„Senki a világon nem tud magyarul?”
Szilágyi N. Sándor nyelvész neve ismerős lehet olvasóinknak. Most egy vele készített remek interjút ajánlunk, amely az Új Magyar Szó Online-on jelent meg.
Sokszor írtunk már arról itt a nyesten, hogy miért nincs értelme megkülönböztetni abszolút értelemben helyes és helytelen beszédet, hogy miért tévednek óriásit a nyelvművelők, amikor a kihalástól féltik a magyart, vagy hogy miért nem kell rettegni az idegen kifejezésektől vagy éppen a szlengtől. Tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy a nyelvvel és a nyelvhasználattal kapcsolatos félelmek – amelyeknek egy jó részét az anyanyelvi nevelésünknek, másik részét pedig a preskriptív, azaz előíró szemléletű nyelvi ismeretterjesztésnek köszönhetjük – élénken jelen vannak a tudatunkban, és nagyon nehéz őket onnan kiűzni.
Pedig időről időre nagy nyelvészeink is megfogalmazzák szemléletes példáikat és érveiket a nyelvművelés kártékonyságáról, a nyelvek kihalásáról, változásáról, a nyelvváltozatok egyenrangúságáról. Nagyon örülünk annak, és büszkék vagyunk rá, hogy ők kisebb-nagyobb rendszerességgel a nyesten is közzé teszik írásaikat. Olvasóinknak már ismerős lehet Szilágyi N. Sándor, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar és általános Nyelvészeti Tanszékének nyelvésze, aki talán az egyike azoknak a nyelvészeknek, akik teljesen közérthetően és nagyon szórakoztatóan írnak és beszélnek a magyar nyelvről.
Most olvasónk figyelmébe egy vele készült interjút ajánlunk, amely az Új Magyar Szó Online-on jelent meg még 2013 őszén. T. Koós Imola sok izgalmas nyelvi kérdésről és tévhitről faggatja a professzort. Más mellett körüljárják annak a kérdését, hogy mi nevezhető helyesnek és helytelennek, és mi nem:
A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni. [...]
E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv. Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.
(Forrás: T. Koós Imola / maszol.ro)
Azt is igen egyszerűen megfogalmazza Szilágyi N., hogy mit jelent tehát jól beszélni egy nyelvet, vagy jól tudni az anyanyelvünket: éppen nem az egységességet!
A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk.
Egy erdélyi nyelvész szájából pedig különösen hitelesek azok az érvek, amelyek a nyelvvesztés valós és nem valós veszélyeivel kapcsolatosak.
A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.
Az interjúban a nyelvész sok szemléletes példával teszi világossá, miért nem érdemes félni bizonyos nyelvváltozatok, szavak, kifejezések használatától. És miért kell visszautasítanunk azt, ha ezért bármelyikőnket megbélyegzik.
Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával.
Ilyen és ehhez hasonlóan frappáns megfogalmazásokat olvashatunk Szilágyi N. Sándortól az Új Magyar Szó Online remek interjújában. Érdemes átkattintani!
Olvasnivaló