Új helyesírás: a felelősség kérdése
Az interneten található „helyesírási hibák” nem feltétlenül az oktatás alacsony színvonaláról árulkodnak. Sokszor inkább a szabályozással van a baj.
„Ha valaki a saját szakterületén olyan hibát követ el, aminek aztán más issza meg a levét, azt műhibának hívjuk” – ezt Szilágyi N. Sándor monda 2014. április 24-én, a kolozsvári XXIV. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszuson a a helyesírás szabályozásával, illetve az iskolai nyelvtanoktatással kapcsolatban. Szilágyi N. a helyesírás szabályozási hibáival kapcsolatban két példát említ.
(Forrás: T. Koós Imola / maszol.ro)
Az egyik a különb, különbözik, különböző, különbség stb. szavak írásmódja. Ezeket eredetileg mb-vel írták (külömb, külömbözik, külömböző, külömbség), egészen addig, míg a nyelvészek fel nem fedezték, hogy a külömb történetileg a külön melléknév középfokú változata (ma úgy mondanánk szabályosan: különebb – ez furcsának tűnhet, de van másabb is, pedig a két melléknév jelentése hasonló), és a helyesírás szabályozói ki nem találták, hogy akkor a „szóelemzés elve” szerint kell írni. Ez azonban értelmetlenség, hiszen a külömb és a külön a nyelvhasználók tudatában elszakadt egymástól, és külön terhet jelent, hogy meg kell jegyeznünk: nem a kiejtés szerint írandó. Ráadásul az ilyenek vezetnek az olyan hibákhoz, mint az enber és a szonbat.
A másik kérdés a személyragos igekötők írása (rámförmedt, rámragadt, rámtehénmkedett): ezeket a helyesírási szabályok szerint az igétől külön kell írni. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a helyesírási szabályok alapját képező nyelvtanok szerint az igekötők nem toldalékolhatóak, tehát személyrag sem kapcsolódhat hozzájuk. Ha pedig látszólag mégis igekötőhöz kapcsolódik a személyrag, akkor az nem is igekötő, hanem névmási határozószó, azt meg nem írjuk egybe az igével. A nyelvhasználók intuíciója azonban ettől jelentősen eltér, hiszen annak ellenére többségében egybeírják az ilyen szerkezeteket, hogy a szabályok éppen az ellenkezőjét írják elő.
Az már csak a hab a tortán, hogy a rosszul megalkotott helyesírás végül magát a nyelvészt is megtéveszti, így aztán a szótárakban az ad (ruhadarabot valakire) és a ráad vagy a hederít (rám, rád, ránk, rátok, rájuk) és a ráhederít külön szóként jelenik meg a szótárakban. Ez pedig különösen a hederít esetében abszurd, az ugyanis rá vagy személyragozott változata nélkül elő sem fordul.
A jelenlegi szabályzat kapcsán a felelősség kérdése nem abban merül ki, hogy a változások között (sok értelmes mellett) mennyi az értelmetlen, hanem az is, hogy a szabályozók nem nyúltak hozzá azokhoz a kérdésekhez, amelyekhez igenis hozzá kellett volna nyúlniuk. Ezekről a problémákról tudhattak, mégsem foglalkoztak velük. Mivel az elkövetkezendő évtizedekben aligha lesz újabb helyesírási szabályzat, néhány generáció tovább fog szenvedni a magyar helyesírás káros hagyományaival.
A videó megtekintését a szórakoztató előadásmód és a remek példák miatt mindenképpen ajánljuk.
Szilágyi N. Sándor oldalainkon külön sorozatban tárgyalta a helyesírás érzékeny pontjait, külön szólva az észszerűen-típusú írásmódról, a dz kérdéséről, az egybe- és különírás problémájáról, illetve az új helyesírási szabályzat kibocsátásának körülményeiről, illetve arról, hogy hogyan kellene jó helyesírási szabályzatot készíteni.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (21):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@szigetva: 11
"Nekem pl. a "tódít" jelentése misztikum", a "tódul" párjának tűnik,.."
Tolsztoj neve jut eszembe erről.
Ha a "tólni (népiesen:tóni-->"helyes írással" :tolni" szó töve , akkor egyrészt:
-Mint késztetés-eredmény szópár:
"tószt (-->jelentése:pl. ünnepeken mondanak sokszor vicces beszédet)/ tód(t) (Jelentés: 1/ foltoz, 2/ kiegészít pl. pénz összeget, vagy mondani valót (néha "túl is lőve a célon". )
-Ha az "eredmény oldali szó", a "tód" válik "további késztetéssé", akkor "tódít" lesz, aminek "eredmény" párja szerintem is a "tódul".
Más kérdés az, hogy ha valaki tódít, és jókat, vagy "hajmeresztőket" mond, akkor mások köréje "tódulnak".. :)
Záróvizsgákon tapasztalom – sokszor ül ott egy anyanyelvi is kettőnkkel, hármunkkal és a nyelvi produkciót is értékelnünk kell –, hogy néha máshogy ítéljük meg a klienst. Az anyanyelvi meg van elégedve, mi, nem anyanyelviek meg nem, vagy fordítva. Abban legtöbbször még egyet értünk, mit tolt el a vizsgázó, de a súlyában nem mindig.
@El Vaquero: " Lehet csak én nem tudok elég jól magyarul..."
Szerintem ha meg tudod kérdezni mi az a kaspó akkor elég jól tudsz. A szókincs nagysága nem egyenlő a nyelvtudással, az inkább a meglévő szókincs használata, a többi beszélővel kompatibilisan (kompatibilisen?).
Én eléggé sokáig azt hittem hogy a "szögvas" olyasmi mint a "biliacél", vékony gyenge anyag amit szöggel is át lehet kalapálni, nem kell fúrni, ilyesmi. De a "szaknyelvi beszélőkkel" jót mulattunk ezen a félreértésemen. :)
Nem tudom mennyire UL de a történet szerint egyszer egy illető egyik évfolyamtársát küldte be maga helyett a spanyol nyelvvizsgára. Azon az alapon hogy bár magyar szülők gyermeke, 18 éves koráig spanyolországban élt, ott is járt iskolába, csak ismeri a nyelvet... hát a rigó ucai jedi-tanács nem így gondolta, a dublőr pedig mikor megbuktatták kiesett a szerepéből és kiosztotta őket hogy ők mennyire nem is tudnak spanyolul...
@szigetva: köszi, ez jó:) a családon belül elszigetelt volt ezzel, de szélesebb körben, úgy látszik, nem volt egyedül korántsem
@szigetva: Tudom, sőt, nem is csak a nyelv, hanem minden más, amit emberi érzékekkel érzékelünk és jelentést tulajdonítunk neki. (Épp erről olvasok most egy könyvet egy holland nyelvésztől.)
@Sultanus Constantinus: Az az alapvető tévedés, hogy a nyelv az a beszélőktől függetlenül valahol plátói módon lebeg. Ehhez az ideához képest volna "hülyeség", amit a nagymama mond. De valójában a nyelv sehol nem lebeg, kizárólag a beszélők elméjében létezik. A nagymamáéban is! Ha valaki azt hiszi, hogy a föld lapos, az valódi hülyeség, mert ezt a tényt tudjuk empirikusan cáfolni. Ha valaki azt hiszi, hogy az a nagyszájú pasi az esküvőn a "vőfény", azt nem tudjuk cáfolni, hiszen csak a beszélők összességével tudjuk összevetni, ott meg (ha hihetünk a G adatainak) ez a nézet 10%-ot képvisel. De akárha csak a nagymama nővére véli úgy, az is pont annyira a nyelv része.
@szigetva: Nekem az volt a kedvencem, mikor egy tévében is közvetített országgyűlési vitában az egyik képviselő "komplexus"-nak nevezett egy épületcsoportot, aztán nem értette, min mulat annyira a Tisztelt Ház :)))
@szigetva: A "professzor emirátus" az az arab akadémikus? :D
@jan: @szigetva: Egyébként ez nem egyedi és nem is csak magyar jelenség a ritkán használt szavak vonatkozásában. Az én nagymamám (Isten nyugosztalja) is mondott mindenféle hülyeséget, főleg az idegen szavak okoztak neki nehézséget. Egyébként pont így keletkezik a népetimológia jelensége, hogy az emberek nem értik a ritkán használt szavakat és számukra értelmes, hasonlóan hangzó elemekkel helyettesítik őket részben vagy egészben.
@jan: A hölgy nem volt egyedül a Google a "vőfély"-re (most nekem) 169,000, a "vőfény"-re 16,900 találatot ad. (Ld még "professzor emirátus", "pilátesz a krédóban", stb.)
@szigetva: eszembe jutott erről nálunk egy családi sztori, amikor a szó hangzását nem sikerült pontosan ellesni. Nagymamám nővére már jóval 80 fölött járt, amikor véletlenl kiderült, hogy a vőfély szót ő világéletében úgy tudta és úgy mondta, hogy "vőfény". Teljesen meg volt rökönyödve, hogy mindenki más szerint az vőfély kellene hogy legyen:)
Nyilván kiskorában félrehallotta (félreelemezte, hiszen "fény" szó van, "fély" szó nincsen), azóta úgy használta, de mivel viszonylag ritkán előforduló szó, ráadásul az eltérés a szó végén van, meg ezek a nazális dolgok amúgy is bizonytalanok, szóval évtizedekig senki nem vette észre, hogy máshogy mondja, és nem javította ki.
Kevésen múlott, hogy úgy élje le az életét, hogy ez az egyedi megoldás se neki, se másnak ne tűnjön fel soha: ő azt hitte, a világ is vőfényt mond, a világ azt, hogy ő is vőfélyt, pedig-pedig:)
@El Vaquero: Ez mindig is így volt: csecsemő korunk óta (vagy tán még korábbról?) figyeljük a többiek beszédét és próbáljuk kitalálni, mi mit jelent. Nyilván egyre kevesebb új szó van, de mindig lesz. A nagyanyámnak a szelfit kellett megtanulnia. Néha nem mindig sikerül pontosan ellesni egy-egy szó használatát, ha sokan kezdik el máshogy használni, akkor módosul a jelentése (az "alkalmasint"-ot pl. a legtöbben 'alkalmanként, alkalomadtán' jelentésben használják). Nekem pl. a "tódít" jelentése misztikum, a "tódul" párjának tűnik, de sokszor nem így használják (leginkább a szépirodalomban). A kaspó megvolt, de világosan emlékszem, hogy felnőttként találkoztam vele először.
@Untermensch4: szerintem jópár magyar megbukna ilyen nyelvviszgán, de anno rendszerváltozás után, mikor ezek a vizsgák bejöttek, akkoriban lehetett hallani, hogy más nyelvek anyanyelvi beszélőit is húzták meg egy-egy ilyen vizsgán. Persze morbid, mert még az is furcsa lenne, ha egy anyanyelvi beszélő átmenne a vizsgán, de csak épp hogy, gyenge pontszámmal, holott az anyanyelvi szintnél nincs magasabb szint. Jó, igazából van, a professzionális anyanyelvi beszélő, pl. színész, bemondó, szónok, előadók, írók, irodalmárok, stb., de ezt csak nem várják már el egy átlagos nyelvtudást mérő vizsgán. Azóta csak az a fejlemény, hogy egyes nyelvvizsgákat nem tehet le anyanyelvi beszélő, ha jól tudom.
Egyébként meg furcsa, mikor anyanyelvi beszélőként találkozik az ember egy új szóval, amit a többi anyanyelvi beszélő természetesen használ. Most olvastam egy IT fórumon azt a szót, hogy kaspó (virágtartó, cserép, ha eseteg más se tudná). Már eleve az is furcsa, hogy egy ilyen fórumon ilyen szót használnak, de a legmorbidabb az volt benne, hogy a többség annyira megszokott módon használta ezt a szót, mintha valami alapszó lenne, ami a 100 leggyakoribb szó között van. Lehet csak én nem tudok elég jól magyarul, de azért szíven ütött. Azelőtt meg emlékszem, mikor először olvastam a nemtelen szót. Azt hittem, hogy valakinek vagy valaminek nincs neme, közben meg a nemes ellentéteként használták.
@Untermensch4: Hidd el, ez minden más nyelvnél így van. Tőlem néha meg szokták kérdezni, hogy helyes-e egy-egy példamondat, ami spanyol tankönyvkben szerepel, mert gyanús nekik, hogy anyanyelvi beszélő nem mond olyat. És általában jó a megérzésük. Ezzel szemben a nyelvvizsgateszten valószínűleg az lenne a helyes.
(Lásd pl. www.elmexicano.hu/2016/09/ne-parazzunk-elutazni-hosszu-idore.html )
Nemrég mutattak nekem középfokú magyar nyelvvizsga-kérdést. Négy mondat közül kellett (volna) kiválasztani a "helyeset". Kettő változat teljesen jónak tűnt, egy elég jónak hogy hétköznapi helyzetben ne a mondatszerkezet hanem csak az esetleges akcentusa "árulja el" hogy nem anyanyelvi beszélő alkotta volna, egy meg "teljesen magyartalan" volt.
Legalább kiderült hogy "szabályzat szerint" nem is tudok magyarul... jó lenne rájönni milyen nyelven is beszélek... :)
@Sultanus Constantinus: nem értek egyet. Minek egy átlag embernek szóelemzés? Nyugodtan lehet fonetikusan írni, bár ezt óvatosan jelentem ki, mert szerintem a legtöbb embernek egy teljesen következetes fonetikus írás még nehezebb is lenne, mint a mostani szabályzat. A szóelemzéssel egy fontos dolgot vesztünk, elektronikus szövegekben a könnyű, toldalékmentes kereshetőséget.
@Aurevol: tudom, hogy régi komment, de mindenképp reagálnék rá. Nem mérvadó, hogy az anyanyelvet használók mit éreznek helyesnek. Olyan nincs, hogy helyes vagy helytelen. Helyesnek maximum azért éreznek egy alakot, akár írva vagy kiejtve, mert azt verték beléjük iskolában, és tudják, hogy az a társadalmi elvárás, különben tanulatlannak, primitívnek lesznek bélyegezve. Mindenesetre természetes, összefüggő beszédben a magyarok 99%-a külömb-nek ejti a szót magát, a maradék kb. 1%-on osztozik a külömbb ejtés, és néhányan az íráskép, téves iskolai nevelés hatására mondanak hasonulásmentes különb-böt.