Nincs is tárgyas ragozás a finnugor nyelvekben?
A tájékozatlanság magabiztossá tesz, így a hozzá nem értők bátran javítják ki a szakembereket. Viszont annak sincs feltétlenül igaza, akinek éppen igaza van. Sőt, az első pillantásra meggyőzőnek tűnő érvek is szertefoszolhatnak, ha próbának vetjük alá őket. A tények pedig makacs dolgok.
Az olvasói levelek mindig érdekesek, különösen, amikor laikus érdeklődők vesznek észre vélt vagy valós hibákat szakemberek írásaiban. Mégiscsak bosszantó az az érzés, hogy „ez a pasi ezzel keres olyan sok pénzt, de én mégis jobban tudom”! Az olvasó tehát tollat ragad, és ír. Ezt tette dr. Sziray József is, aki Nádasdy Ádám egy írására reagált.
Levelében dr. Sziray Nádasdy két „tévedés”-ére mutat rá. Szerinte téves Nádasdy azon állítása, hogy „A magyar f-nek a finnben p felel meg (fej, fa, fazék: finnül pää, puu, pata), tehát a magyar és a finn is rokon”. Ebben nagyjából igazat is adhatnánk dr. Sziraynak, hiszen erről a kérdésről korábban mi magunk is írtunk, lényegében azt, amit dr. Sziray is. Csakhogy Nádasdy szövege nem erről a kérdésről szól, és az adott problémát éppen hogy érinti, szinte csupán emlékezteti az olvasót arra, amit feltételezése szerint amúgy is tud. Természetesen lehet pontosítani az ilyen kijelentéseket, de ez kb. olyan, mintha valaki megemlítené, hogy Angliában fonttal lehet fizetni, mire valaki kijavítaná, hogy nana, természetesen azért ott is előfordul, hogy más pénzegységgel fizetnek, helyesebb lenne azt mondani, hogy a font a hivatalos fizetőeszköz, de nem ám akármilyen font, mert hanem az angol, de elfogadják a skót fontot is, viszont az egyiptomit nem, és az különben sem font, hanem pound.
A másik állítása dr. Sziraynak, hogy a szabályos hangmegfelelésekre (az ő szóhasználatában: „következetes hangváltás”) nem lehet a nyelvrokonság tényét alapozni. (Nyilván lehet, mindazok ellenére, amit leír.) Abban igaza van, hogy a nyelvtant is figyelembe kell venni, de nem úgy, ahogy ő képzeli. A fontos az, hogy a nyelvtan elemei között legyenek olyanok, melyek történetileg levezethetőek legyenek egy közös alapnyelvből. Ez viszont egyáltalán nem jelenti, hogy a mai rokon nyelvekben a nyelvtani elemeknek akár hangalakilag, akár funkciójukban meg kell egyezniük. Levelét dr. Sziray a következő szavakkal zárja:
Ide tartozik például a magyar egyik eredeti jellegzetessége, a tárgyas ragozás, ami a finnugor nyelvekben egyáltalán nem létezik. Hát bizony, a jelek inkább arra utalnak, hogy nyelvünkben „egyedül vagyunk".
Egyelőre ne foglalkozzunk a tényállítással, vizsgáljuk meg csupán az érvelés módját: ha egy nyelvnek van egy „jellegzetes” (bármit is jelentsen ez) nyelvtani vonása, ami nincs meg egy másik nyelvben, akkor a két nyelv nem lehet rokon. Rossz hírünk dr. Sziray számára, hogy a tapasztalat nem ezt mutatja.
Az angol és a német rokonsága eléggé feltűnő, de a németnek igen jellegzetes vonása, hogy a névelőt ragozzák: ez az angolban teljességgel lehetetlen. A németben három nem van, ami megvan az angolban is, de az utóbbiban – néhány kivételtől eltekintve – csak a biológiai nem jelölhető, míg a németben az élettelen dolgokat jelölő szavak is lehetnek hím- vagy nőneműek. Mindkét nyelvben három nem van, míg a skandináv nyelvekben csak kettő. Ezek tehát aligha rokonok – ha dr. Sziray érvelését követjük.
A szláv nyelvek egyik jellegzetes vonása a gazdag névszóragozás – ám ez hiányzik a bolgárból, ahol csak néhány névmásnak van esetragozása. A bolgár tehát bizonyára nem szláv nyelv dr. Sziray szerint. Az újlatin nyelveknek pedig már az elnevezésük is hibás, hiszen ezekben sincs gazdag névszóragozás, míg állítólagos ősükben, kac-kac, volt. Arról nem is szólva, hogy a legtöbbjükben csak két nem van, míg a latinban három volt, na, ennyit ér a Nádasdyak tudománya!
A tények makacs dolgok
Hagyjuk hát dr. Sziray érvelési módszerét, összpontosítsunk tényállításra. Levélírónkat aligha vádolhatnánk meg tényfetisizmussal, hiszen tárgyas ragozás több finnugor nyelvben van, így a magyar legközelebbi rokonaiban, a manysiban és a hantiban, továbbá a mordvin nyelvekben is. Sőt, valami hasonlót az északi szamojéd nyelvekben is találunk. Az viszont igaz, hogy a tárgyas ragozás ezekben a nyelvekben különböző.
A fő különbség az, hogy míg a magyarban a tárgyas ragozás csak a tárgy határozottságára tud utalni, addig az obi-ugor nyelvekben és a mordvinban utalhat a tárgy számára (egyes, kettes vagy többes) is. (Azaz más alak felel meg a magyar hozom alaknak, ha egy, két vagy több dolgot hozok.) Különbség az is, hogy míg a magyarban más végződéseket kapnak az alanyi és tárgyas ragozású alakok (hoz-ok vs. hoz-om, hoz-sz vs. hoz-od stb.), addig a manysiban a végződések ugyanazok, de külön jelei vannak a tárgy számának (egyszerűsített átírással): tot-ég-um ’hozok’, tot-il-um ’hozom (azt)’, tot-ijag-um ’hozom (azt a kettőt)’, tot-ijan-um ’hozom (azokat)’, tot-ég-en ’hozol’, tot-il-en ’hozod (azt)’, tot-ijag-en ’hozod (azt a kettőt)’, tot-ijan ’hozod (azokat)’ stb. (Az utolsó esetben a második személyre utaló n összeolvad a több tárgyra utaló n-nel.) A hanti ilyen szempontból átmeneti esetet képvisel, mert a végződések itt általában (de nem mindig) azonosak az alanyi és a tárgyas ragozásban, de egyes számú tárgy esetén a tő és a végződés között nincsenek olyan jól elkülöníthető, és több-kevesebb szabályossággal megjelenő elem, mint a manysiban.
(Forrás: Fejes László)
A mordvin nyelvek tárgyas ragozása méginkább különbözik a magyartól, mert azt is képes jelölni, hogy a tárgy milyen személyű. A magyarban az első és második személyű tárgy mindig határozatlan: lát-sz (*lát-od) engem/minket, lát (*lát-ja) engem/minket/téged/titeket, lát-unk (*lát-juk) téged/titeket stb. – az obi-ugor nyelvek ilyenkor is tárgyas ragozást használnak. A magyarban kivételes eset az, ha az alany egyes szám első személyű, de a tárgy második személyű: lát-lak téged/titeket. A mordvinban viszont egy halom ilyen alak van. A mordvin tárgyas ragozásról korábban már írtunk, így ezt tovább nem részletezzük.
(Forrás: Fejes László)
Míg az ugor és a mordvin nyelvekben a tárgyas ragozás harmadik személyű tárgy esetén arra utal, hogy a tárgy határozott (bár finom különbségek ebben is vannak), az északi szamojéd nyelvekben egészen más helyzetet találunk. Itt ugyanis egyszerűen másképp ragozódnak a tárgyas, mint a tárgyatlan igék – a tárgyas igék mindig tárgyasan ragozódnak, akár határozott a tárgyuk, akár nem. Az északi szamojéd tárgyas ragozás részleteiben ezúttal nem merülünk el.
(Forrás: Fejes László)
Honnan ez a zűrzavar?
Mi az oka annak, hogy a tárgyas ragozás egyes uráli nyelvekben igen fejlett, de nagyon különböző, míg más uráli nyelvekben teljesen hiányzik? Nos, a nyelvtörténészek azt a magyarázatot találták, hogy azért, mert az uráli alapnyelvre egyik sem volt jellemző! (Sajnáljuk, dr. Sziray!)
Az uráli alapnyelv idején az lehetett a helyzet, hogy egyedül harmadik személyben, harmadik személyű tárgyra utalt a tárgyra. Egy korábbi lát azt-szerű szerkezetből, a két szó összeolvadásával jött létre a ’látja’ jelentésű szó, melyet egy ideig csak akkor használtak, amikor a mondatban nem volt kitéve a tárgy. Egy másik lehetőség, hogy a lát azt [a] kutyát-szerű szerkezetből jött létre a látja [a] kutyát típusú szerkezet. Esetleg a két fejlődés párhuzamosan is lezajolhatott.
(Forrás: Fejes László)
A rendszer azonban így aszimmetrikus volt: első és második személyben nem lehetett utalni a tárgyra, a harmadikban viszont igen (pontosabban csak akkor, ha az alany és a tárgy is harmadik személyű volt). A nyelvek fejlődésében gyakran megfigyelhető az a tendencia, hogy a beszélők valamiféle rendszerszerűségre törekszenek, és eszerint alakítják a nyelvet. Ebben az esetben két lehetőség volt: kiterjeszteni a tárgy jelölését az első és második számú alanyú igelakokra, ill. az első és második személyű tárgyra, továbbá a különböző számú alanyok mellett a különböző számú tárgyakra is. Az ugor és a mordvin nyelvek esetében ez a folyamat különböző szintre jutott, az északi szamojéd nyelvek esetében pedig a ragozás már nem azt jelölte, hogy milyen tárgya van az igének, hanem egyszerűen azt, hogy tárgyas.
(Forrás: Fejes László)
Az érdekes az, hogy ennek nyoma maradt olyan finnugor nyelvekben is, melyekben nincs tárgyas ragozás. A tárgy jele a *-s [sz] volt, a magyarban, bármennyire furcsa is, ennek nyomát őrzi a -ja/-i végződés. Ennek nyoma más nyelvekben is kimutatható, még ha ma más is a funkciójuk. A mariban például két ragozási típus van, és ezek egyes szám harmadik személyben éppen abban különböznek, hogy az egyikben a toldalék végén š [s] van. (Az azonban ma már mindkét ragozási típusba tartozhatnak mind tárgyas, mind tárgyatlan igék.) A permi nyelvekben a funkciója úgy változott, hogy az -s [sz] végű alak a jövő időt jelölte. A komiban a mai napig csak harmadik személyben lehet megkülönböztetni a jelen és a jövő időt, az udmurtban viszont a régi első és második személyű jelen-jövő idejű alakok jövő idejűek lettek azáltal, hogy új jelen idejű alakok fejlődtek ki. Ez azonban már egy másik történet.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (19):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Szerintem téves az a megállapítás, hogy
"..a magyarban a tárgyas ragozás csak a tárgy határozottságára tud utalni,.. ".
Mivel megkülönböztetünk határozott, határozatlan, és általános eseteket, úgy gondolom, hogy inkább ezek a vonatkozások meghatározók..
A tárgyaknak van minősége és mennyisége, amik egyaránt megjelenítődnek a különböző nyelvekben.
A magyar a "sok, kevés, valamennyi, pontos számszerűségű valamilyen egységben (db, kg, l, m) " megadott "tárgyat" határozatlan ragozású igével közelít meg.
A "tárgy" minősége (víz, szén, levegő és így tovább) magát az igét határozza meg. (pl. a vizet nem megeszem, szenet nem iszok!, levegőt nem alszok!).
Mivel a "tárgy vonzatai" minőségre és mennyiségre eltérő jellegűek, ezért meglehetősen nehézzé teszik a "tárgyas" ragozás alkalmazását.
Példa erre az eszik és iszik igék ragozása, ahol szerintem az egyszerűség kedvéért az Esz1. személyű esetben a tárgyas ragozást "megváltoztatták", pedig az teljesen megfelel(t) az általános tárgyas igeragozásnak!
Mivel a tárgyak félesége meghatározza a hozzájuk köthető igék alkalmazását, azonos csoportot képeznek, függetlenül attól, hogy hány darabról van szó.
Ha egy adott csoportból (féleségből) kiemelünk valamennyit, tetszőleges mennyiséget, akkor határozatlan igeragozást alkalmazunk. Ha mind (vagy minden egyes, ha nem folyadék, vagy levegő, vagy gáz) kiemeljük, akkor az az adott egységnyi féleségre határozott igeragozást alkalmazunk.
Az ikes igék jelentőségét abban látom, hogy a folyamatok (fizikai, biológiai, pszichológiai) elindításakor, vagy spontán elindulásakor a pillanatnyi "eredmények visszacsatolását" lehetővé teszi, és ez igaz fordított irányban is. Az ilyen működés a jövő (ami a magyarban csak érintett jelenség) bizonytalanságát csökkentheti..
Nem tartom elavultnak sem a "tárgyas" igeragozást, sem az ikes igéket.
Szerintem a nyelvek sokszínűsége, ahogy a cikk is bemutatja, nagyon fontos, és meg kéne őrizni. Mindegyik más szemszögből "nézi" a világot, és próbálja minél jobban nyelvileg is kifejezni.
Nem egészen ide illik, de mikor a nyelvek kialakulásáról, ősnyelvekről gondolkozik valaki, szerintem nem csak az emberek közötti "kommunikáció"-ra kéne fókuszálni, hanem arra, hogy a környező világról aktuálisan kialakított képet, és a kapcsolatos emberi gondolatokat mind meg kéne őrizni, amennyire csak lehetséges, mert a nyelvek "diverzitása" a világról komplex képet nyújt, míg ha egy két nyelvet őriz meg a világ, az a gondolkodásunkat beszűkíti, és félre viheti..
@Roland2: A Chrestomathia Vogulica (CV) szójegyzéke, amely sokszor utal az etimológiára, semmit nem jelez a <toti> igénél. Az EWUng és Zaicz a m. <tojik> ige második etimológiájánál utal a tavdai vogul <tōl-> ’holen; (el)hoz’, az osztják <tu-> ’holen, bringen; hoz’, a finn <tuo-> ’hoz, hord, vezet, visz’ igére, amelyre az uráli <*toγe-> ’hoz, visz, ad’ rekonstrukciót adja. Az ászaki nyelvjárásokra alapozó CV. ugyanezt az igét <tūli> ’bringen; hoz’ formában hozza. Mivel mind a <-l>, mind a <-t> igeképző a vogulban, feltételezem, hogy a <toti> és a <tūli> mögött ugyanaz a tő lehet eltérő képzővel. — A m <tojik> másik etimológiája török.
Van a CV.-ben <tot> ’ott’ névmás is szintén etimológia nélkül. Az EWUng. és Zaicz szerint ennek <to-> töve a <*to> alapnyelvi távolra mutató névmás, amely a magyar <to[va]> szóban, ill. a finn <tuo> ’az’ névmásban is fennmaradt. A <-t> végződése pedig a ugor lokatívusz, amely a magyar <[o]tt>-ban található.
Ennek a manysi tot szónak (tőnek) van magyar rokona vagy megfelelője ?
@fakir: „They are always accepted by traders in Scotland, and often in other parts of the United Kingdom. However, some people outside Scotland are unfamiliar with the notes and they are sometimes refused.[16] Institutions such as clearing banks, building societies and the Post Office will readily accept Scottish bank notes. Branches of the Scottish note-issuing banks situated in England dispense Bank of England notes and may not dispense their own notes from those branches.[17] Modern Scottish banknotes are denominated in pounds sterling, and are exactly the same value as Bank of England notes;” (en.wikipedia.org/wiki/Banknotes_of_the_pound_sterling#Everyday_use_a)
Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy ennyire szépen illusztrálta azt a jelenséget, amelyről a cikkben szóltam.
@LvT: "Magamban számolgattam: a finnben talán még a magyarnál is több <-t(V)>-s toldalék van.
:)) Ami azt illeti
itat: juottaa
de iszik: juoda
ezért vettem bele az írásomba a "műveltető" t-jét.
Nyelvészt persze bosszanthat ha valaki nem-nyelvész a fantáziáját túlságosan elengedi, mint pl. én, ebben az ügyben, de szerintem néha jól jön egy kis intuíció. A t-nek esetleg valami nyomatékosító szerepe lehetett valamikor.
"van. pl. E/2, T/3 személyrag, névszói többes nominatívusz, elatívusz, ablatívsz, abesszívusz, részint partitívusz, névmási tárgyrag, részint 1. infinitívusz, befejezett melléknévi igenév, -sti határozóképző, passzívum."
Fenti felsorolást bele kell illesztenem az "elméletembe".
(És persze köszönöm.)
@bibi: Költészet van minden nyelven, de ha más nyelvű költészetet hallasz, csupán a hangzás alapján nem fogod értékelni. A költészet inkább szemantikai síkon hat, mint fonetikain.
A gügyögés pedig kimondottan nem a nyelv része. A csecsemőket a hangfekvés fogja meg, nem maguk a nyelvi hangok.
Magamban számolgattam: a finnban talán még a magyarnál is több <-t(V)>-s toldalék van. pl. E/2, T/3 személyrag, névszói többes nominatívusz, elatívusz, ablatívsz, abesszívusz, részint partitívusz, névmási tárgyrag, részint 1. infinitívusz, befejezett melléknévi igenév, -sti határozóképző, passzívum. S még lehet, hogy a lista nem is teljes.
@LvT: Köszönöm ezt is, nem gondolom hogy ellentmondana annak amit magam gondolok. A hangoknak kell, hogy legyenek hangulati vonatkozásaik, ha nem így lenne nem lenne sem költészet, sem anyai gügyögés, stb. A magyar nyelv fonetikai és nyelvtani (ragozós) rendszerében a t-nek az általam sejtetett kifejező szerepe felerősödhetett. Más finnugor nyelvekben gyenge maradt, más nyelvcsaládba tartozó nyelvekben szóba sem jöhetett, (pl. mert nem ragozósak, avagy szeretik a kemény szóeleji mássalhangzó-torlódást, stb). De mivel a spekulációból egy idő után elég, ezért itt befejezem.
@bibi: Az indulatszavas idők és a magyar nyelv között többezer éves hiátus van. Legalábbis Saussure óta világos, hogy a nyelvi jelek alapvetően nem motiváltak.
A primer alapnyelvi toldalélok készlete meglehetősen csekény volt, így az egészbe bele van kódolva a pilszémia, majd a homofónia. A magyarban a <t> dúsult fel egy kicsit, más nyelvben pedig más, a finneknél mondjuk talán az <n>. Nincs ok, amiért a magyart kiemeljük a többi nyelv közül más, mint az egocentrizmus (ezt ismerjük jól, erre vagyunk szemzitívek, a többit nem vagy kevésbé).
Amúgy a <-t> jeles múltidő egészen recens fejlemény a magyarban, és ha jól emlékszem, alapvetően török befolyást sejtenek mögötte.
@LvT: Köszönöm. Valami halovány ösztönöm azt súgja, hogy a múlt idő, a tárgyeset, a helyhatározó, sőt a műveltető (itat) t-jei egyazon forrásból erednek (talán még az indulatszavas időkből) - valami "megállapítás", "leszögezés", "nyomatékosítás" nyelvi kifejezéséből. Bocs. Persze lehet, hogy ez valamiért a magyar nyelvben fejeződik ki a legjobban.
@bibi: >>mi a helyzet a tárgyraggal (mármint a finnugor nyelvekben)? Van e köze az itt/ott - (azon)helyt - Győrött t-jeihez?<<
Rédeinél azt a véleményt olvasom, hogy az alapnyelvben mind a tárgyeseti <-*t>, mind mindkét helyhatározói (ablatívuszi, ill. lokatívuszi) <-*tA> a <*tV> ’ez; az’ mutató névmásból agglutinálódott. Ebből a szempontból lehet köze egymáshoz: de ez csak közvetett, mert az alapnyelv leánynyelvei már független elemként örökölték.
Az, hogy mind a tárgyeseti, mind a lokatívuszi <-t> ~ <-tt> meghatározó szerephez jutott, már önálló magyar sajátosság, hiszen a magyarban generalizálódott az eredetileg vélhetően csak névmási akkuzatívuszt jelölő <-t> tag (vö. finn <minu-t> ’engem-et’), illetve a lokatívuszi <-t(t)> produktivitása ugor sajátosság (bár vö. finn <ny-t> ’most’). Nem tartom lehetetlennek azonban, hogy a m. <-t(t)> elavulását az általánossá váló <-t> tárgyrag homofóniájának elkerülése okozta.