Szabadon vagy fedésben?

Az angol helyesírásnak kifinomult módszerei vannak arra, hogy jelölje egy magánhangzó hosszú vagy rövid voltát. A különbség egy macska és Cate Blanchett közt egyetlen néma betű. Miért dupláz a fitt nagyi?

Az átírásról: most nem megyünk annyira apró kiejtési részletekbe, mint a legutóbb, de a rövid e és a különbségét jelöljük az átírásban is: [e] és [æ]. Az utóbbi nyíltabb, mint a nyugat-magyarországi nyelvjárásokban az ember [æmber] első magánhangzója.

Legutóbb átvettük, hogy az angol helyesírásban miért jelöljük a magánhangzókat a várttól sokszor eltérő betűkkel, miért [í] az e (pl. metre [mítör] ’méter’), [éj] az a (pl. able [éjböl] ’képes’) és [áj] az i (pl. life [lájf] ’élet’). Ráadásul nem is mindig, hiszen máskor meg [e] az e (pl. metric [metrik] ’mérce’), [æ] az a (pl. Patrick [pætrik]) és [i] az i (pl. live [liv] ’él’).

A dolog nyitja, hogy az angol helyesírás roppant konzervatív, a középangol kor óta alig változott. Eközben természetesen a kiejtés járta a maga útját: a hosszú magánhangzók többnyire záródtak, a rövidek meg nyíltak. Az eredetileg zárt hosszú magánhangzók nem tudtak hová záródni, ezért azok is nyíltak.

Az még elfogadható, hogy egy nyelv e betűvel jelöli az [í]-t, végülis a magyarban is az [s]-t jelöljük az s-sel, miközben Európában mindenki más tudja, hogy ez a betű az [sz] jele. Az már kellemetlenebb, hogy ugyanannak a betűnek felel meg hol hosszú, hol rövid magánhangzó: metre [mítör] ’méter’, de metric [metrik] ’mérce’ stb.

Egy betű, több hang

A nyelvészek az újlatin nyelveket román nyelveknek hívják (az újlatin nyelvek kutatása pedig a romanisztika), Románia hivatalos nyelve az ő szóhasználatukban a rumén.

Sok román nyelvben (pl. francia, spanyol, olasz, rumén) a c betű is rendszeresen két hang egyikét jelöli. Mássalhangzó-, valamint a, o, és u betű előtt [k]-t, e és i (esetleg y) előtt viszont nyelvenként más-más magánhangzót, pl. [sz]-t vagy [cs]-t. (A magyaros latin kiejtésre is ugyanez áll, csak ott [c] az e és i előtti ejtés: lat. cantor > magy. kántor, lat. colonia > magy. kolónia lat. arcus > magy. árkus, de lat. Cæcilia > magy. Cecília.) Miközben az angol pl. a hollanddal, svéddel, némettel együtt germán nyelv, ebből a szempontból ugyanúgy viselkedik, mint az újlatin nyelvek, aminek az oka a több évszázados francia nyelvi fölény a középkori Angliában.

Vagyis megoldható, hogy ugyanaz a betű egyszer ezt, máskor azt a hangot jelölje, csak arra kell ügyelnünk, hogy ez a betű környezetéből kiderüljön. Ha belegondolunk, az n betű is jelölheti a [ny] hangot, pl. ha gy követi (pl. hangya [hanygya]).

Már a latinok se

Ugyan a latinban is fontos volt nyelvi szempontból a magánhangzó-hosszúság megkülönböztetése, a helyesírásban nem alakult ki ennek a jelölése. A latin betűket átvevő európai nyelvekben különböző módokon oldották meg a hosszúság jelölését (ahol erre szükség volt).

A csehben pl. mellékjel került a hosszú magánhangzót jelölő betűkre, ezt a mintát követte a magyar és a szlovák helyesírás is (pl. cseh rolník [rolnyík] ’paraszt’, szlovák strážnik [sztrázsnyik] ’őr’). A finnben duplázták a betűket, alkalmazott ilyesmit a középangol is (pl. boot [bót] – ma [bút] – ’csizma’, deep [dép] – ma [díp] – ’mély’).

A svéd modell

A svéd helyesírás ugyan használ két mellékjelet, de ezek a magánhangzók eltérő minőségét jelzik: az å ajakkerekítéses, [o]-szerű [a], az ä a fentebb emlegetett [æ], az ö pedig a magyarhoz hasonlóan az [ö] jele.

A svéd mássalhangzókat a szokásnak megfelelően röviden írjuk itt át.  Dél-Svédországban így is ejtik, északabbra hosszan, de ez az előző magánhangzó hosszából kikövetkeztethető: ha az rövid, a mássalhangzó hosszú és fordítva.

A magánhangzók hosszúságát az őket követő mássalhangzók számával jelzi a svéd helyesírás. Ha egy magánhangzó-betűt legfeljebb egy mássalhangzó-betű követ, akkor hosszúnak, ha több, akkor rövidnek ejtendő: pl. far [fár] ’apa’, de katt [kȧt] ’macska’ (az [ȧ] az [á] rövid párja), hus [húsz] ’ház’, de hund [hund] ’kutya’, gå [gó] ’megy’, de åtta [ota] ’nyolc’, söt [szőt] ’édes’, de böcker [böker] ’könyvek’.

Ez a jelölési mód azzal függ össze, hogy a nyelvekben általában inkább a nyílt (magánhangzóra végződő) szótagokra jellemző a hosszú magánhangzó, a zárt (mássalhangzóra végződő) szótagokban jellemzően rövid magánhangzót találunk: pl. kóma, de komp, gomba; tőke, de tönk, tönköly (az utóbbiak nem lehetnek hosszúak: *kómp, *gómba, *tőnk, *tőnköly). Természetesen nyílt szótagban pl. a magyarban lehet rövid is a magánhangzó: koma, töke.

Amikor a megszokott módon szótagolunk, a szóvégi mássalhangzót az őt megelőző magánhangzóval együtt az utolsó szótag részének vesszük. A svéd helyesírás nem így tesz, hiszen ha a szó végén egyetlen mássalhangzó-betű áll, az előtte levő magánhangzó hosszú: far [fár] ’apa’, hus [húsz] ’ház’, szemben a katt [kȧt] ’macska’, a hund [hund] ’kutya’ és az åtta [ota] ’nyolc’ magánhangzójával, amelyeket két mássalhangzó-betű követ.

A magyar helyesírás nem a következő mássalhangzók révén jelöli a magánhangzók hosszúságát. Vegyük észre azonban, hogy a magyarban is két mássalhangzó kell ahhoz, hogy ne forduljon elő előttük hosszú magánhangzó: komp, gomba, zöld, köldök. Egyetlen mássalhangzó előtt nyugodtan lehet hosszú a magánhangzó, függetlenül attól, hogy követi-e magánhangzó vagy nem: kóma, szőlő, dóm, dől. A dóm és az dől szó végi [m]-je és [l]-je tehát nem a gomba és a köldök szótag végi, hanem a kóma és a szőlő szótag eleji mássalhangzójának a helyzetét látszik elfoglalni.

Az angol módszer

Az angol helyesírás annyiban tér el a svédtől, hogy egyetlen szó végi mássalhangzó-betű elég ahhoz, hogy a magánhangzót rövidnek akarjuk ejteni. Ennek a különbségnek két következménye van.

Egyrészt az angolban nem kell a rövid magánhangzó+mássalhangzó végű szavakban duplázni a mássalhangzót. Így az angolban is rövid magánhangzót tartalmazó [kæt] ’macska’ szó helyesírása lehet cat (vö. svéd katt).

Másrészt viszont a hosszú magánhangzó+mássalhangzó végű szavak esetében bajban vagyunk. Ha például azt a női keresztnevet akarnánk leírni, hogy [kéjt], nem elég a Cat, hiszen a szó végi t betű miatt rövidnek gondolnánk a magánhangzóját (vö. cat). Az ilyen magánhangzó-betűre azt mondjuk, fedésben van. Hogy jelezzük, hosszú, szabadon kell lennie.

Sok angol szó végéről eltűnt az óangolban még ott levő magánhangzó (pl. óang. nama > középang. name [námö], majd [nám] > mai ang. [néjm] ’név’. A szó végi néma e betűvel jelölt hosszúság az ilyen szavak írásképéből általánosodott. A magyarban ugyanez a változás játszódott le pl. a nyara > nyár esetében, csak itt a helyesírás követte a kiejtést. Ha nem tette volna, akkor a nyár-t esetleg így írnánk: nyare.

A figyelmes olvasó az illusztrációnak álcázott színésznő nevében figyelheti meg a megoldást. A Cate végén azért van egy e betű, hogy szabaddá tegye a szó egyetlen, hosszú magánhangzóját. Így jelöli az angol helyesírás, hogy azt hosszúnak kell ejteni. Az ilyen szó végi néma e-knek az angol írásban tehát sokszor nincs etimológiai okuk, azaz nem azért vannak ott, mert a nyelv egy korábbi állapotában ejtettek volna ott egy magánhangzót. Van ilyen eset is, de sokszor csak helyesírási trükk ez az e.

Az angol duplázás

Az angol helyesírás is alkalmazza a mássalhangzó-kettőzés módszerét, de nem a szó végén (ahogy a svéd), hanem csak a szó belsejében. A grandma [grændmá] ’nagymama’ becézett alakja a [græni]. Az eredeti szóban az első magánhangzó rövidségét a helyesírásban mutatja, hogy utána több mássalhangzóbetű következik. A becézett alakban azonban csak egyetlen mássalhangzó marad, azaz szabaddá válna az addig fedésben levő magánhangzó-betű. Ha viszont megkettőzzük, akkor továbbra is marad a fedett helyzet: granny [græni] ’nagyi’.

Természetesen ugyanez az oka annak is, hogy magánhangzó-betűvel kezdődő ragok előtt kettőznünk kell a tővégi mássalhangzó-betűt: fit [fit] ’illik’, de fitted [fitid] ’illett’, fitting [fitin^g] ’illő’. Az átírásokban láthatjuk, hogy hangtanilag semmi különös nem történik ezekben a szavakban, a toldalék ([-id] és [-in^g]) egyszerűen a tőhöz csatlakozik. A változás (a t megkettőzése) pusztán egy helyesírási eszköz arra, hogy a fit-ben fedésben levő, és röviden ejtett magánhangzó-betű a toldalékolás után is fedésben maradjon.

Az angol múlt idő toldaléka írásban -ed (vö. echo [ekoᵘ] ’visszhangoz’, echoed [ekoᵘd] ’visszhangzott’). Ezért a based-ben az e már a toldalék része.

A szó végi néma e pedig elmarad akkor, amikor nincsen rá szükség, mert a toldalék eleji magánhangzó-betű miatt amúgy is szabaddá válik egy magánhangzó: pl. base [béjsz] ’alapoz’, based [béjszt] ’alapozott’, basing [béjszin^g] ’alapozva’.

Mondjuk tovább?

Ha ennyi volna az angol helyesírás „titka” akkor nem tűnne olyan kaotikusnak, mint amilyennek tűnik. Számos további részletre kell még rámutatnunk. Hogyan lehet hosszú a magánhangzó a metre [mítör] ’méter’-ben, ha két mássalhangzó követi? (Egyáltalán: két mássalhangzó követi?) Ha hosszú a magánhangzó a metre-ben, miért rövid mégis a metric [metrik] ’mérce’ szóban? És minek a néma e a live [liv] ’él’ végére, ha rövid a magánhangzója? (Ráadásul van live [lájv] ’élő’ is!) Folytatjuk!

Kapcsolódó tartalmak:

• Rejtélyek a latin nyelv történetéből
• Angol magánhangzó-csúszka
• Angolul – de szögletesen
• Angol helyesírás? Minek az?
• Aki helyesen beszél, helyesebben is ír?

Hasonló tartalmak:

• Miért mondunk csütörtököt?
• Általános elgyengülés
• Ikszek és igzek
• Ki gondolta volna?
• Mi a különbség a licensz és a licenc között?

Hozzászólások (9):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)