humán tudományokhoz” szükségeltetik. Ezért a hallottakat megpróbálom egy kicsit „rágcsálni” mielőtt „elhirtelenkedném” – a megértésüket.
Viszont valahol olvastam egy igen érdekes mondatot:
„A türk és indoiráni nyelvek – jelentős hatást gyakoroltak a magyar nyelv szókincsére. Viszont a lexikai kölcsönzésekkel élesen szembeállítható az a tény, hogy a nyelv szórendjére, és nyelvtanára, ezen idegen nyelvek alig gyakoroltak hatást.
Jómagam, ezt a mondatot valamiféle megerősítésnek éreztem, a „jövevényszavak” értékelésében meglévő „ellenérzéseimnek”. De mintha ez ellentmondana a Te „gyöknyelvészeti” téziseidnek. Persze ha félreértettem valamit ..bocs...megvan az esélye…
@bilecz:
Ha egy szó pl. türk eredetű, de a szlávból került a magyarba, akkor az szláv jövevényszó :)
Amúgy vicces, hogy mennyire nem tudsz kibékülni a sajt őseiddel, a Google-ba beírod, hogy Bilets (angol átírásban a neved) akkor egy csomó emberre jön ki találat, akik - ukránok. :)))))
@bilecz: Ha valakit meglepne, hogy miért idézek Max Vasmertől, a válaszom az, hogy a szláv jövevényszavaink eredetét itt lehet legrészletesebben megtalálni. A 20. századi magyar nyelvészek szerintem kissé elkényelmesedtek (a korábbiakhoz, pld. Bálint Gáborhoz képest) és az árpád-kori helyneveink eredeztetésénél megálltak a személyi eredetnél, a szláv nyelvben is fellelhető magyar szavaknál pedig a szlávnál, ahelyett, hogy végigelemezték volna az összes fellelhető forrást. A szláv nyelvészek ezt kénytelenek voltak megtenni, mert a magyart nem fogadhatták el (a nyilvánvaló kivételektől eltekintve). Csak a végkövetkeztetésük sántít, mert a történelmi tények nem igazolják náluk a nyelvi "elméletüket"!
@szigetva: Itt találsz "pálkát" is: Слово: паґлка,
Ближайшая этимология: паґлица, укр. паґлка, паґлиця, др.-русск. палъка, палица, ст.-слав. палица ·Јbdoj (Супр.), болг. паґлица, сербохорв. па?лица "палка, посох, полено", словен. paґlica "палка, посох, перекладина", чеш. раliсе "дубинка", слвц. раliса, польск. раља "дубина", раљkа, раliса.